Drága Kiválasztottak!
(Tetszik a Clark Danken-féle köszönés) Meg is érkeztem a következő fejezettel, amiben egy eléggé nagy fordulat várható, legalábbis szerintem eléggé sokkoló, de ezt majd Ti eldöntitek. Emellett pedig, akik tagjai a Facebook csoportnak, már tegnap este láthatták, hogy elkészült a második évad trailere, melyet a
linkre kattintva illetve a "Trailer" oldalon megtekinthettek!
Mit gondoltok, összejön a 70 feliratkozó a 20. fejezetig? Örülnék a támogatásotoknak! :)
Várom a véleményeket mind a fejezetről, mind pedig a trailerről!
További kellemes, iskola mentes hetet mindenkinek!
Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.
Magamra kaptam a dzsekimet, felrángattam a
Conversemet, majd futva indultam a Sullivan birtok felé. Bár még nem jártam
magában a kastélyban, tudtam, merre kell menni. Az erdő másik felén van. A három
kastély az erdő három különböző pontja mellett fekszik. A Sullivan a Donovannal
ellentétes oldalon van, pont, mint a birtokok az erdőben. Az előbbi nem sokkal
van innen távolabb, mint az utóbbi. Három útvonalon közelíthetem meg: a leghosszabb,
miszerint megkerülöm a várost, szóba sem jöhet. Marad a másik kettő: vagy átvágok
az erdőn, a két birtokon; vagy az ösvényen közelítem meg. Inkább az ösvény
mellett döntöttem, ott biztosan nem tévedek el. Az erdőn keresztül talán csak
egyszer mentem el mellette, viszont az ösvény egyik elágazása oda vezet.
Nem sokan jöttek velem szembe az úton. Szinte már
rohantam, csak az elágazás előtt fékeztem. Kis fatáblák jelzik melyik út hová
vezet; jobbra van a Donovan kastély, balra pedig a Sullivan. Az elágazás a két
erdőrész határán van.
Pár perc múlva már láttam a kastély kiemelkedő tornyát
a fák mögül, később pedig megpillantottam az egész birtokot. Mint az összes
nagybirtokot, ezt is egy hatalmas kovácsoltvas kapu választotta el a
külvilágtól, ami ezúttal nyitva állt. Beléptem rajta, majd egyenesen a bejárati
ajtóhoz mentem, és bekopogtam. Pár másodperc múlva lépteket hallottam bentről
közeledni, majd az ajtó kinyílt. Egy középkorú férfi állt az ajtóban, fekete
frakkot viselt, alatta fehér inget és fekete csokornyakkendőt. Hátrafésült
hollószínű hajába ősz szálak vegyültek, szürke szeme komolyságot tükrözött. Egy
komornyik? Komolyan? Biztosra vettem, hogy az arcom teljes mértékben tükrözi a
meglepettségem, melybe esetleg némi hitetlenkedés, felháborodás is vegyünk, ám
ha észre is vette, nem adta jelét.
Kissé elcsodálkozhattam, ugyanis a férfi eleresztett
egy félmosolyt, majd megszólalt:
- Miss Elena Tisdale?
- I…Igen –válaszoltam feleszmélve a
bambulásból.
- Kérem, kövessen. Már várják Önt –intett,
miközben elindult, én pedig követtem.
Belülről nagyon hasonlított a Donovan kastélyra.
Minden faburkolású volt, az egész házat enyhe, kellemes fenyőillat lengte be.
Az előtérből egy széles falépcsősor vezetett az emeletre, a földszinten pedig a
lépcső két oldalán egy-egy hosszú folyosó vezetett valahová. A hatalmas teret a
mennyezetről lelógó hatalmas csillár világította be, ugyanis az ablakok bár nem
voltak kicsik, mégsem biztosítottak elég fényt. A falakon körbe régi és még
régebbi portrék függtek az ősi Sullivan családról. Feltételezem, az alapítók óta
az összes leszármazottról található egy-egy kép, akik az óta itt éltek és
élnek. Nem volt időm alaposabban szemügyre venni őket, ugyanis a komornyik
elindult a lépcső mellett bal oldalt elterülő folyosón. Mindkét oldalon ajtók
sorakoztak, csak azt nem tudom, milyen helyiségeket rejtenek, ugyanis az összes
csukva volt. Végül, a legutolsó ajtónál megálltunk. Ugyanolyan volt, mint a
többi, amik mellett elhaladtunk. Hármat kopogtatott, majd benyitott, és
belépett, engem hátrahagyva. Hallottam egy erős, határozott férfihangot, mire a
férfi visszajött értem.
- Bemehet –bólintott komoran.
- Köszönöm –mormoltam, majd beléptem. Az
ajtó bezárult mögöttem, majd hallottam, ahogy az alkalmazott léptei egyre
távolodnak.
Egy társalgóban találtam magam. Legalábbis szerintem az
volt, vagy valami ilyesmi. Több kanapé és karosszék volt elhelyezve a kandalló
körül, amiben most nem égett a tűz. A mennyezetről lógó csillár sárgás fényben
világította meg a teret, az ablakot a nehéz bársonyfüggöny takarta, amit nem
igazán értettem, mivel még nappal van. A falakon természetesen itt is
festmények lógtak, bár inkább tájképek, mint portrék. És itt volt mindenki. A Tisdale
és a Sullivan család. Arthur és Geraldine sehol, amit furcsálltam, mivel a
házban sem találtam őket.
Mindenki rám szegezte a tekintetét. Először Alexszel
néztünk össze, ugyanis pont velem szemben állt. Pajkos félmosolyra húzta
ajkait, miközben biccentett. Liz és Garreth rám mosolyogtak, Josh intett egyet.
Az utolsó testvér értetlenül ráncolta a homlokát. Igen, vele még nem
találkoztam személyesen, csak említették. Hogy is hívják? Larry, ha jól
emlékszem. És persze a szüleik is jelen voltak. Mr. Sullivan mosolyogva indult
felém. Alex nagyon az apjára ütött. Neki is ugyanilyen szőkésbarna haja van,
bár édesapja szeme teljesen szürke. Az arca borostás volt, mint aki jó néhány
napja nem borotválkozott már. Átlagos termete volt, széles vállakkal. Mikor
elém ért, megfogta mindkét vállamat, majd mosolyogva tanulmányozni kezdte az
arcomat.
- Úristen, hogy te mennyire hasonlítasz édesanyádra!-
szólalt meg meleg hangon. Én erre csak mosolyogni tudtam. Mindenki azt mondja,
hogy rá hasonlítok, viszont, akik ismerték apámat, esküdni mernének, hogy a
legtöbb vonásom tőle örököltem. –Éppen olyan gyönyörű és bájos.
- K… Köszönöm –motyogtam. Nem zavarja, hogy
ott van a felesége is miközben az anyámat dicséri?
- Richard, hagyd szegény lányt, nem látod,
hogy meg van illetődve?- szólt rá Mrs. Sullivan.
- Persze, ne haragudj –engedett el. –Richard
Sullivan volnék, ő pedig itt az én csodálatos feleségem, Deborah –mutatott be.
Persze, valamivel kompenzálnia kell az anyámra tett bókokat. Első ránézésre úgy
tűnik, a kanca húzza a szekeret ebben az istállóban. Bár valóban csinos nő volt,
hosszú fekete haja szoros lófarokba volt fogva, barna szeméből kedvesség
sugárzott.
- Örvendek –nyújtottam volna a kezem, de
Mrs. Sullivan megölelt, és két puszit nyomott az arcomra. Közvetlen, ez tetszik.
- A gyerekek többségével már biztosan
találkoztál –vakarta a fejét Mr. Sullivan. Ekkor Larry felállt, és odalépett
hozzám.
- Szia! Mi még nem találkoztunk. Logan
Sullivan –nyújtott kezet mosolyogva. Ó, szóval Logannek hívják. Nos, majdnem
eltaláltam.
- Szia! Elena Tisdale –ráztam meg a kezét, közben
pedig nyugtáztam magamban, mennyire hasonlítanak Garreth-del. Ugyanolyan színű szemek
és haj, viszont arcvonásaikban Garryeth inkább az apjukra ütött, mint Alex,
Logan azonban a Deborahra.
- Ő pedig a legidősebb, Garreth. Logan csak
a második –szólalt meg Alex a bátyja vállára téve a kezét.
- Mi már találkoztunk –válaszolta Garreth,
mire Seggfej érdeklődve nézett rám.
- Csakugyan?
- Igen –bólintottam tömören. Nem kötöm az
orrára, hogy mi történt, had furdalja a kíváncsiság. Nem kell mindig mindenről
tudnia, az pedig, hogy élvezem, ha bosszanthatom, csupán bónusz.
- Jó újra látni, Elena –mosolygott rám
kedvesen.
- Téged is.
- Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért
gyűltünk össze –szólalt meg Richard.
- Elena, kérlek, ülj le te is –mutatott a
kanapéra Deborah, amin Alex, Josh és Liz foglaltak helyet. Mivel pont Lizzy
mellett volt hely, így gondolkodás nélkül leültem mellé.
- Nos, Grace kérésére jöttük így össze. Már
gyerekkorunk óta ismerjük egymást, így tudom, hogy megbízik bennem, ahogy én is
benne –kezdte Mr. Sullivan anyára pillantva.
- Kérlek, csak a lényeget, Rick –szólt közbe
anya komoran. Csak most vettem észre, mennyire ijesztő a tekintete, és mély
ráncok költöztek a homlokára. Valami baj van.
- Igazad van, ne haragudj. Erre később is
lesz elég idő –megköszörülte a torkát, majd folytatta. –Ezt még senki sem
tudja, ti is most fogtok róla először hallani. Viszont, Daniel és Elena!-
nézett ránk felváltva. –Szeretném, ha ezt inkább édesanyátok közölné veletek
–mindenki azonnal ránézett. Tudtam, hogy valami nem stimmel. De mi az? Élesen
beszívta a levegőt, miközben a szemét szorosan lehunyta. A levegő lassan
kiáramlott a tüdejéből, s amint sikerült összeszednie magát, a szemét is
kinyitotta.
- Tudjátok, a napokban többször is betörtek
a birtok területére –kezdte teljesen higgadtan. A helyiségben megfagyott a
levegő. Megdöbbentem. Azt tudtam, hogy már törtek be a birtokra, hiszen akkor
engem próbáltak elrabolni, és sajnos volt, hogy sikerült is. De a napokban?
–Volt, hogy a házba is sikerült bejutniuk, viszont nem vittek el semmit. Nem
tudom, hogy kik voltak, ahogy azt sem, mit kerestek. De a legfontosabb most a
ti biztonságotok.
- És itt jövünk mi a képbe –szólalt fel
Richard ismét. –Mivel én vagyok a városi rendőr főkapitányság feje, a legjobb
embereimet állítottam rá az ügyre. Ezek a betörések ismétlődnek, amióta
beköltöztetek. Hogy mi a céljuk ezzel még nem tudni, de rá fogunk jönni. A
biztonságotok érdekében mától kezdve határozatlan ideig a Sullivan birtok lesz
az otthonotok –jelentette be ünnepélyesen, mire mindannyian-de főleg én-
elkerekedett szemekkel, tátott szájjak bámultunk rá. Hogy én egy fedél alatt
éljek Alex Seggfej Sullivannel?! Ki van zárva!- Tisztában vagyok vele, hogy ez
nem mindenki számára lesz túl kellemes, viszont mindenkit arra kérek, hogy
barátkozzon meg a gondolattal. Van elég vendégszobánk mindenki számára. A nejemmel
és Grace-szel már megbeszéltük. És a félreértések elkerülése végett… mi ajánlottuk
fel, hogy ideköltözhetnek –fejezte be a mondanivalóját. Én még mindig a sokk
hatása alatt álltam. Jelen pillanatban nem vagyok abban a helyzetben, hogy
vitatkozni kezdjek. Majd akkor, ha kettesben, vagy hármasban maradunk, és meg
tudjuk beszélni ezt az egészet.
- A holmijaitokat még ma áthozzuk. Legkésőbb
négyig pakoljatok össze mindent, hogy Paul át tudja őket szállítani –szólalt
meg Mrs. Sullivan, megtörve ezzel a döbbent csendet.
- Paul?- szóltam közbe értetlenül. Deborah
elmosolyodott.
- Az a mogorva komornyik, aki idevezetett
–elleheltem egy „áááá”-t, majd a figyelmemet ismét anyának szenteltem.
Ugyanolyan komoly volt a tekintete, mint eddig, bár a rácok a homlokán már nem
látszottak ennyire.
- Még egyszer nagyon hálásak vagyunk, amiért
befogadtok minket. De tényleg nem akarunk gondot okozni.
- Ugyan már, Grace –nevetett fel Deborah.
–Dehogy zavartok! Inkább örülünk nektek! Na, gyertek, kész az ebéd. Utána
menjetek haza összepakolni.
- Rendben –mosolyodott el végre, bár ez is
meglehetősen feszültre sikeredett. –De előtte még szeretnék beszélni a gyerekeimmel.
- Kint várunk benneteket –bólintott Mr.
Sullivan. Liz megszorította a kezem, miközben azt suttogta „Isten hozott
nálunk!”, majd mindenki kiment. Csak hárman maradtunk: anya, Danny és én. Amint
hallottam, hogy vendéglátóink távolodnak, kitörtem.
- Hogy juthatott eszedbe ideköltözni? Miért
nem szóltál a betörésekről? Hányszor történt? Hogyan? Mikor? És miért pont itt
kell laknunk, amíg meg nem oldódik?
- Nyugodj meg, kincsem –csitított fáradtan.
Láthatóan neki sem könnyebb, viszont a harag lángra kapott bennem. Ha ez
egyszer megtörténik, nehéz eloltani a tüzet. –A betörések az utóbbi hetekben
kezdődtek. Amikor nyáron beköltöztünk, csak néhányszor találtunk ilyesmire
utaló jeleket, ezúttal azonban a személyzeti bejárati ajtókat felfeszítették, a
kerítésen találtunk lábnyomokat, ahogy átugrottak rajtuk, bizonyos dolgokat
felforgattak, de mindig sikerült eltakarítani, mielőtt észrevettétek volna.
Viszont elegem lett abból, hogy folyton azt érzem, veszélyben vagyunk, így az
ideiglenes költözést találtam a legésszerűbb megoldásnak.
- És jól tetted –szólalt meg Danny.
Hitetlenül pillantottam rá. – Hiszen mi történne, ha valaki szembetalálkozna
velük? Lehet, hogy fegyverük is van.
- Éppen ezért nem maradhattunk ott tovább -
bólintott anya.
- És miért éppen ide kellett jönni?- tettem
a fel a számomra legfontosabb kérdést. Ez idegesített a legjobban. Persze
imádom Lizt és Josht, és Garreth-del sincs semmi bajom. Viszont itt van Alex.
Vele már nagyon is vannak problémáim.
- Mint azt tudjátok, gyerekkoromban gyakran
jártam ide a testvéreimmel. Rick és Charles gyerekkori barátaim, és amikor
elmondtam nekik, mi a helyzet, mind a ketten azonnal felajánlották, hogy
beköltözhetünk hozzájuk. Csakhogy Richrad így előbb tud információval
szolgálni, ráadásul neked, Elena, itt van Liz, és Dannynek is kéznél van a zenekara.
A Donovanokat pedig meg tudjátok látogatni –sorolta az érveit.
- Azért minket is igazán megkérdezhettél
volna –vetettem közbe morcosan.
- Sajnálom, kicsim, de így lesz a legjobb.
- Az nem számít, hogy én Alexet ki nem
állhatom? Nem akarok vele egy fedél alatt élni ki tudja meddig!
- Nos, itt a kiváló alkalom, hogy
összebarátkozzatok –mosolygott rám, mire csak dühösen karba fontam a kezeim.
- Összebarátkozni? Na, azt lesheted
–dörmögtem az orrom alatt.
- És mi van Mr. és Mrs. O’Dannellel?-
kérdezte Danny hirtelen.
- Ők azt mondták, inkább a fiukhoz költöznek
be, így több időt tudnak az unokáikkal tölteni.
- Vannak unokáik? Itt Dollivanban?-
kérdeztem meglepetten.
- Igen, vannak. Csak nem igazán jönnek a
birtokra, inkább a nagyszülők látogatják őket –vont vállat. –Most pedig
menjünk. Ne várakoztassuk meg a vendéglátóinkat.
Az ebéd már tálalva volt-sült csirke párolt
zöldségekkel-, viszont még nem álltak neki az étkezésnek. Mr. Sullivan ült az
asztalfőn, jobbján ült a felesége, balján pedig anya kapott helyet. Anya mellett
ültek sorban Garreth, Josh és Alex, a túloldalon pedig Logan és Liz. Ez utóbbi
intett nekem, hogy üljek mellé, amit szívesen meg is tettem volna. Csakhogy a
dolog hátulütője, hogy Alex ülne velem szemben. Amíg én ezzel az aprócska
problémával voltam elfoglalva, addig Danny letelepedett Alex mellé, így
kelletlenül odaültem a helyemre. Bár Seggfej mellet sem lett volna kellemesebb.
Az idő viszonylag csendesen telt, inkább a felnőttek
beszélgettek egymással. Mi pedig Logan mellett nem jutottunk szóhoz. Mia nem
viccelt, amikor azt mondta, hogy igazi zseni. Egy komplett asztrofizikai
elméletet vázolt fel nekünk. Liz megsúgta, hogy folyton az okostojás szövegeit
hajtja, mindig más témában. Általában oda sem figyelnek rá, csak néha-néha
bólogatnak. Nem is értem, hogyan tudják elviselni. Nekem ebben a háromnegyed
órában elegem lett belőle egy életre. Hogy fogom vele kibírni napokig? Vagy
akár hetekig?
És ha ez nem lett volna elég, akárhányszor felnéztem,
mindegy egyes alkalommal Alex kékesszürke szempárjával találtam szembe magam.
Egész idő alatt engem bámult. Amikor a tekintetünk összeakadt, csábos
félmosolyra húzta az ajkát, miközben a fél szemöldökét felhúzta. Én mindezt
értetlen pillantással viszonoztam, majd inkább a tányéromra fordítottam vissza
a tekintetem.
Örömmel vettem tudomásul, hogy végre vége az ebédnek,
és mehetünk vissza a kastélyba. Nem szóltam senkihez mielőtt eljöttünk volna,
inkább amilyen gyorsan csak lehetett eltűntem a házból. A családdal sem igazán
beszélgettem az úton hazafelé, bár ők sem szóltak egy szót sem. Csak anya
szólalt meg egyszer.
- Paul két óra múlva hozza a kocsit, amivel
elszállítja a cuccainkat –közölte, mire két halk „oké”-t kapott válaszul.
Amint beléptünk a kastélyba, egyenesen a szobámba
rohantam, majd belevetettem magam az ágyamba. Két óra. Ennyi időm van mindent
összeszedni, amire szükségem lehet, bár szerintem, ha akarunk, akkor majd
beengednek minket a nyomozók. Két órám van, amíg visszasétálok a pokolba.
Mindenképpen beszélnem kell Miával és Damiennel. Habár… nem. Damiennel nem. Nem
akarom, hogy veszekedni kezdjünk, hogy kiakadjon. Inkább az egyik testvérével
beszélek. Igen, ez jó ötlet. De mindenekelőtt Mia.
- Ne…!- sipákolt hitetlenül, megnyújtva a
szót.
- De igen –sóhajtottam sokadszorra. Már vagy
hússzor eljátszottuk ezt. Ő azt mondja ne, nem lehet igaz, én pedig, hogy de,
nagyon is igaz.
- Nem mondod komolyan!
- Még hányszor ismételjem el? Nagyon is
komoly.
- Gondolom, nem repesel az örömtől.
- Egyáltalán –feleltem sóhajtva, miközben
beraktam egy újabb adag ruhát a bőröndbe. –De félre ne érts, Josh és Liz nagyon
jó fej, velük jól elvagyok és Garreth-del sincs semmi problémám.
- Viszont ott van Alex. Vele pedig nem épp a
legfényesebb a viszonyod –fejezte be a gondolatmenetem.
- Ahogy mondod. De Alex mellett még ott van
Logan is.
- Logan? Vele mi a baj?
- Szerintem egy idegen.
- Egy idegen? Mármint az a kis zöld nagy
szemű lényecske a világűrből, aki el akarja pusztítani az emberiséget, és
repülő csészealjakon röpköd?
- Igen –helyeseltem, mire felkuncogott.
- Ezt mégis miből gondolod?
- Abból, hogy amit abban a negyvenöt percben
mondott, számomra kínaiul volt.
- Miből gondolod, hogy nem valóban kínaiul
beszélt?
- Nem kínaiul beszélt. Mintha Josh azt
mondta volna, hogy készül megdönteni Einstein relativitás elméletét.
- Szegénykém, már most sajnállak.
- Köszi, bár ezzel nem megyek valami sokra.
- És nem tudjátok, meddig kell ott
maradnotok?
- Nem –sóhajtottam a rajzeszközeimet
dobozolva. –Addig leszünk ott, ameddig el nem kapják a betörőket, vagy
biztonságosnak nem nyilvánítják a helyet.
- Az bármennyi idő lehet.
- Épp ez a baj –nyögtem, majd ránéztem az
órámra. Ajjaj, sietnem kell. –Ne haragudj, de most mennem kell pakolni.
- Oké, menj csak. Hívj bármikor, vagy akár
gyere át. Addig sem kell Alexszel egy légtérben lenned –ajánlotta fel.
- Köszönöm, lehet, hogy majd szavadon
foglak. Szia.
- Szia –ezzel bontottam a vonalat, majd
tárcsáztam a következő számot. Már épp le akartam tenni, mikor végre felvette.
- Halló –szólt bele rekedtes hangon, majd
megköszörülte a torkát. –Elena, te vagy az?
- Szia, Nate. Igen, én vagyok.
- Baj van?
- Nincs. Vagyis igen, van. Vagyis… el
kellene mondanom valamit –makogtam össze-vissza.
- Kezdesz megijeszteni. Mi az?
- Valaki többször is betört a birtokra, és
nyomozás indul a kastélyban.
- Micsoda? Gondolod, hogy a Mester emberei?
- Kétlem. Nekik már sikerült észrevétlenül
besurranniuk, és még engem is el tudtak rabolni. Szerintem másról van szó. Vagy
ha mégis, akkor ezúttal nem engem kerestek.
- De hogyha nyomozás indul, akkor…
- El kell költöznünk arra az időre, ameddig
a zsaruk itt tanyáznak, igen –fejeztem be helyette a mondatot.
- És hová mentek?- kérdezte kicsit halkabban
és frusztráltan, mintha érezte volna, hogy nem fog örülni a hallottaknak.
- Épp ez az, amiért felhívtalak… A Sullivan
kastélyba. Még ma –mondtam, majd feszülten vártam a válaszát. A vonal túlsó
végén azonban csend uralkodott. Már épp megkérdeztem volna, hogy itt van-e még,
amikor végre megszólalt.
- A Sullivan kastélyba? Nem mondhatod
komolyan!
- Sajnos de. Erről nem én döntöttem. Engem
meg sem kérdeztek, amikor pedig vitatkozni kezdtem, akkor is csak leráztak.
- Ez nem jó. Nagyon nem jó –nyugtázta halkan.
Szerintem inkább magának mondogatta.
- Nekem mondod?!- nevettem fel hisztérikusan.
- Na, jó, nyugodj meg. Majd kitalálunk
valamit –próbált lenyugtatni, de ettől sem lettem kevésbé ideges.
- Mégis mit?
- Valamit.
- Ezzel aztán most megnyugtattál –morogtam
gúnyosan.
- Majd a fiúkkal kitalálunk valamit. De
miért pont a Sullivanek?
- Anya és Mr. Sullivan gyerekkori barátok
–feleltem.
- Ha az információim nem tévesek, akkor a mi
apánkkal is gyerekkori barátok –jegyezte meg kissé dühösen.
- Anya olyasmiket mondott, hogy azért ide
költözünk, mert így hamarabb értesülhetünk a nyomozás eredményéről, meg itt nem
csak fiúkkal vagyok körülvéve.
- Ezek az indokai?
- Ezek –erősítettem meg, mire hangos
sóhajjal kifújta a levegőt. Szinte láttam magam előtt, ahogy idegességében az
orrát masszírozza.
- Oké, nem számít. Majd megoldjuk valahogy a
találkozásokat és az edzéseket. Csak még egy dologra lennék kíváncsi.
- Mire?
- Miért engem hívtál és nem Damient?-
tudtam, hogy ezt a kérdést előbb-utóbb felteszi nekem.
- Tudod, hogy nem vagyunk mostanában a
legjobb viszonyban –feleltem egy sóhajtás után. Hol lehet a fésűm?
- Azzal tisztában vagyok, hogy
szakítottatok. Viszont attól még ő a testőröd.
- Ez igaz. De szerintem ő erre rosszabbul
reagálna, mint mondjuk te, és most semmi kedvem még vele is összeveszni
–válaszoltam, miközben az egyik fiókban turkáltam.
- Értem. De örülök, hogy engem hívtál. Ha
bármiben segíthetek, csak szólj, oké?
- Oké. Köszönöm –mosolyodtam el, bár ezt nem
látja telefonon keresztül.
- Igazán nincs mit.
- Most megyek is pakolni, mert nem leszek
készen időben –váltottam vissza komorra, amint rápillantottam az órára.
- Rendben. Szia, Elena.
- Szia, Nate –köszöntem el, majd Nate
letette.
Egy órám maradt, hogy összeszedelőzködjek, úgyhogy a
költözésről megmaradt dobozokat lehoztam a padlásról és folytattam a hely
felforgatását. Beszórtam a bőrödbe az őszi ruháimat, néhány cipőt és a
tisztálkodási szereimet, a dobozokba pedig a legfontosabb dolgokat pakoltam:
rajzeszközök, tanszerek, néhány könyv, pár személyes dolog. Elég hamar
elkészültem. Csak Clark Danken naplójával nem tudok mit kezdeni. Nagyon fontos,
nem hagyhatom itt, hogy esetleg a rendőrök megtalálják. Viszont a Sullivenek
közelébe sem szívesen viszem. Végül úgy határoztam, hogy elrakom a ruháim közé,
a házban pedig majd elrejtem valahova. Majd kitalálok valamit.
Egy teherautó állt meg a bejárat előtt, a vezetőülésből
Paul pattant ki, ugyanabban az elegáns öltözetben, mint ami délelőtt volt
rajta. Dannyvel felpakolták a csomagokat a kocsi hátuljára, majd mind beültünk,
és elindultunk az ideiglenes új otthonunk felé, ami megérzéseim szerint semmi
jót nem tartogat számomra.
