Végzet - 20. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is:

Boldog Új Évet Mindenkinek!🎉🎆💗

Másodszor pedig: 2017 meghatározó év lesz a blog számára, ugyanis lassan kezdődhet a visszaszámlálás: már csak 10 fejezet + az epilógus van hátra Elena és a többiek kalandjából, ami pedig tudjátok, mit jelent. Idén a TSF véget ér.

Na de ne szaladjunk ennyire előre! Hiszen még sok időnk van addig, ezen kívül pedig dolgozom már pár projekten - az más kérdés, hogy publikálható állapotban lesznek-e, mire ennek vége, de ha még nem, akkor sem kell csüggedni, mert ez esetben kis szünet után ismét jelentkezni fogok valamivel. De ez még tényleg messze van.
Egyelőre élvezzük ki, ami még a TSF-ből hátra van! :) Most jönnek még csak az igazán érdekes és izgalmas dolgok :3

Ui.: A következő fejezet a vizsgabeosztásom miatt január 23-án vagy utána érkezik. Köszönöm a megértést és a türelmet! :)

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Minden erőfeszítésem hasztalan volt, így egy idő után inkább hagytam magam. Tartalékolnom kellett az erőmet. Dohos szag ütötte meg az orrom, amitől undorodva grimaszoltam. Patkánybűz terjengett, a távolból csöpögés hangja szűrődött felénk. Az egész túlságosan is emlékeztetett a középkori várbörtönökre. Több rácsokkal elhatárolt cella mellett is elhaladtunk, ám az összes üres volt. Félelemmel telve jártattam végig rajtuk a tekintetem, hátha megpillantom fogvatartott barátnőmet, ám ez nem történet meg. A legutolsó cellában tettek le, mire azonnal szökni igyekeztem, ám a túlerő felülkerekedett. A falból két kar és két lábbilincs lógott ki, mind a négyet felhelyezték. Kicsit nagynak éreztem, azonban a kezem nem fért volna át rajta. Legalább nem szorított. A láncok elég hosszúak voltak ahhoz, hogy ülve és állva is „kényelmesek” legyenek, vagyis nem feszültek. Kényelmesnek ellenben korántsem mondtam volna. Persze az átkutatást sem hagyták ki, ám nem voltak valami hatékonyak: pusztán a telefonomat találták meg és vették el, amin szerencsére jelkód van, így nem tudnak vele mit kezdeni. Hacsak persze nincs köztük valaki, aki ért az ilyesmihez. A tőr még mindig ott lapult a csizmámban, és egy kellően kicsavart pózban akár el is érhettem. Egyelőre vészhelyzet esetére tartogattam.

- Reachel! Reachel, itt vagy?- suttogtam a vak sötétségbe, amikor egyedül maradtam. Nem érkezett válasz. –Reachel? Itt vagy?- ezúttal már kiáltottam, ám válasz ezúttal sem érkezett.

Nincs itt.

Ha nem itt tartják fogva, akkor hol? Esetleg elkéstem? Vagy tényleg egy címeres ökör vagyok, és egyenesen a Mester csapdájába sétáltam? Fogalmam sincs. Csupán az volt biztos, hogy egyedül voltam, bezárva a negyedik kastély büdös, hideg tömlöcébe, ki tudja, meddig. Abban reménykedtem, hogy időközben a fiúk közül valaki észrevette az üzenetem, és a keresésemre indultak. Fejemet a nyirkos kőfalnak támasztottam, úgy meredtem a semmibe. Itt is az a síri csend uralkodott, mint az erdőben, csupán a monoton csöpögő hangot lehetett hallani. Megnyugtatott. Csak számoltam a cseppeket, közben pedig menekülési terven agyaltam, ám egyszerűen képtelen voltam egy épkézláb ötlettel előállni. Fogalmam sem volt, hogy néz ki a kastély belülről, hol vannak az ajtók, esetleg titkos folyosók, hány csicska van a birtokon, hol őrködnek, hány véreb van, hol vannak… Semmit, az égvilágon semmit nem tudtam. A tudatlanság pedig egyet jelent a tehetetlenséggel, ami akár a vesztemet is okozhatja. Csakhogy nem lehet így vége mindennek. A Mester nem ilyen, ő szeret játszadozni, kiélvezni mindent, aprólékosan haladni. Nem fog azonnal megölni, elvégre akkor már megtette volna. De akkor mit akarhat?

Fogalmam sincs mennyi ideig ülhettem ott ezeken töprengve. Átfáztam, már szinte vacogtam, szomjas voltam, az állandó csöpögés pedig már kezdett az idegeimre menni. Mintha egy patkányt láttam volna elszaladni a rács előtt.

Az agyam eltompult, bármennyit is gondolkodtam, olyan volt, mintha egy hatalmas labirintusból keresném a kiutat, ám folyton zsákutcába botlanék. Egy idő után az elmém feladta a próbálkozást, pihenésre volt szüksége. Elaludni nem mertem, ezért csak összekuporogtam, és ismét elkezdtem számolni a csöpögést a távolból. 1362, 1363, 64, 1365… A következő cseppet azonban már nem hallottam, ugyanis fém nyikorgása hasított az éjszakába. Minden fáradtságérzet egy csapásra semmivé foszlott, az egész testem megfeszült, ahogy a közeledő léptek zaját hallgattam. Egy maszkos alak állt meg a rács előtt, majd kinyitotta a cellaajtót.

- A Mester látni kíván –közölte nyersen, miközben a bilincseimet eloldotta. Jólesőn megforgattam elgémberedett végtagjaimat, átmozgattam kihűlt testem, mielőtt karon ragadott volna. 

- Mit akar?- tudakoltam, ám válasz nem érkezett, így inkább hallgattam.

Ahogy kiértünk, végre képes voltam mélyet lélegezni. Már szinte olyannyira hozzászoktam a lent terjengő bűzhöz, hogy csak akkor tűnt fel, mennyire visszataszító, amikor végre friss levegő áramlott a tüdőmbe. Sötét volt az előtérben, nem égtek a lámpák. Keresztülvonszolt a helyiségen, egyenesen a jobb oldali lépcsősor mellett húzódó szűk folyosó irányába. Ott benyitott a második jobb oldali ajtón, ami egy üres, hideg raktár szerű helyiségbe vezetett, ám nem volt ott semmi, csupán rengeteg por és pókháló. Innen egy hideg, szűk folyosón haladtunk egyenesen, mindenütt pókok, néhol patkányok is előfordultak. Egy kanyar jobbra, majd még egy, aztán egy balra, majd egy négyfokos lépcsősor felfelé, ott egy kanyar balra. Beleszédültem. Valószínűleg az egykori cselédeknek fenntartott folyosókon haladtunk végig. Rengeteg ajtó nyílt lépten-nyomon. Végül egy bal oldali ajtón lökött be erősen. Ez erős fény eleinte bántotta a szemem, ám hamar sikerült hozzászoknom. Az étkezőben álltunk. Az egykori fehér falak elsárgultak, sok helyen vörös, fekete foltok tarkították. A körben elhelyezett portrék közül valamennyit felismerhetetlenségig rongáltak, mindenesetre mindegyiken kiélték a kreativitásukat az utókor tagjai. A kandalló körül, fölött rengeteg agancs, kitömött szarvas fej szolgált díszítésül, a mennyezetről vagy négy hatalmas kristálycsillár lógott a fejünk fölé. Középen egy hosszú asztal terült el, a legtávolabbi végén két személyre volt megterítve. A maszkos alak egyenesen az asztalfő bal oldalára ráncigált, majd leültetett a székre, s hozzábilincselte a lábaimat a széklábakhoz. Amíg nincs tervem, nincs értelme a tiltakozásnak. Csak rosszabbul járnék. 

Amint végzett a feladatával, hangtalanul eltűnt egy ajtó mögött. Szemügyrevettem az ezüstétkészletet, a porcelántányérokat, a szövetszalvétákat – mosatlan szövetszalvétákat, a fonnyadt virágokat a vázákban, az aranyozott gyertyatartókat, amikről szinte teljesen leolvadtak a gyertyák. A levest fazékban tálalták, a pulykasült és a tört krumplit pedig csak rádobálták a tálra, az esztétika minden igénye nélkül. Borosüvegek és szódásszifonok sorakoztak az asztalon, ezek között elveszett az egy kancsónyi narancslé. Legalábbis feltételezéseim szerint az volt. A hatalmas kétszárnyú ajtó hangos kattanással tárult ki résnyire, épp csak annyira, hogy a kapucnis alak beférjen rajta. Fekete szerelésétől a zöld cipője merőben elütött. Ahogy helyet foglalt az asztalfőn, egyszer sem pillantottam meg az arcát. Csupán akkor hajtotta le az őt takaró anyagot a fejéről, amikor kényelmesen elhelyezkedett. A fehér arc, markáns vonalak, fekete szemek és a vörös fürtök különös összhatást képeztek. Ilyen közelről néhány halvány szeplőt is sikerült felfedeznem az orra körül.  

- Bort? –tartotta felém az üveget, majd meg sem várva a válaszom, teletöltötte a poharam. 

- Miért kérdezed meg, ha nem érdekel a válaszom?

- Csupán udvarias akartam lenni –felelte nyersen, az arcáról semmiféle érzelmet nem sikerült leolvasnom. Szó nélkül a merőkanálért nyúlt, és mert magának. Mikor végzett, kérdőn rám nézett. –Nem vagy éhes?

- Nem igazán –hazudtam. A koszos poharak és evőeszközök nem igazán győztek meg, de a gyomromat nem érdekelték a vészjelzések.

- Tudom, hogy nem valami bizalomgerjesztő, de nem mindenkinek telik egy kedves és ügyes Mrs. O’Dannelre –vont vállat, majd belekortyolt a vörösborba. Legszívesebben megfojtottam volna, amiért ki merte ejteni a száján a drága Geraldine nevét. Mintha ezzel megmérgezte volna az emlékét. –Egyél. Az éhhalálod nem szerepel a terveim között. Ha úgy jobb, akkor egyél kézzel, nekem mindegy.

Grimaszolva megfogtam egy kisebb darab pulykamellet, és enni kezdtem. Kissé rágós volt és túlfűszerezett, de valóban jobb, mint a semmi. Innivaló gyanánt a szódáért nyúltam. Egy darabig kételkedve méregettem a szifont és a poharat, ám végül félretettem minden undoromat, és teletöltöttem. Azonnal felhúztam, majd töltöttem egy újabbat. Étkezés közben rá-rápillantottam a mellettem ülőre, azonban semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Amikor elfogyasztottuk a vacsoránkat, elérkezettnek láttam az időt, hogy megszólaljak. 

- Hol van Reachel?- A kérdésem hallatán egy halvány félmosoly suhant át az arcán, majd el is tűnt.

- Nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen sokáig csendben bírsz maradni. Őszintén megleptél –forgatta a poharat a kezében. Már a harmadszorra töltött magának. –Általában addig idegesíted az embereket a kérdéseiddel, amíg annyira elegük nem lesz, hogy elárulják, amit tudni akarsz. Sajnálom szegény Katherine-t, hogy egy ilyen naiv, szeleburdi, könnyelmű, meggondolatlan, óvatlan lányon múlik a lelke üdvössége –vágta hozzám keményen a szavakat. –Igaz, hogy ez alatt a két év alatt némiképp megváltoztál, azonban most sem tartalak elég érettnek erre a feladatra. –A szavai hallatán kezdtem egyre dühösebb lenni, holott tudtam, hogy részben igaza van. Mégis fájt, hogy ezt pont tőle kell hallanom. –Te is, a testőröd is és a másik négy kis harcos pacsirta annyira végtelenül ostobák vagytok! Még talán Thomas és Michael adják jelét némi értelemnek.

- Ha szerinted ennyire ostobák vagyunk, akkor miért nem öltél már meg mindannyiunkat?- vetettem oda.

- Ez az egész sokkal bonyolultabb, mint gondolnád –titokzatoskodott. Persze, miért is árulná el nekem? 

- Vagy pusztán te sem vagy jobb nálunk –sziszegtem közelebb hajolva hozzá. –Sőt!

- Ne szemtelenkedj velem!- szűrte a fogai közt, fekete szeme baljósan csillant. 

- Miért, ki vagy te?

- Az a személy, aki bármelyik szerettedet egy csettintéssel elteheti láb alól –vágott vissza végtelen nyugalommal és diadallal a hangjában, majd csettintett egyet. Megdermedtem. A szívem hevesen kalapált. Ugye nem? Legnagyobb meglepetésemre egy maszkos alak termett mellettem a semmiből. –Kísérd vissza a cellájába.

- Igenis. –Eloldozta a lábaimat a széktől, majd erősen karon ragadott, és ugyanazon az útvonalon haladtunk vissza. Igyekeztem ezúttal az eszembe vésni a kanyarokat, ajtókat, lépéseket.

Az agyam nem bírta a terhelést, aminek alávetettem a menekülésem érdekében. Emellett az a csettintés sem hagyott nyugodni. Vagy rám akart ijeszteni, és csak a maszkos alakot hívta ide ezzel a gesztussal, vagy valóban megöletett valakit. Reachel. Senki másra nem tudtam gondolni ennek kapcsán. Hol lehet? Vajon tényleg elkapta? És, ha igen, hol tartja fogva? És engem miért tart fogva? Ezernyi kérdés, válasz sehol. Végül úgy határoztam, hogy aludnom kellene egy keveset, elvégre ki tudja, meddig leszek itt, minden erőmre szükségem lesz a kijutáshoz.

Kivételesen nem álmodtam, de talán nem is aludtam igazán. Éreztem a nyirkos hideget, ami körülvett, bekúszott a ruháim alá, a bőrömet nyaldosta és a csontomig hatolt. Az agyam fogaskerekei nem bírtak megnyugodni, mégis igyekeztem kizárni mindent, és pihenni egy kicsit. Erőt kell gyűjtenem. Nem tartott régóta a boldog tudatlanság, az álomtalan álom állapota, amikor félig még éber voltam. Túl gyorsan riadtam fel. Az a borzalmas hang, amivel a fenti vasajtó kitárul, egyszerűen elviselhetetlen. A kopogó léptek alapján ezúttal nem Davin, de nem is a maszkos alak közeledett. Nem. Nekik sokkal súlyosabb, hangosabb, dübörgőbb lépteik voltak. Ez azonban meglepően könnyednek tűnt, lágyabb koppanásokkal. Előbb pillantottam meg a fáklya fényében táncoló árnyékot, mint őt magát. Feltette a fényforrást a cellával szemközti tartóra, majd lassan felém fordult.

Az arcára vetülő árnyékok meglepően gonosznak mutatták vonásait, fekete haján sárga foltok táncoltak, mint egy tűzkarika, szeme furcsa csillogását nem tudtam mire vélni. Nem tudtam, mit mondjak, olyannyira meglepett a jelenléte. Nem számítottam rá itt. Legalábbis nem ilyen formában.

- Drága barátnőm! Hát eljöttél, hogy megments?- tette a szívére a kezét, mint aki meghatódott, még a szeme alól is letörölgette a nem létező könnycseppeket. –Milyen kár, hogy te vagy az, aki a segítségemre szorul.

- Hogy jutottál ki? –Ez volt az első kérdés, ami kibukott a számon, ám korántsem a legfontosabb.

- Be sem voltam zárva, El –közelebb lépett a rácshoz, majd leguggolt, hogy egy szintben legyünk. 

- Miért? – Könnyek égették a szemem. Itt van. Jól van. És neki dolgozik.  

- Hogy miért? –kérdezte, a szemében táncoló lángoktól csak még dühösebbnek tűnt. – Szerintem annyira egyértelmű!

- Számomra nem. Mit vétettem ellened, Reachel? Azt hittem, barátok vagyunk.

- Ó, azok voltunk. Aztán kiderült, hogy egy gyilkos vagy –sziszegte.

- Gyilkos? Tessék? –Nem hittem a fülemnek. –De hiszen nem öltem meg senkit!

- Tényleg?- horkantott. –Akkor ki miatt halt meg a legjobb barátnőm? Vagy Kirk? Cindy? Sandra? Lana Moore? A saját apád?

- Nem én öltem meg őket, Reach. Ő tette! –tiltakoztam.

- Mindent tudok erről az egészről. Mindent. Ha nem lett volna a drágalátos Katherine Danknen, az a kis ribanc, akkor mindenki élhetne. Vagy ha pusztán te nem lennél. A Donovanok és a Sullivanek földönfutókká lettek volna, ám ennyi. Azt hiszem, hogy ez még mindig kisebb áldozat.

- Földönfutókká?- ráncoltam a homlokom.

- Ja, hogy te még ezt sem tudod?- A pillantása megvető volt, égetett. –A két család minden vagyona a birtoka. Az ősi szerződés, melyet az a banya alkotott, és mindenki aláírta, érvényét veszti, amint Katherine lelke megboldogul. Amennyiben ez nem történik meg, a törvények értelmében el kell hagyniuk a várost. Nincs birtok, nincs pénz. Mégis mihez kezdenének nélküle? Semmit sem tudtak félretenni, mert minden megkeresett pénzük a birtoki alapba kerül. Vagy szerinted bárkit is érdekelne ez a kicseszett legenda, ha csak úgy elmehetnének? Ha nem lennének következményei? –Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mit mondhatnék. Valójában sosem kérdeztem meg, miért van ez, miért nem mennek el egyszerűen, miért olyan fontos ez. A Mesternek igaza van, ostoba vagyok. –Élvezet lesz nézni, ahogy a Mester elvesz tőled mindent, ahogy te elvetted tőlem Norát.

- Reachel, én…

- Te… nem mondasz semmit –förmedt rám, majd kiviharzott. A vasajtó ezúttal nem csak a dobhártyámat szakította szét, hanem a szívemet is.