Előzetes: 32. fejezet

"...Persze! Csak mert én lány vagyok, már nem verhetek laposra egy símaszkos emberrablót?! Ez diszkrimináció! Akkor mi értelme volt az egész kiképzésnek? Most csak itt állok, tétlenül, és „megfigyelem” őket. Egy rúgás Damientől, egy Tomtól, az ellenfél össze-vissza üt-rúg, néha betalál, sokszor nem, de mégsem bírnak vele. Nem érdekel, hogy nem akarják! Akkor is odamegyek, és elintézem én magam, mert úgy tűnik, ezek ketten nem mennek semmire!

- Menj vissza!- utasított Damien két bevitt ütés között.

- Dehogy megyek!- lépkedtem eltökélten, majd erősen tökön rúgtam az áldozatunkat, aki összerogyott. –Így kell ezt csinálni!- vigyorogtam.

- Szép. –néztek rám elismerően.

- Talán nem ártana megkötözni… - mutattam a földön vonagló emberkére.

- Igaz. –mondta Tom, majd elvett egy kötelet az asztalról, és a „szoba” másik sarkába őt is kikötötte. 

- És… kit rejt az álarc?- kérdeztem, mikor már ártalmatlanítottuk.

- Derítsük ki!- lépett elé Tom, majd lassan lehúzta róla a maszkot..."

31. fejezet

Heyhey!:)

Egy újabb idegőrlő kéthetes várakozás után meghoztam a (remélem) izgalmas új fejezetet! :D
Még fontosnak tartom előtte elmondani, hogy egész jól haladok a második évaddal, és reményeim szerint a következő 3 részben sikerül majd lezárnom, ami azt jelentené, hogy kb 2 résszel lenne hosszabb a tervezettnél, és 3 résszel rövidebb az első évadnál.:D Minél előbb befejezem, annál rövidebb lesz a szünet :D
És ami a szünetet illeti, nemsokára készül a második meglepetés is, szóval addig se maradtok majd olvasnivaló nélkül! :D
A gimisek élvezzék ki még ezt a következő 4 nap szünetet, akárcsak én! Az érettségiző olvasóimnak pedig sok sikert kívánok a vizsgához! :D <3

Tom is mutogatni kezdett, hogy menjek már. Tényleg komolyan gondolják. Akkor nincs más választásom. Hajrá, Elli!

Hirtelen kiugrottam a fa mögül.

- Bú!- kiáltottam, miközben szinte ráugrottam. Iszonyatosan közel voltunk a lebukáshoz. Így legalább csak én lepleződöm le, és nekem még ő maga adott bejárási engedélyt a birtokra. 

- Áááá!- kiáltott fel ijedtében, még meg is ugrott, mire én nevetni kezdtem. –Cukorfalat?

- Helló, Seggfej!- köszöntem vigyorogva. –Mit keresel itt ilyenkor?

- Ezt én akartam kérdezni tőled.

- Nem tudtam elaludni, és gondoltam sétálok egy kicsit. –Oké. Ez a kifogás még nekem is sántítana. De hirtelen nem jutott jobb az eszembe.

- Egy lány, egyedül az erdőben az éjszaka közepén. –hitetlenkedett.

- Miért olyan meglepő ez? Nem vagyok ijedős típus. Egyesekkel ellentétben. –utaltam itt az előbbi lányos sikolyára.

- Ezzel most célozni akartál valamire?- vonta fel a szemöldökét.

- Nem. –feleltem megnyújtva a szót, a fejemet rázva.

- És most az igazat. Mit keresel itt? Csak nem hiányoztam?

- Ne álmodozz!- veregettem vállon.

- Még megfázol. Menjünk be a házba. –mondta. Akkor mi lesz Damiennel és Tommal?

- Oké. Csak ott hagytam a zseblámpám. –mutattam a fára. –Menj előre, mindjárt utánad megyek.

- Oké. De ne szökj el! –mondta, majd elindult visszafelé. –Ha nem jössz, visszajövök érted!

- Mindjárt megyek!- kiáltottam vissza. Visszamentem a rejtekhelyhez. –Most mégis mit csináljak?!

- Nem szívesen mondom ezt, de… - kezdte Damien kissé idegesen. –De menj be, mert a végén még gyanút fog.

- De mi lesz veletek?

- Mi itt várunk kint. Most van 12:33. Legkésőbb egykor gyere ki. Lehet, hogy felajánlja, hogy hazakísér, de utasítsd vissza. Indulj el, majd megyünk utánad, és egy kisebb kerülővel folytatjuk az akciót. De jobb lenne, ha előbb elszabadulnál.

- Megpróbálok. –mondtam, majd eszembe jutott, hogy kellene egy zseblámpa. –Viszont kéne egy lámpa, mert azt mondtam, azért jövök vissza…

- Tessék. –nyomta a kezembe Tom.

- Akkor legkésőbb egykor itt vagyok. –mondtam, majd elindultam a faház felé. 

- Már azt hittem, elszöktél. –mondta Alex, mikor beléptem. A ház nagyon hasonlított a Donovan-faházra, csak ez sötétebb volt. Sötétkék és fekete bútorok voltak elrendezve a nappaliban, a falakat pedig különféle festmények borították. 

- De nem szöktem el. –mondtam, majd helyet foglaltam mellette a kanapén.

- Ismét megkérdezem, de most az igazat mondd!- fordult velem szembe, hogy a szemembe tudjon nézni. –Mit keresel ilyenkor az erőben, egyedül?

- Már mondtam. Nem tudtam aludni, úgyhogy kijöttem levegőzni. És valamiért itt kötöttem ki. Igazából csak mentem egyenesen, nem is figyeltem merre sétálok. 

- Aha. –felelte. Ezek szerint nem hisz nekem. Bár ezt nem is csodálom.

- Nem hiszel nekem, igaz?

- Eltaláltad.

- Ha nem, hát nem. –vontam vállat. –És te mit csinálsz itt egyedül? Nem bírtak elviselni a tesóid, és kiraktak ide éjszakára?

- Nem. –nevetett. –Elvégre imádnak engem, mint mindenki más is. –kacsintott.

- Gondolom, nem a szerénységedért szeretnek. –mondtam gunyorosan.

- Sok mindenért lehet engem szeretni. A lányok már attól elolvadnak, ha csak rám néznek!- mosolygott. Kicsit sem volt nagyképű. Ááá, dehogy!

- Érdekes. Amennyire én tudom, én is lány vagyok. És még nem fekszek a padlón olvadtan…

- Ez csak idő kérdése, Cukorfalat. –kacsintott vigyorogva.

- Én a helyedben erre nem vennék mérget, Seggfej. –villantottam meg a „Nem érdekelsz, fogd fel végre!” vigyoromat.

- Majd meglátjuk. –dőlt hátra a kanapén. Az órámra pillantottam. 12:52. Lassan nem ártana elszabadulnom innen. 

- Nekem viszont vissza kéne mennem. Kezdek elálmosodni. Inkább lefekszem aludni. –álltam fel, mire ő is felpattant a helyéről.

- Elkísérlek. –ajánlotta fel.

- Kösz, de nem kell. Boldogulok.

- De én ragaszkodom hozzá. –erősködött.

- De tényleg visszatalálok. –hárítottam, miközben az ajtó felé indultam.

- Akkor legalább a Donovan birtokig. Tovább én úgyse mehetnék. –nyitotta ki előttem az ajtót.

- Odatalálok. Nincs messze. De azért köszi.

- A birtokhatárig akkor is elkísérlek, nehogy eltévedj. –indult el.

- Ha ragaszkodsz hozzá. –adtam meg magam sóhajtva. 

- Igen. Ragaszkodom hozzá. –indultunk el. Damien kidugta a fejét a fa mögül, és a kezével intett, hogy jönnek utánunk.

Csendben haladtunk egymás mellett, míg elértük a két birtok határát. 

- Hát… köszi, hogy elkísértél. –fordultam felé.

- Nincs mit. –vont vállat mosolyogva. Azt hiszem, ez a „csábító, csajozós mosolya”. Pár másodpercig még néztük egymást, majd én törtem meg a csendet.

- Akkor… Jó éjszakát. –mondtam, majd indulni akartam, de a csuklómnál fogva visszahúzott. –Mi az?

Nem szólt semmit, csak nézett a szemembe. Hirtelen közeledni kezdett felém, majd… megcsókolt! Már megint! Időm sem volt ellökni magamtól, máris megjelent Damien.

- Mi a fenét képzelsz magadról, Sullivan?!- jött oda Damien dühösen, Alexszel pedig elléptünk egymástól.

- Ezt most miért csináltad?!- kértem számon dühösen. Persze Alexet.

- Már egyszer elmondtam. Szeretlek. És addig nem nyugszom, amíg az enyém nem leszel!- felelte, majd Damienhez fordult, aki az ő területük felől jött, és a határnál megtorpant. –Te meg mit keresel itt? 

- Csak azt, amit te. De mit képzelsz magadról?! Nem bírod felfogni a lepkepöcsnyi agyaddal, hogy Őt nem tudod megkapni?!

- Valóban?- kérdezett vissza.

- Valóban!- ordítottam rá. –Mikor jut el az agyadig, hogy nem érdekelsz?!

- Megmondtam. –lépett közelebb hozzám. –Nem nyugszom addig, amíg meg nem szerzem, amit akarok! És jelen pillanatban, amit akarok, az te vagy. –mondta a szemembe nézve. Most kivételesen nem idiótának találtam. Most… féltem tőle. 

- De engem nem fogsz megkapni. 

- Azt majd még meglátjuk. –lépett hátrébb. –Viszont… azt nem értem, hogy miért jelensz meg mindig a legrosszabb pillanatban. –nézett Damienre. –Talán követed?

- Nem követem. Csak jókor vagyok jó helyen. 

- Nekem ez gyanús. Vagy… talán… azt ne mondd, hogy Ő… - mutatott rám kétségbeesett tekintettel.

- Nem. Nem Ő. –felelte Damien. Gondolom, arról van szó, hogy én vagyok-e a Kiválasztott.

- Mi nem vagyok én?

- Nem érdekes. –hárított Alex. –Szép álmokat, Cukorfalat!- köszönt el, majd elindult visszafelé.

- Mégis mi volt ez?- nézett rám Damien dühösen, mikor Alex már eltűnt a fák között. 

- Mi?- kérdeztem vissza ártatlan arccal, bár tudtam, hogy mire gondolt.

- Mi volt ez a csók?!

- Semmi sem volt. Hirtelen megcsókolt, én pedig sokkot kaptam. Nem csókoltam vissza vagy ilyesmi. És még azelőtt értél ide, hogy ellökhettem volna. –magyarázkodtam.

- Nem úgy néztél ki, mint aki azt akarja, hogy vége legyen.

- Ezt mégis hogy érted?

- Úgy, hogy csak álltál ott, és hagytad magad!- emelte fel még jobban a hangját.

- Mondtam már, hogy lesokkolt! De te is nagyon jól tudod, hogy nem érzek iránta semmit! Én téged szeretlek!- simítottam meg az arcát, de elfordította a fejét. –Damien, ne csináld ezt!

- Inkább folytassuk az akciót. –mondta ridegen, majd megjelent Tom.

- Itt a lámpád. –adtam neki vissza.

- Akkor megyünk tovább?- kérdezte, miután elvette.

- Menjünk!- adta ki az utasítást Damien, majd a képességemet használva egy kisebb kerülővel mentünk keresztül a birtokon.

Egyelőre félretettem az Alex-ügyet és hogy Damien haragszik rám. Most csak a napló megtalálására szabad koncentrálnom. Elvégre nem tudjuk, hogy miféle veszély leselkedik ránk a Sötét Erdőben. Még a fiúk sem jártak ott. És eddig senki sem tért vissza onnan élve. Ott vannak a vérebek… és az Ötök, akikről csak annyit tudok, hogy megpróbálnak megakadályozni abban, hogy megtaláljam Katherine gyilkosát, és közülük került ki a Mester. Akkor a sebhelyes is az ő emberük. Ebbe eddig bele sem gondoltam. Mi van, ha ott lesz? Elvégre… szabadon kószál. Bárhol lehet. De most nem vagyok egyedül, mint akkor. Most itt van velem Damien és Tom. Akkor nem eshet bajom. Igaz? Remélem. Innen már nincs visszaút.

- Ez lenne az a hely?- kérdeztem alig hallhatóan.

- Igen. Ez… a Sötét Erdő. –felelte Damien drámaian. Más helyzetben talán még nevettem is volna a túlzott hangsúlyon, de nem most.

- Innen már nincs visszaút. –szólalt meg Tom.

- Tudom. –sóhajtottam. –Akkor menjünk.

Átléptük a Sullivan birtok és a Sötét Erdő határát. Innen már nincs messze az a hely, ahova Clark Danken a naplót rejtette. Halk léptekkel haladtunk előre. Itt már a fiúk is elővették a zseblámpáikat, így nem volt szükség a különleges látásomra. Hirtelen a lámpák villogni kezdtek.

- Mi a fene…?- kérdezte Damien, miközben a lámpát ütögette, hogy rendesen működjön. Egyszer csak mindkettő kialudt. Teljes sötétség telepedett körénk. Még a Hold és a csillagok fénye sem jutott át a fák lombján.

- Miért aludtak ki?- kérdeztem ijedten.

- Gőzöm sincs. –felelte Damien. Nem láttam, őket sem. Csak a hangok alapján tudtam megállapítani, hogy merre vannak. 

- Akkor megint ideje bevetni a képességemet, igaz?

- Nem ártana. –értett egyet Tom.

- Oké. Én látlak titeket, de gondolom, ti nem láttok semmit… 

- Én csak a jelenléted érzem, semmi mást nem.

- Én meg se nem látom, se nem érzem, hogy itt vagytok-e vagy sem. Ember! Én vagyok az első szülött, nekem miért nincs semmilyen képességem?!

- Én tudjam, ember?- kérdezett vissza Damien. 

- Inkább menjünk tovább. –zavartam meg a hihetetlenül fontos és halaszthatatlan eszmecseréjüket.

- Igazad van. –mondta Tom, majd elindultunk egyenesen.

- Áú!- kiáltott fel Damien bosszúsan.

- Mi az?- kérdeztem.

- Neki mentem egy fának. –bosszankodott.

- Nem mondom, hogy nézz a lábad elé, mert nem látsz semmit. –mondta Tom, majd abban a pillanatban láttam, hogy ő is neki megy egynek. Most már muszáj volt nevetnem. Oké, nekem könnyű, mert én látok. 

- Fogjuk egymás kezét? Úgy könnyebb nektek?- kérdeztem még mindig kuncogva.

- Megoldjuk. - vágta rá egyből Tom.

- Hát jó. –vontam vállat, majd indultunk tovább. Pár perc múlva megint mind a ketten nekimentek egy-egy fának.

- Oké. Talán mégis jobb lenne, ha kicsit közvetlenebbül vezetnél minket. –mondta Damien a homlokát fogva.

- Szerintem is. –bólintottam, majd megragadtam a kezét, majd Tomét is.

Mindkettőjüknek a csuklóját fogtam, és úgy húztam őket magam után. Damien ekkor feljebb húzta a kezét, majd az ujjait rákulcsolta az enyéimre. Ezek szerint már nem is mérges? Remélem, hogy ezt jelenti. Így haladtunk tovább az erdő mélye felé. Hirtelen Tom keze kicsúszott az enyémből. Mire hátrafordultam, már nem volt sehol.

- Damien!- szóltam ijedtem.

- Mi a baj?- kérdezte aggodalmasan.

- Hol van Tom?

- Hogy érted azt, hogy hol van Tom? Őt nem húztad magaddal?

- De igen! De kicsúszott a keze az enyémből, és most nem látom sehol!- hadartam kétségbeesetten. Vajon hol lehet? Mi történt?

- Jól van, nyugi. Ne pánikolj!- szorította meg a kezem. –Koncentrálj erősen, és keresd meg. Képes vagy rá!

- Oké. –fújtam ki élesen a levegőt, majd lehunytam a szemem.

Mikor újra kinyitottam, átnéztem a fákon, emberi lény után kutatva. Előre semmi. Jobbra semmi. Balra megint semmi. Hiába kerestem, egyre kijjebb visszafelé az erdőből, nem volt sehol. Már elláttam a Sullivan faházig, de nem volt arra sem.

- Nem látom sehol. Már a Sullivan birtokon járok, de semmi. –mondtam aggodalmasan.

- Valami itt nem stimmel. 

- Mire gondolsz?

- Nem tűnhetett el csak úgy! Hacsak nem nyelte el a föld, akkor látnod kéne.

- A föld. Mi van, ha van valahol egy titkos ajtó vagy valami a földön, és oda vitte le valaki? Vagy egy gödör, amibe beleesett vagy mit tudom én!- jutott eszembe az ötlet.

- Nem tudom. Valahol itt tűnt el. Szerintem, ha leesett volna, akkor hallottuk volna a hangját. Valószínűbbnek tartom, hogy valaki elrabolta.

- De mégis hogyan, amikor ketten is itt vagyunk?!

- Sötét van, és nem látunk semmit. Ha profik ebben, akkor könnyedén elvihették még őt is.

- De akkor hol keressük? A föld alá nem látok be. 

- Nem tudom. Én nem látok az égvilágon semmit! Úgyhogy nem tudok sok mindenben segíteni neked…

- De valamit tennünk kell!

- Tudom. De mégis mit? Van ötleted?

- Nem tudom, talán, ha… - kezdtem, majd valaki hátulról megragadott és befogta a számat. Megfagyott a vér az ereimben. Ki lehet az?

- Elena?- kérdezte Damien ijedten. A kezemet kirántotta az a valaki az övéből. –Elena?! Elena, ne csi… - Mi? Őt is elkapták?! Ne! Nem lehet! Most mihez kezdjek?

Vonszolni kezdtek minket az erdőben egyre beljebb, a közepe felé. Majd egy idő után megálltak velünk, az avart elsöpörték a lábukkal, s felnyitották a csapóajtót. Azon keresztül vonszoltak minket lefelé. Egy üres, sivár szobába vezettek minket, ahol ott feküdt Tom ájultan, megkötözve. Minket is lelöktek mellé a földre, és megkötöztek, a szánkat pedig szikszalaggal betapasztották. Ugyanazt éreztem, mint amikor a sebhelyes rabolt el, és kötözött meg. Itt csak annyi a különbség, hogy nem egyedül engem raboltak el, és így nem hinném, hogy meg akarnak majd erőszakolni. Vagyis… remélem…

- Mmmm….mmm… - nyöszörögtem, miközben megpróbáltam kiszabadulni.

- Nyugalom, szépségem. –halottam egy ismerős hangot. Ugye… ugye nem? Nem! Az képtelenség! Nem lehet Ő! –Remélem, emlékszel még rám. –letépte a ragasztószalagot a számról, mire felsikítottam. –Csak nem fájt?

- Nem igaz, hogy nem tudok tőled megszabadulni. Te pedofil állat!- morogtam rá.

- Hála a drága Testőrödnek majdnem odavesztem az első találkánk után. –mondta Damienre nézve, mintha csak valami gusztustalan állat teteme lenne.

- Bárcsak ott rohadtál volna meg!- ordítottam a képébe.

- De nem így történt. És még nem fejeztem be, amit elkezdtem. –simította meg a karomat, amit elrántottam, már amennyire megkötözött kézzel tudtam. 

- És nem is fogod!

- Majd meglátjuk. –mosolygott perverzül, majd a társa felkapcsolta a lámpát.

- Nem látunk meg mi semmit! –hunyorogtam a lámpafénytől.

- Így végre nem kell használnod a különleges látásodat. –állt fel, és a társához sétált az asztalhoz.

- Honnan tudsz te arról?- kérdeztem kíváncsian. Mindent tud rólam, vagy mi van?

- Izzik a szemed. Alig észrevehető, de én látom. –felelte rám sem nézve. Valamit sutyorogtak a másik pasassal, akin símaszk volt, így még ijesztőbbnek tűnt.

- Damien! Mit tegyek?- suttogtam, mire a fejével a keze felé biccentett. Mit akar? Hogy szabadítsam ki?

Elég közel ültünk egymáshoz, így sikerült elérnem a kezét. Megkerestem a csomót, és megpróbáltam eloldozni, de nem akart összejönni. Hű! Az a símaszkos aztán ért a csomókhoz! Viszont… én jártam cserkésztáborba. Miközben azok ketten nekünk háttal beszéltek valamiről, nekem addig sikerült eloldoznom Damient, majd ugyanúgy visszaültünk a helyünkre, mintha mi sem történt volna.

- Akkor majd hozd az árut!- mondta a másik alak, majd lelépett.

- Hol is tartottam?- fordult vissza hozzám a sebhelyes. –Ja, igen! Amit nem tudtam befejezni a barátocskádnak hála… Most a szeme láttára fogom véghezvinni. –nevetett gonoszul, majd Damienre pillantott. Megijesztett, de így, hogy tudom, hogy Damien szabad, azt hiszem, nincs mitől tartanom.

- Nem fogsz te véghezvinni semmit!- köptem a képébe. Szó szerint.

- De büdös ribanc!- ragadott meg a hajamnál fogva, és felrángatott. Én csak gúnyosan mosolyogtam rá. –Mi olyan vicces?

- Az, hogy azt hiszed, hogy félek tőled.

- Talán nem így van?

- Nem. Nem félek.

- Pedig jobban tennéd. –morogta, majd a hajamnál fogva a falnak taszított. –Még most sem félsz?- kérdezte fölém tornyosulva.

- És ha azt mondom, hogy nem?- játszadoztam. Élveztem, hogy felidegesítem. Azt már kevésbé, hogy rajtam vezeti le, de én diplomás idiótaként folytattam. 

- Akkor majd teszek róla!- vigyorgott. Vagy inkább vicsorgott.

Nekinyomott a falnak, majd csókolgatni, harapni kezdte a nyakam. Undorító. Damienre pillantottam, aki dühtől elsötétedett szemekkel nézett ránk. Felállt, félredobta a kötelet, és erőszakosan letépte a szikszalagot a szájáról, majd megindult felénk.

Előzetes: 31. fejezet

"...Vonszolni kezdtek minket az erdőben egyre beljebb, a közepe felé. Majd egy idő után megálltak velünk, az avart elsöpörték a lábukkal, s felnyitották a csapóajtót. Azon keresztül vonszoltak minket lefelé. Egy üres, sivár szobába vezettek minket, ahol ott feküdt Tom ájultan, megkötözve. Minket is lelöktek mellé a földre, és megkötöztek, a szánkat pedig szikszalaggal betapasztották. Ugyanazt éreztem, mint amikor a sebhelyes rabolt el, és kötözött meg. Itt csak annyi a különbség, hogy nem egyedül engem raboltak el, és így nem hinném, hogy meg akarnak majd erőszakolni. Vagyis… remélem…"

Remélem tetszett nektek ez a kis ízelítő, és sikerült felkeltenem az érdeklődést!:)

Hagyjatok nyomot! :* <3

xoxo: Vivienn

30. fejezet

Heyhey!:)
Végre, így Húsvét előtt egy nappal megérkezett a rész, a szokásosnál pár órával korábban.:) Remélem tetszeni fog, és megérte ezt a két hetes várakozást.:D

Azonban így még a rész előtt volna még valami...FONTOS! Tudjátok, újabban sajnos eléggé nagy ihlethiányban szenvedek. Már megvannak bizonyos történések, amiket mindenképp bele akarok írni, csak az a baj, hogy nem tudom mihez kezdjek, míg eljutok odáig. Nagyon sokat segítenének a visszajelzések, és a Facebook csoportban vagy akár privátban, e-mailben ha küldenétek ihletadó képeket, mert nekem ezek tényleg sokat segítenek! De persze tényleg a visszajelzések, a kommentek azok, amik nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy előrehaladjak a történetben.:D Előre is köszönöm nektek!:)
Élvezzétek ki ezt a rövid szünetet! :* <3

Itt van néhány kép, amiket eddig kaptam, és továbbra is várom őket, akár rajz formájában is!:) A lényeg, hogy olyan legyen, amiről nektek az én kis történetem, vagy annak bármely szereplője az eszetekbe jut!

Ő itt lehetne Elene vagy akár Katherine is

Ez a kép csak szimplán inspiráló, olyan misztikus.:3

Engem ez a kép határozottan Katherne-re emlékeztet.

Inkább Katherine-t tudnám így elképzelni, a halála estéjén.

Ez a jelenet is főleg inspiráló, például egy Mester-Damien találkozásra :3

Most pedig jöjjön a sok időhúzás után a várva várt 30. fejezet!

Elindultunk a moziba, miközben Mia mit sem sejtett arról, hogy valójában miért is megyünk oda. A mozi a plázában van, a második emeleten. Éppen leléptünk a mozgólépcsőről, amikor Mia észrevette a fiúkat.

- Nézd! Ott van Max és Damien. - suttogta a fülembe, miközben kicsit félrevont.

- Tényleg! Nem megyünk oda?- kérdeztem ártatlan arccal.

- Mi?- kérdezte barátnőm kissé riadtan. Mi az? Talán fél?

- Nem megyünk oda? Ugyan már! Nem esznek meg vacsorára!- nevettem, majd indulni akartam, de visszarántott.

- Ne!

- Mi az? Mitől félsz? Ez csak Damien és Max.

- De tudod, hogy bele vagyok esve Maxbe. –suttogta.

- És akkor már nem is mersz vele beszélni?

- Nem arról van szó, csak…. nem is tudom…

- Odamegyünk, köszönünk, beszélgetünk velük. Lehet, hogy ők is ugyanarra a filmre jöttek.

- Ne!- húzott megint vissza, amint egy lépést előre tettem.

- Ha így folytatod, akkor lemaradunk a filmről!

- Nem maradunk le. Csak megvárjuk, ameddig bemennek, és majd utána veszünk jegyet.

- Te nem vagy normális. –nevettem fel. Ezt komolyan gondolja? – Ennek az lesz a vége, hogy a vállamra kaplak, és úgy cipellek el odáig. –fenyegetőztem.

- Na persze. –hitetlenkedett, mire én felvontam a szemöldököm. Ez most kihívás? Hát legyen! Egy hirtelen mozdulattal a vállamra kaptam, amitől sikongatni kezdett.

- Én mondtam. –vigyorogtam, bár ő nem látta, miközben elindultam a jegypénztár felé.

- Azonnal tegyél le!- sipákolt, miközben a lábával kapálózott. Az egész emelet minket bámult. Hát igen. A két hülye…

- Nem!- mondtam, és lefogtam a lábait.

- Mióta vagy te ilyen erős?- kérdezte. Ó, igen, meglátszik a kiképzés.

- Mindig is ilyen voltam, csak eddig te ezt nem tapasztaltad. 

- Nem akarsz letenni?

- Nem!- mondtam, és akkor láttak meg minket a fiúk. Elkerekedett szemmel bámultak ránk, és láttam, hogy próbálják visszatartani a röhögést.

- Sziasztok!- köszöntem, amikor odaértem.

- Helló. –köszönt Damien. Nyilvános helyen nincs puszi.

- Szia, El és… ki ez a formás segg a válladon?- kezdte Max. Így akarja felszedni Miát? Hát, sok sikert. Bár nem látom, de képzelem, hogy milyen vörös lehet most szegény barátnőm feje.

- Sziasztok!- köszönt Mia, amikor megfordultam. –Segítene valaki?

- Gyere!- mondta Max, majd leemelte a vállamról.

- Köszi. –nézett rá Mia. És hát… khm… csodálatos árnyalatot vett fel az arca. Foghatja arra, hogy fejjel lefelé lógott, de szerintem Mr. Perverz váltotta ki belőle.

- Aranyos vagy, amikor elpirulsz. –mosolygott rá aranyosan Max.

- Fejjel lefelé lógtam. Szerintem a fejembe szállt a vér. –Hogy megmondtam előre, hogy erre fogja! Mi van? Bele látok a jövőbe? Vajon mi lesz ma vacsora? 

- Ti melyik filmre jöttetek?- szólalt meg Damien.

- Másnaposok 3. –feleltem.

- Mi is. –vigyorgott Max.

- Akkor veszek jegyet négyünknek, ha nektek is jó. –ajánlotta fel Damien.

- Nekünk jó. Utána megadjuk. –feleltem kettőnk helyett.

- Remek!- lelkesedett Max. –Én ülök a szélén!

- De én sem akarok középen ülni. –mondta Damien. Aha! Szóval így érik el, hogy Mia Max mellé kerüljön. Bár azt azért nem mondanám, hogy kimondottan okos, de jelen esetben ez is megteszi.

- Akkor üljünk úgy, hogy te, El, Mia és én. –javasolta Max.

- Felőlem. –egyeztünk bele Damiennel azonnal. Szegény Mia. Semmibe sincs beleszólása.

- Remélem nem gond, hogy mellém szorultál. –nézett Max mosolyogva barátnőmre.

- Nem, nem gond. –mosolygott vissza kissé szégyenlősen. Én odaálltam Damien mellé a sorba, miközben azok ketten turbékolnak.

- Na, hogy haladunk?- kérdezte, miközben előre léptünk a sorban. Már csak egy ember van előttünk. 

- Alakul. Talán a film végére összejönnek. Ha nem, akkor utána.

- Már ideje lesz. –motyogta, majd a jegypénztár mögött ülő 17 év körüli cicababához fordult. –Szia! Négy jegyet kérek a Másnaposok 3-ra.

- Máris. –villantotta meg ezer wattos mosolyát. Helló! Én is itt vagyok! Igen, én! A barátnője… Vagy azt hitted, hogy egy ilyen pasinak nincs csaja? Damien kifizette a jegyeket, és elvette a visszajárót. 

- Köszi. –mondta közömbösen.

- Jó szórakozást!- mosolygott még mindig a pasimra, aki kézen fogott és úgy sétált el. Még láttam a csaj arckifejezését, ahogy leesett állal néz minket. Hát igen. Ez mindent megért.

- Mehetünk?- kérdezte Damien, miközben megálltunk a páros előtt. Itt már elengedte a kezem. Egyelőre jobb, ha Mia sem tud róla.

- Persze. Vettünk popcornt meg üccsit. - adta oda az enyémet Mia.

- Köszi. - vettem el, majd bementünk a terembe. A legfelső sorban ültünk, a jobb szélen.

Damien ült legbelülre, én mellé, mellém Mia, a szélére pedig Max. A film nagyon jó volt. Rengeteget röhögtünk! Bár, amikor az elején a zsiráf feje lerepült, az kissé lesokkolt… Nem tudom, hogy Max hogy haladt közben a tervével, mert nem igazán figyeltem rájuk. Miután kiértünk a teremből, mindannyian célba vettük a mosdót. Nem volt a legjobb ötlet egyedül meginni fél liter Coca Colát. Itt a legjobb alkalom, hogy kifaggassam Miát. Miközben kezet mostunk, és megigazítottuk a hajunkat, elkezdtem a „vallatást”.

- Hogy tetszett a film?- kezdtem. Azért nem fogom egyből letámadni.

- Nagyon jó volt!- felelte lelkesen.

- És… milyen volt Max mellett ülni?- húzogattam a szemöldököm. Ezt a „jó szokást” az említettől tanultam el. Ragadós.

- Nos… - Elpirult! Elpirult!

- Mi történt?! Mesélj!- faggattam.

- Igazából nem sok minden. Csak a kezét a székem támlájára rakta, egy idő után pedig a vállamnál átkarolt, és magához húzott. Így néztük a filmet. – lett még pirosabb a feje, miközben a részleteket ismertette velem.

- Szerintem bejössz neki. –közöltem vele a tényt, bár erre szerintem már ő is rájött.

- Gondolod?

- Nem látod rajta?

- Nem könnyű megmondani…

- Ne hülyéskedj már! Szerintem még ma estig összejöttök.

- Jó lenne. –mosolygott.

- Vissza kéne mennünk. –mutattam az ajtóra.

- Oké. –mondta, majd visszamentünk. A fiúk a pizzázó előtt vártak ránk.

- Nem akartok enni valamit?- kérdezte Max.

- Jó ötlet. –lelkesedtem.

- Én is éhes vagyok. –egyezett bele Mia is.

- Akkor hol együnk? Itt jó lesz?- kérdezte Damien a pizzázóra mutatva. 

- Akkor együnk itt. –mondtam, mire a többiek csak bólintottak.

Leültünk az étterem hátsó részében lévő négyszemélyes asztalhoz. Miával egymással szemben öltünk, mellettem ült Damien, mellette pedig Max. Mi lányok ketten ettünk egy nagy sajtos-sonkás pizzát, a fiúk pedig egy-egy nagy hawaiit. Hogy hogyan fért beléjük annyi egy-egy nagy adag popcorn után, az számomra örök rejtély marad. Közben mindenféléről beszélgettünk, és egy csomót röhögtünk. Közben láttam, hogy Max néha megfogta Mia kezét, aki piros arccal csak rámosolygott. Mi Damiennel próbáltunk uralkodni magunkon, nehogy lebukjunk Mia előtt, mert akkor Alexhez is könnyen eljuthat. Barátnőm sajna az a fajta lány, aki ha felidegesítik, könnyen elszólja magát.

Este tízkor indultunk el hazafelé, majd Miáék utcájánál kettéváltunk.

- Haza kísérlek. –ajánlotta fel Max neki.

- Nem kell miattam ekkora kerülőt tenned. –hárított. 

- De én szeretném. –adott egyértelmű célzást, hogy kettesben akar vele lenni.

- Én elkísérem Elt. –karolt át Damien.

- Oké. Otthon találkozunk. –mondta Max. –Sziasztok!

- Sziasztok!- köszöntünk kórusban, majd mindenki elindult hazafelé.

- Szerinted Max lépni fog?- kérdeztem egy kis idő múlva, mikor már biztos voltam benne, hogy hallótávolságon kívül vannak.

- Nagyon remélem. Eddig jól haladt.

- Most már komolyan ideje lenne. –sóhajtottam. Damien rákulcsolta ujjait az enyémre, így mentünk tovább.

- Biztos vagy a ma esti akciónkban?- kérdezte egy idő után.

- Meg kell tennem. Ha te nem vagy benne biztos, akkor majd megyek Tommal…- kezdtem, de félbeszakított.

- Nem engedlek el egyedül!- jelentette ki határozottan. –Nélkülem nem mész oda!

- De te bizonytalan vagy. Igaz?- fordultam felé.

- Nem vagyok bizonytalan. Egyszerűen csak féltelek, hogy valami bajod esik.

- De ha ti ott vagytok velem, akkor nem lehet semmi gond. –simítottam meg az arcát.

- Te is nagyon jól tudod, hogyha valami történne, én azt nem élném túl.

- Ne gondolj a legrosszabbakra. A napló az első. 

- Nekem te vagy az első, nem pedig az a könyv. –fúrta tekintetét az enyémbe, majd gyengéden, mégis szenvedélyesen megcsókolt. Én viszonoztam, így álltunk ketten az utcán a Hold és az utcalámpák fényében. Ezt a romantikus pillanatot Max zavarta meg, akinek a kiabálását szerintem a szomszéd városban is hallották.

- Hééé! Gerlepááár!- kiabált, mire Damiennel elléptünk egymástól.

- Mi az, öcsi?- kérdezte Damien, miközben hátulról átölelt, és a vállamon támasztotta az állát.

- Na, kinek van barátnője?- kérdezte hatalmas vigyorral az arcán, mikor odaért hozzánk?

- Tényleg?- kérdeztem mosolyogva.

- Aham. 

- Mia hív. –néztem a rezgő telefonom kijelzőjére. –Akkor éjfélkor. –köszöntem el, és bementem a házba, ugyanis a kapu előtt álltunk.

- A faházban!- szóltak még utánam. Amint becsuktam az ajtót, felvettem a telefont.

- Váááááááá!!!!- sikított boldogan a telefonba. Elkaptam a fülemtől a készüléket. Olyan hangos volt, hogy így is jól hallottam. Azt hiszem most megsüketültem.

- Na…? Mi történt?- kérdeztem, miután kisikoltozta magát. 

- Max megcsókolt!- mesélte boldogan.

- Tényleg?- kérdeztem izgatottan. –Akkor most jártok, nem?

- Igen. –felelte megnyújtva a szót.

- Na, mesélj! Mindent tudni akarok! Mi volt, miután szétváltunk?

- Hát… elindultunk az utcán, közben beszélgettünk. –kezdte mesélni a történteket. - Egyszer csak végigsimított a karomon, utána az összekulcsolta az ujjainkat, úgy mentünk hazáig. Még beszélgettünk kicsit az ajtóban, utána egy darabig egyikünk sem szólalt meg, csak néztük egymást. Aztán hirtelen felém lépett, megragadta a derekam, és magához húzott. Itt megállt. Várta, hogy mit szólok hozzá. Én csak elmosolyodtam, mire megcsókolt, én pedig visszacsókoltam. –most már én sikítottam a telefonba. 

- Annyira örülök, hogy végre összejöttetek!

- Én is! Már csak téged kell összehozni Damiennel. Tényleg! Veletek mi volt?- érdeklődött. Ó, ha tudnád…

- Nem történt semmi különös. Csak hazakísért, beszélgettünk, nevettünk. Aztán megjelent Max, azt kiabálva, hogy „Na kinek van barátnője?” 

- Akkor nem történt köztetek semmi?- kérdezte kicsit szomorúan.

- Semmi. –hazudtam. –De Max tényleg nagyon boldognak tűnt. Nem lehetett az arcáról levakarni a vigyort.

- Tényleg?

- Aham. Szerintem totál odavan érted!

- Én is érte.

- Annyira örülök nektek!

- Köszi. De most már hagylak pihenni. Holnap találkozunk. –köszönt el.

- Persze. Jó éjt.

- Neked is. –mondta, majd letette.

Rápillantottam az órámra. 11:30, szóval van még fél órám. Gyorsan lezuhanyoztam, majd fekete szerkóba bújtam. Egy fekete csőfarmert vettem fel, fekete hosszú ujjú felsőt, mert azért ilyenkor hideg van, és még egy fekete kötött sapkát. Még ellenőriztem magam a tükörben. Hm. Dögös. 11:55. Irány a faház!

Gyorsan átosontam a könyvtárba, onnan pedig két percen belül a megbeszélt helyen voltam. Mikor beléptem, a nappaliban senkit sem találtam. Bekopogtam Damien szobájába, majd benyitottam. Nem volt ott. Lementem a titkos szobába, ahol a fürdőből kiszűrődő vízcsobogást hallottam.

- Damien, te vagy odabent?- kopogtam be.

- Igen. Mindjárt megyek!- szólt ki, majd elzárta a csapot.

Nem telte bele sok idő, és már kint is volt egy szál törölközőben. Én az ágyon ülve vártam. Odajött hozzám, és adott egy gyors csókot, majd a szekrényhez ment, és kivett pár fekete ruhát.

- Nagyon dögös vagy ebben a szerkóban. –nézett rám mosolyogva, majd visszatért a szekrényhez.

- Köszi. Ameddig felöltözöl, megnézem, hogy Tom itt van-e már. –álltam fel, mivel nagyon úgy tűnt, hogy ott akar átöltözni.

- Felőlem maradhatsz, amíg átöltözöm. Nem vagyok szégyenlős. –mosolygott, majd a törölközőjéhez nyúlt.

- Majd gyere, ha kész vagy!- mondtam, majd gyorsan kislisszoltam a szobából. még hallottam a nevetését az ajtón keresztül. Fent Tom a kanapén ült, ő is talpig feketében volt.

- Szia, Elena. 

- Szia, Tom. –ültem le mellé.

- Damien?

- Öltözik, mindjárt itt van. –válaszoltam, és abban a pillanatban megjelent az emlegetett szamár. Ez gyorsan ment!

- Indulhatunk?- kérdezte megállva előttünk. Fekete farmer, és egy sima fekete rövid ujjú póló volt rajta, amiben elképesztően jól nézett ki. A kezében pedig a pulcsija volt, amit fel rögtön fel is vett.

- Mehetünk. –álltam fel, majd Tomra néztem.

- Akkor menjünk. –állt fel sóhajtva.

Leoltottuk a villanyt, és bezártuk az ajtót. Ekkor jelent meg Max, gondolom jött őrködni.

- Kezdődik az akció?- kérdezte, mikor közelebb ért.

- Igen. –feleltem, de már nem voltam annyira eltökélt, mint tíz perccel ezelőtt.

- Akkor sok sikert. –mondta, majd megölelt. –Vigyázz magadra, rendben?- suttogta a fülembe.

- Igyekszem. –suttogtam.

- Akkor, ha lehet, egy darabban gyertek vissza, mind a hárman!- lépett be az ajtón, miután nagy nehezen sikerült kinyitnia a zárat.

Damien elővett egy zseblámpát, és adott Tomnak is. Kérdőn fordultam felé.

- Nekem nem kell lámpa?

- Nem. –felelt egyszerűen.

- És miért nem?

- Használd a képességed.

- Mégis milyen képességem?- kérdeztem értetlenül.

- Nézz előre a sötétbe, és koncentrálj!- utasított, én pedig tettem, amit mondott. Mégis milyen képességem van?

- Oké. Minek kéne történnie?

- Csak koncentrálj!- ismételte meg.

Erősen koncentráltam, úgy bámultam a nagy semmibe. Csak sötétséget láttam magam előtt, semmi mást. Nem tudtam kivenni a fák alakját sem. Aztán… hirtelen a látásom megváltozott. Mintha infravörös kamera lenne vagy nem is tudom… Minden kitisztult előttem. Ha rákoncentráltam egy távolibb pontra, akkor minden, ami előtte volt, eltűnt. Érzékeltem, hogy ott vannak a fák, de átláttam rajtuk. Ez elképesztő! Mióta tudok én ilyet csinálni?!

- Wow!- ez volt minden reakcióm.

- Szóval sikerült?- kérdezte Tom.

- Igen. De mióta tudom én ezt megcsinálni? És miért nem tudtam róla?

- Ez a képességed Katherine első megjelenése óta megvan, csak eddig nem jöttél rá.

- És van más rejtett képességem is?- kérdeztem, miközben elindultunk a Sullivan birtok felé. A fiúk zseblámpával világították meg az utat.

- Igen. De azokat majd később.

Egyelőre nem kíváncsiskodtam tovább. Majd elmondják, ha eljött az ideje. Csendben osontunk a fák közt. A két birtok határánál azonban a fiúk megtorpantak, így én is megálltam.

- Mi az?- kérdeztem.

- Tudod, hogy itt minket nem látnak szívesen. –kezdte Tom.

- Ha lebukunk, akkor mindannyian hatalmas bajba kerülhetünk. –vette át a szót Damien.

- És…? Akkor hogy akarunk átjutni?

- Először is kikapcsoljuk a lámpákat, hogy ne keltsünk feltűnést. innen viszont neked kell vezetned minket. –ismertette Damien a tervet.

- Oké. De nem tudom az utat. –gondolkodtam el.

- Itt a térkép. –adta oda. –És itt vagyunk most.

- Vettem. Akkor induljunk!- mondtam, majd kikapcsolták a lámpát, én pedig aktiváltam a képességemet.

Halkan osontunk. Én haladtam elöl, ők pedig szorosan mögöttem. Már eljutottunk a Sullivan-faházig, majd ott valamelyikük mögöttem rálépett egy faágra.

- A fenébe!- szisszent fel Damien.

- Damien!- korholtuk le egyszerre.

- Jól van, na. Bocsi. –mentegetőzött. Gyorsan haladtunk tovább a fák között, majd hirtelen valaki felkapcsolta a ház oldalán a villanyt.

- Ki van ott?- jött ki Alex. Mi elbújtunk egy-egy fa mögé, s lélegzetvisszafojtva vártuk a folytatást. –Gyere elő, bárki is vagy! Tudom, hogy van ott valaki!

- Pszt. –szólt Damien, mire odakaptam a fejem. –Mit csinál?- kérdezte, mire átnéztem a fákon, úgy kémkedtem Seggfej után.

- Most elindult erre. –suttogtam alig hallhatóan. Többször nem szólaltunk meg. Alex egyre csak közeledett.

- Úgyis megtalállak!- mondta játszadozva, miközben egyre közelebb ért a rejtekhelyünkhöz.

Damienre néztem, aki a fejével biccentett. Először rám, majd kifele, majd megismételte. Többször is. Mi van?! Azt akarja, hogy menjek ki?! Mutogatni kezdtem, amivel azt kérdeztem, hogy „Én?! Oda ki?!”, mire csak bólogatott. Megrökönyödve néztem rá. Ugye nem gondolja komolyan? De ha nem lépek, akkor lebukunk. De ha felfedem magam, nem tudhatom, hogy mi lesz Alex reakciója. És akkor fújhatjuk az akciónkat. Most mégis mi a francot csináljak?!

Ui.: Hagyjatok nyomot!

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánok minden kedves Olvasómnak!<3

xoxo: Vivienn J.