5. fejezet

Heyhey!
Nos, így az esti órákban végre sikerült meghoznom az 5. fejezetet, amiben már a két rivalizáló család tagjait is megismerhetitek. A későbbiekben nem mindenki kap közülük nagyobb szerepet.
Ez a rész talán kicsit hosszabb, mint az eddigiek, és remélem elnyeri a tetszéseteket! :D

Mikor leértem a lépcsősoron, minden sötétségbe burkolózott. Egy ideig a falat tapogattam mellettem, hátha találok valami kapcsolót vagy ilyesmi, de semmi. Egy idő után a szemem hozzászokott a sötétséghez, és a nagyobb tárgyak körvonalait már láttam. Amikor azonban elindultam, elvesztettem az egyensúlyom. Megkapaszkodtam a másik falban, és akkor éreztem, hogy van ott egy kapcsoló. Amikor megnyomtam, hirtelen kigyúltak a vakító fények a szobában, a titkos ajtó pedig lassan bezárult mögöttem. Körbenéztem a porral lepett szobában. A falakon régi portrék függtek egy családról, és annak minden tagjáról külön-külön. Azonnal felismertem Katherine képét. Akkor - gondolom - az a komor tekintetű, ősz hajú, bajszos ember a családi kép közepén Clark Danken, a mellette álló gyönyörű aranyszőke hajú nő pedig a felesége, Josephine. Katherine körül még három ember állt, feltételezem a testvérei. Mindegyik családtagról volt egy-egy festmény azon a falon, kivéve Clark Dankent. A következő falnál öt hatalmas, mennyezetig érő könyvespolc sorakozott, tele régi, poros, látszólag agyonhasznált könyvekkel.

- Hát… ráférne erre a helyre egy alapos portalanítás!- mondtam, minután a könyvekről felszálló portól köhögtem egy sort.

Az ezzel szemközti falnál egy páncélruha állt, karddal a kezében. De vajon mit keres az ott? Száz éve már rég vége volt a lovagkornak. A lépcsővel szemközti falnál állt egy hatalmas mahagóniból faragott íróasztal. A hiányzó portrét is megtaláltam –az íróasztal fölött lógott. Valószínűleg azt jelképezte, hogy ez a hely csakis és kizárólag Clark Danken tulajdona. Odamentem az íróasztalhoz, hogy megnézzem, mi van rajta. Egy olvasólámpa, egy tintatartó, benne a feléig megszáradt tinta, mellette toll, középen pedig egy nagy könyv, kinyitva egy üres dupla oldalon. Az asztal két oldalán öt-öt fiók volt. Megpróbáltam őket, kinyitni, csakhogy az összes zárva volt. Ezért inkább a könyvre irányítottam a figyelmemet. Meg akartam nézni a borítóját, amikor azonban becsuktam, olyan porfelhő szabadult fel, hogy fullasztó köhögésroham tört rám. 

- Legközelebb egy nagy pohár vízzel és egy tollseprűvel jövök le ide!- nyögtem két köhögés között. – Na, akkor lássuk csak, mi ez. –mondtam, amikor már levegőhöz jutottam.

Letöröltem a port a könyv borítójáró, és ez állt rajta: „Ha az igazság kapuját keresed, ez majd elvezet a zár kulcsához. „

- Ha az igazság kapuját keresed… - kezdtem gondolkodni, vajon mit jelenthet. –Talán itt, ebben a könyvben van a kód!- jöttem izgalomba.

Kinyitottam az első oldalon. Itt Clark Danken arról írt egy bevezetőt, hogy valószínűleg hogy halt meg a lánya, és hogy ő mit érzett, amikor ezt megtudta. Amikor fordítottam, akkor már a holttest elrejtéséről volt szó, de nem írta le, hogy hova vihették. Ezután kezdett írni a naplójáról…

„ Minden gondolatomat, érzésemet egy kis füzetbe jegyeztem fel. Senkivel sem beszéltem – soha- a történtekről, sem másról. A szobám a börtönömmé vált. Még most sem hiszem el, hogy a lányom halott. De már sejtem, ki tört az életére, és ragadta el tőlem, a vőlegényétől, és a kislányától… Szeretett lányom holttestének és a bizonyítékok rejtekét összes sejtelmemmel együtt abba könyvbe záram. De gondoskodtam arról, hogy senki se olvashassa el, mivel kódolt betűkkel írtam soraimat, amit rajtam kívül senki sem ért. A mai napig nem állt szándékomban lejegyezni e titkos írás kulcsát, csakhogy álmomban egy ismerős, meleg hang azt súgta nekem, hogy mégis meg kell tennem. Ha nem teszem, akkor sosem derül ki az igazság szeretett gyermekem elvesztéséről. Ezen ok miatt most felfedem naplóm titkának kulcsát.”

És ezzel vége. A következő oldalon már semmit sem találtam. Arra gondoltam, hogy hátrébb írhatta, de ahogy végiglapoztam a könyvet –többször is-, nem találtam rá. Utána átvizsgáltam, hátha kitéptek belőle oldalakat, de semmi erre utaló jelet nem találtam. Clark biztos ezt is elrejtette, vagy titkosította valahogyan. Sokáig gondolkoztam, de sehogy sem tudtam rájönni hogyan csinálta. Ezért inkább elindultam kifelé a titkos szobából. Lekapcsoltam a villanyt. Ismét minden sötétségbe borult, és ekkor kis zajt csapva ismét kinyílódott a titkos ajtó.

Jó volt visszaérni a világos, tágas, pormentes könyvtárba, de nem volt kedvem ott maradni. Muszáj volt kimennem, kiszellőztetni a fejemet. Még volt pár órám ebédig, úgyhogy átöltöztem a futóruhámba, vállamra omló hosszú, sötétbarna, egyenes hajamat copfba fogtam, és elindultam kocogni.

Mia két nap múlva jön haza, és akkor valószínűleg jobb dolgokkal is el tudom majd foglalni magam, de amúgy is szeretek futni, és már kicsit hiányzott.

Mivel még mindig nem ismerem annyira a környéket, ezért az erdő menti ösvényen kocogtam. Csendes, megnyugtató hely. Nem sokan járkálnak arrafelé. Bár már kicsit hiányzik a nyüzsgés. Mostanában a legtöbb időmet a könyvtárban töltöttem. És… őszintén szólva a legutóbbi „csajos nap” után nem volt kedvem anyuval lógni egész nap. Bárcsak itt lenne már Mia! Vagy Danny!

Danny mostanában ritkán telefonál. Eddig úgy volt, hogy jövő héten haza jön, viszont közbejött neki valami. Már megint! Nem tudja, mikor tud ide utazni, de már régóta halasztja. Amikor rákérdezek, hogy mi tart ilyen sokáig, olyankor vagy témát vált, vagy azt mondja, hogy még el kell intéznie pár dolgot. De mindig hozzáteszi, hogy nagyon hiányzunk neki, és hogy amint tud, ideutazik. De én már nem vagyok abban olyan biztos, hogy a szülinapom – október 12.-előtt megérkezne. Hiszen már augusztus közepe van! A költözés miatt a nyár is gyorsan múlik, de mióta Mia nincs itt, valahogy úgy érzem, egy örökkévalóság mire elmegy ez a hét.

Kocogás közben nem igazán volt kedvem Katherinen, a kódon vagy a titkon rágódni. Próbáltam vidám dolgokra gondolni, mint újdonsült szőke barátnőm, a bátyám vagy a londoni barátaim. Velük még mindig tartom a kapcsolatot. Szinte minden nap beülök a laptopommal a szobámba, és az egész baráti társaság is így tesz Londonban, és órákat beszélünk Skype-on. Nagyon hiányoznak, és én is nekik. Megígérték, hogy a valamikor meglátogatnak, de nem hiszem, hogy ez mostanában lesz. És én is megígértem nemik, hogy majd meglátogatom őket. Remélem, nem kell olyan sokat várnunk a találkozásra. Rengeteget mesélnek, hogy mi történik velük a nyüzsgő angol fővárosban, de jobb lenne átélni velük.   

Teljesen elmerültem ezekben a gondolatokban, és sokáig észre sem vettem, hogy letértem az ösvényről, és befutottam az erdőbe. Akkor zökkentem ki a gondolataimból, amikor majdnem nekifutottam egy öreg fának. Rettenetesen magas volt, beleszédültem, ahogy felnéztem rá. Nem láttam a tetejét. Egyik fa sem volt ilyen magas a közelben. Hirtelen beugrott, hogy a könyvtár ablakából láttam, hogy nem olyan mélyen az erdőben van egy fa, ami sokkal magasabb, mint a többi. És mintha abban a nagy, vastag könyvben is olvastam volna róla. Mit is? Mintha valami olyasmi lett volna, hogy a régen itt élő boszorkányok és varázslók az élet fájának tartották. Itt mutatták be áldozataikat, tartottak szertartásokat meg hasonlók. Soha senki sem tudta, hogy miért nőtt ez a fa ennyivel magasabbra, mint a többi. Mondjuk… engem annyira nem is érdekel a fa története…

Mivel nem nagyon akartam az erdőben maradni –főleg a Katherine- sztori miatt-, ezért újra futásnak eredtem, és ismét visszatértem korábbi gondolataimhoz. Mikor visszaértem az ösvényre, ki a hűvös árnyékból, kezdtem kissé megbánni, hogy nem maradtam az erdőben. Úgy éreztem, sokkal melegebb volt, mint amikor elindultam. Akkor nem volt nagyon meleg, és eléggé felhős volt az ég is. Már visszafele futottam a birtok irányába, amikor rápillantottam az órámra. Fél órám volt délig. Miközben az órámat néztem, nem figyeltem az útra, és nem is hallottam semmit. Túlságosan el voltam merülve a gondolataimban ahhoz, hogy a külvilággal foglalkozzak. Egyszer csak valaki nagy erővel nekem jött, valószínűleg ő is futott.

- Bocsi. –mondtuk egyszerre az ütközés pillanatában, de még nem néztünk egymásra.

Hirtelen kibillentem az egyensúlyomból, amikor az a valaki megragadta a könyökömet, hogy el ne essek.

- Vigyázz!- mondta a srác, simogató hangon.

- Köszi. –mondtam, mikor már sikerült visszanyernem az egyensúlyomat.

- Hé! Szia! Mondtam, hogy még összefutunk, de nem gondoltam volna, hogy szó szerint. –mondta nevetve, amikor felismert.

- Jé! Tényleg, már találkoztunk. –mondtam, amikor felismertem.

- Akkor nem volt alkalmam bemutatkozni. –kezdte. – Damien vagyok. –mutatkozott be, majd a kezét nyújtotta.

- Elena. –mondtam, majd kezet fogtam vele. Teljesen beleborzongtam az érintésébe.

- Még nem nagyon láttalak a városban.

- Igen. Nemrég költöztünk ide. 

- Akkor isten hozott Dollivanban. –mondta kedvesen. – És… hogy tetszik itt eddig?

- Eddig nagyon tetszik. Jobb itt élni, mint a nagyvárosban.

- Honnan költöztél ide?- kérdezte. Tényleg rólam beszélgetünk? Először azt hittem, hogy csak elsétál majd.

- Londonból. – feleltem, miközben teljesen elvesztem a mélykék szempárban.

- Sejtettem, hogy nem vagy ír. Hallani az akcentusod. –mondta mosolyogva. A szívem egyre hevesebben vert, miközben rám mosolygott.

- Ennyire észrevenni?- kérdeztem, miközben visszamosolyogtam rá. Bár zavarban voltam, nem mutattam. Az évek során sikerült megtanulnom ezt leplezni.

Nem válaszolt. Egy ideig csak álltunk egymással szemben, és csak mosolyogtunk. Végül ő törte meg a csendet.

- És hova rohantál? Talán üldözött valaki?

- Nem. –mondtam nevetve. –Csak kiszellőztettem a fejem. És te? Hová indultál?

- A testvéreimhez. –mondta, majd felpillantott. –És már itt is vannak. - mondta, majd én is megfordultam, hogy lássam őket.

- Helllló!- ért oda hozzánk az első –a sok közül, ahogy elnézem.

- Elena, ő itt Nate. Nate, ő itt Elena. –mutatott be mindet egymásnak.

- Helló, szépségem. –köszöntött pimasz mosollyal.

- Szia. –köszöntem mosolyogva.

- Ő itt Tom. Tom, ő itt Elena. –mondta, amikor odaért a másik testvére.

- Szia. –köszöntött kedves mosollyal.

- Szia. –köszöntem vissza, még mindig mosolyogva- és még egy darabig nem hagyhatom abba a mosolygást, mert még nem fogytak el. 

- Ikrek. –mondta Damien, amikor meglátta, hogy egyikről a másikra cikázik a tekintetem. – És megérkezett Michael. –mondta kicsit komoran. –Ő itt Elena.

- Helló. –mondta mogorván.

- Szia. –mondtam kicsit meglepődve a modorán.

- És ő itt az öcsikénk, Max. –mondta, miközben megcirógatta öccsét. – Ő Itt Elena. –mondta, mikor elengedte.

- Szia. –köszöntött kedvesen, miközben a haját igazította meg, és belebokszolt Damien karjába.

- Szia. –mondtam nevetve. – Hányan vagytok még? Vagy csak öten?- húztam fel a fél szemöldököm.

- Csak öten. –válaszolta Nate.

Ahogy rájuk néztem, akaratlanul is Dannyre gondoltam. Ők ott vannak öten testvérek, és láthatólag jól kijönnek. Mi is nagyon jól kijövünk Dannyvel, csak már nagyon-nagyon hiányzik. Ettől a gondolattól kicsit elszomorodtam, és úgy tűnik, ez meg is látszott rajtam.

- Mi a baj?- kérdezte Damien kicsit aggódó hangon.

- Semmi. –mondtam, majd mosolyt erőltettem az arcomra. Valószínűleg nem volt túl meggyőző.

- Na! Nincs semmi baj. Gyere ide!- mondta Nate, majd fél karral átölelt és magához húzott. Nem volt energiám ellenkezni, és annyira nem is akartam. Kicsit olyan volt, mintha a bátyám ölelne át.

Hirtelen beugrott, hogy hova tartottam, amikor találkoztam Damiennel. Ránéztem az órámra.

- Hát… - kezdtem kicsit bizonytalanul – örülök, hogy találkoztunk fiúk, de nekem most mennem kell. –mondtam, majd óvatosan kibújtam Nate karja alól.

- Ne már!- szomorkodott Nate látványosan. Mintha kicsit túljátszaná…- Muszáj menned?

- Sajnos muszáj. Majd még összefutunk. –mondtam mindenkinek, majd elindultam a birtok felé.

- Remélem, ezúttal nem szó szerint! – mondta Damien nevetve.

- Reméljük. – kiabáltam vissza én is nevetve, majd futottam tovább.

Mind nagyon kedvesek voltak – Nate különösen- talán csak Michael volt kicsit fura. Valami baja van velem? Vagy alapból ilyen figura? Talán, majd ha jobban megismerem, kiderül.

Már elmúlt dél, mire visszaértem. Amikor elhaladtam az étkező előtt, anya észrevett, és utánam szólt.

- Elena!- szólt az étkezőből.

- Igen?- kérdeztem, majd bementem a helyiségbe. 

- Ó!- mondta, amikor meglátott. – Látom futni voltál. És milyen volt?

- Nagyon jó. – mondtam mosolyogva. 

- És… megismerkedtél közben valakivel? Szereztél új barátokat?- faggatott izgatottan.

- Nos…- kezdtem kicsit titokzatosan. – Igen. Megismerkedtem pár emberrel.

- Na! Ennek nagyon örülök! És hogy hívják őket?

- Damien, Nate, Max, Tom és Michael. Testvérek. Már korábban is láttam őket.

- Mind fiúk?- húzta fel anya a szemöldökét.

- Igen. Miért?- kérdeztem értetlenül.

- Nincs különösebb oka. Csak errefelé a fiúk elég titokzatosak.

- Tényleg?- kérdeztem döbbentem. – Nem is tudom. Nekem nem igazán tűntek titokzatosnak. –vontam meg a vállamat.

- Azt mondtad, hogy testvérek?- kérdezte.

- Igen, azok.

- És nem tudod a vezetéknevüket? 

- Nem. Miért?- húztam fel a szemöldökömet.

- Csak azért kérdeztem, hátha régről ismerem a szüleiket.

- Hát… Majd legközelebb rákérdezek. –mondtam. – De most még lezuhanyoznék ebéd előtt.

- Rendben. –mondta anya.

Miután lezártuk ezt a kissé különös beszélgetést, felmentem, hogy lezuhanyozzak. Miközben hideg vizet verettem az arcomra a fiúkon gondolkoztam. Mind nagyon jóképűek. De mind másképp viszonyultak hozzám.

Külsőre sem hasonlítanak annyira- az ikreket leszámítva. Bár ők sem teljesen egyformák. Mindkettőnek rövid, sötétbarna haja van és bronzos bőre. De míg Tomnak élénkzöld szemei vannak, addig Nate szemei feketék, mint az éjszaka. Talán más különbség nincs is kettejük között. Legalábbis, nekem nem tűnt fel. Viselkedésükben viszont teljesen különbözőek. Tom kedves volt, de visszahúzódó. Nate viszont… Nate túlságosan is kedves és közvetlen. Mint aki akar valamit. De nagyon aranyos volt, ahogy átölelt. Kicsit belebizseregtem. Max- a legkisebb- nem látszik fiatalabbnak bátyjainál. Világosbarna, már majdnem szőke haja van. Talán festeti? Csak mert ő az egyetlen, akinek ilyen világos a hajszíne. A szeme pedig olyasmi élénkzöld, mint Tomnak. Talán kicsit sötétebb árnyalatú. Max is nagyon helyes, és tetszik a mosolya. És ő is nagyon kedves volt velem. Michael. Ő volt a legellenszenvesebb. Nem tudom, miért, de elég mogorva volt. Talán csak rossz napja van. Nem tudom. De lehet, hogy ilyen a természete. Ahogy Damien a nevét mondta… mintha nem állnának olyan közel egymáshoz. Michaelnek éjfekete haja és szeme van. Fekete póló és fekete farmernadrág volt rajta. Ez nem fő bele abba a ruhába?! Lehet, hogy ő ilyen sötét fazon… Ki tudja? És Damien… A sötétbarna, már szinte fekete haj, azok a mélykék szemek… az a mosoly… És olyan kedves volt velem. Megtehette volna, hogy csakúgy elmegy, de nem. Ott maradt velem beszélgetni. Igazából mindegyikük nagyon szimpatikus- talán csak Michael nem. De remélem, ez még változik.

A rövid véleményalkotásom után a zuhany alatt, jöhetett az ebéd. Anyu nem firtatta tovább a témát, úgyhogy nyugisan telt az idő. És most már biztosan tudjuk, hogy Danny október előtt nem tud hazajönni. Hát… én megmondtam, hogy a szülinapom előtt nem látom… Azt ugyan még mindig nem hajlandó elárulni, hogy mi dolga van ennyi ideig Londonban, de nem kíváncsiskodom. Majd elmondja, ha úgy gondolja. De nagyon remélem, hogy megosztja majd velünk, vagy legalább velem.

Hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Halló. –kezdtem. Meg sem néztem, ki az, csak megnyomtam a fogadás gombot.

- Szia! Mia vagyok. –kezdte barátnőm boldogan.

- Szia! Mi újság?

- Hát… itt a vége a nyaralásnak. –mondta kicsit szomorúan. –De ez azt jelenti, hogy holnap már újra találkozhatunk!- élénkült fel a hangja.

- Igen! Már nagyon várom, hogy találkozzunk! Kicsit unalmas volt itt nélküled…

- Azt meghiszem!- mondta nevetve. –Na mivel ütötted el a délelőttödet?

- Hát kimentem kocogni egy kicsit…- kezdtem, majd megakadtam.

- És…?- kérdezte. Érezte, hogy valamit elhallgattam.

- Éééés ismerkedtem…

- Tényleg?! Ennek örülök! De ugye nem fogja tőlem ellopni a legjobb barátnő szerepét?- kérdezte kíváncsian.

- Hát… kétlem, mivel egyikük sem lány, ezt a pozíciót nem kell tőlük féltened…

- Fiúk?- kérdezte izgalommal a hangjában.

- Igen. Egyértelműen fiúk.

- És… hogy találkoztatok? Kik ők? Hányan vannak?- zúdította rám a kérdéseit. Mintha egyre izgatottabb lenne a hangja…

- Az erdő szélén találkoztunk az ösvényen. Szó szerint összefutottam az egyikükkel. De vele már korábban is találkoztam… Amúgy öten vannak, és testvérek.

- Öten és testvérek?- vágott a szavamba.

- Igen…- mondtam bizonytalanul. –Miért?

- Akkor azok csakis a Donovan fivérek lehettek.

- Donovan?- kérdeztem.

- Igen. Nate, Tom, Michael, Damien és Max Donovan. –mondta. De Max nevét máshogyan mondta… Mint ha… tetszene neki... De egyelőre nem akartam rákérdezni.

- Hm. –mondtam, mert erre nem igazán tudtam mit mondani.

- Vigyázz a Donovanokkal, Elena. Eléggé… titokzatos család. Akárcsak a Sullivanek. Velük is találkoztál már?

- Nem. Csak a Donovanokkal. De hogy érted, hogy titokzatos család?- kérdeztem.

- Hát… nem is tudom… A fiúk mindig együtt vannak, legalább hárman. És gyakran járnak az erdőbe. Senki sem tudja, mi lehet ott vagy miért mennek oda. És a családjuk elég gazdag, és nagyon befolyásos. Az apjuk, Charles Donovan, a város jelenlegi polgármestere.

- Jelenlegi?

- Igen. Kétévente van választás, és általában egyik évben Charles Donovan, a másik évben Richard Sullivan nyer. A két család közt elég nagy a rivalizálás már évtizedek óta.

- A legenda miatt?- kérdeztem kíváncsian.

- Igen. –mondta döbbenten. –De te honnan tudsz a legendáról?

- Olvastam róla a könyvtárban. És ahogy olvastam, a családom miatt van ez az egész vita. Katherine meggyilkolása miatt. Igazam van?

- Igen. De a Danken kastélyban élőkkel mindkét család jó viszonyt ápol. Tudod, itt a ti családotok is eléggé befolyásos. Az őseitek miatt.

- Akkor lehet, hogy anyu ezért kapott ilyen hamar állást? Mert Danken leszármazott?- kérdeztem kissé idegesen.  

- Ez is közrejátszhatott. De anyukád nagyon jó és sikeres ügyvéd. Az, hogy kik az ősei, pedig csak előny volt. –próbált nyugtatni. –De még nem sokan tudják, hogy a kastélynak új lakói vannak. 

- És mi lesz, ha megtudják?- vágtam a szavába. –Talán, ha megtudják, hogy én is ott lakom, esetleg másképp bánnak majd velem?

- Nagyon valószínű. Úgyhogy szerintem jobb, ha a suliban nem tudja meg senki vagy legalábbis nem sokan, hogy hol laksz, mert ha a tanárok esetleg kivételeznének veled, akkor páran nagyon könnyen az ellenségeiddé válhatnak…

- Ezt hogy érted? Miért válnának az ellenségeimmé? És miért kivételeznének velem a tanárok?- kérdeztem értetlenül.  

- Tudod… a suliban –és mellesleg az osztályban is- van pár elkényeztetett liba, akik azt hiszik, hogy mindent megtehetnek. Bár… melyik suliban nincsenek? 

- Igen… ismerős. –mondtam, és eszembe jutottak a régi sulim kis hercegnői. Mindenkinek megkeserítették az életét, aki az útjukba került. Úgyhogy, mi okosan próbáltuk őket messziről elkerülni, de ez nem mindig sikerült…

- Nos, az ő szüleik rendkívül befolyásosak a városban, de nem annyira, mint a Donovanok, a Sullivanek vagy a Danken leszármazottak, vagyis a te családod. Szóval, ha ők szemétkednek veled, akkor nagy bajba kerülhetnek. És ebből a pácból még apuci és a pénze sem húzhatja ki őket.

- Hm. Érdekes. –próbáltam feldolgozni a hallottakat. –De hát, az én családom nem gazdag. Hogyan lehetne befolyásosabb, mint az övék?

- A te családod a legendás Dankenek leszármazottja. Állítólag elég nagy vagyon van a család birtokában. Hiszen hallottad Katherine legendáját, nem?- kérdezte hirtelen.

- Igen, persze. Miért?

- Akkor nyilván tudod, hogy miért akarta a Sullivan és a Donovan család is Katherinet.

- Hatalmat akartak, nem?

- Igen, a hatalom volt a fő ok. –mondta. - Meg a pénz. – tette hozzá egy kis hatásszünet után.

- A pénz?- kérdeztem értetlenül.

- Igen. David Donovan nem csak a kastélyt, de az összes vagyonát is Clark Dankenre hagyta. És állítólag nem kevés pénzről volt szó. 

- De hát az már rég nincs meg, nem? Vagy már nem ér semmit.

- Nos, erről nem tudok semmit.

- Mindegy. Annyira nem érdekel a dolog. De azért kösz a felvilágosítást.

- Szívesen. –mondta, majd témát váltott. –A bátyád megérkezett már?

- Nem. –komorodtam el azonnal. –És októberig nem is fog. Legalábbis ezt mondta. De ez még változhat.

- Értem. Hát, remélem, hogy nem kell októberig várom, hogy megismerjem. –mondta vidáman.

- Igen, én is nagyon remélem.

- Hány éves is?- kérdezte hirtelen. Mire ez a hirtelen érdeklődés?

- 18. –mondtam. – Csak két évvel idősebb nálunk, szóval egy évet ő is ide fog suliba járni.

- Akkor egy évig senki sem mer veled ujjat húzni, mert ő is ott lesz. –mondta, és éreztem, hogy mosolyog.

- Valószínű. De ő is új lesz. Ráadásul, ha csak októberben jön, akkor később kezdi a sulit. Bár neki sosem okozott gondot a beilleszkedés. 

- Ahogy a képét elnéztem a szobádban a lányok azonnal be fogják fogadni. –kuncogott.

- Ó igen. –kezdtem nevetni én is. –Ha nem lenne a bátyám…

- Ne is folytasd!- vágott a szavamba. - Fogadok, hogy Cindy azonnal le fog csapni rá. –mondta.

- Cindy?- kérdeztem. Ezt a nevet még nem hallottam.

- Cindy Rogers. Ő a suli fő hercegnője, pedig egyidős velünk. 

- De ugye nem az osztálytársunk?- kérdeztem kétségbeesetten. Semmi kedvem nincs egy ilyennel egy levegőt szívni. Bőven elég volt nekem Londonban Page. Ő volt a legelkényeztetettebb ember, akit valaha is ismertem. Mindent megkapott, amire csak vágyott. És mindenkin átgázolt, aki az útjában állt.

- Szerencsére nem. Még csak az kéne!- mondta Mia, majd mindketten nevetni kezdtünk.

- Most megkönnyebbültem. –sóhajtottam nagyot. –Amúgy meg, nem hiszem, hogy a bátyámat érdekelné. Nem bukik a hercegnőkre.

- Reméljük, mert ha mégis, akkor gyakrabban kell majd találkoznod vele.

- Remélem, erre nem kerül majd sor. Amúgy a Donovan fiúk közül osztálytársunk valaki?- kérdeztem hirtelen. Próbáltam nyugodt hangon beszélni, hogy ne tűnjön fel neki, hogy miért érdekel. 

- Igen. Damien. –a név hallatára önkéntelenül is elmosolyodtam. Szerencse, hogy telefonon beszéltünk, és nem látott. - Bár ő egy évvel idősebb nálunk. De egy évvel később kezdte a sulit. –folytatta. - Max az évfolyamtársunk, ő egyidős velünk. Michael eggyel fölöttünk jár, Nate és Tom pedig kettővel.

- Értem. Az jó. –nem tudtam mit mondani. Ez volt az egyetlen, amit ki tudtam nyögni.

- Igen, csakhogy Sullivan osztálytársunk is van. Alex Sullivan, aki szintén egy évvel idősebb nálunk. Nagyon jóképű, de igazi szoknyavadász. Ha valakire szemet vet, meg is szerzi. Az egyéjszakás kalandokra utazik.

- Hm. Ismerem a fajtáját. Az egyik volt osztálytársam is ilyen volt. Engem is megpróbált becserkészni, de nem sikerült neki.

- Szerintem Alex is próbálkozni fog. Hiszen dögös vagy csajszi!- kiabálta bele a telefonba, mintha be lenne állva... – Ráadásul új. Azt a fiúk szeretik.

- De én nem adom könnyen magam.

- Hát ne is!- mondta figyelmeztető hangon.

- És amúgy a Sullivanek hányan vannak?- tettem fel a kérdést, ami már foglalkoztat egy ideje.

- Ők is öten vannak, mint a Donovanok. Csak ott négy fiú van és egy lány, Liz. Ő annyi idős, mint mi, de nem egy osztályba járunk. 

- Abba az osztályba jár, mint Max?

- Nem, egy harmadikba. Egy évfolyamon három osztály van.

- Értem. És a többiek?

- Nos, a legidősebb Garreth. Ő egyidős Tommal és Nate-tel, de csak évfolyamtársak. Josh egy évvel jár fölöttünk, Michael évfolyamtársa. Logan pedig szintén egy évvel fölöttünk jár, a harmadik osztályba. De egy igazi zseni. 

- Jó neki… De hogy lehet, hogy egy Donovan és Sullivan sem jár egy osztályba Damient és Alexet kivéve?

- Mindketten a nyelvi osztályba osztályba akartak kerülni. Elég nagy a rivalizálás kettejük között.

- A családjaik miatt?

- Igen. A két család háborúja mindegyikükre hatással van. Na de most mennem kell, mindjárt itt a kocsi, és indulunk a reptérre.

- Rendben. Szia!

- Holnap találkozunk!- köszönt el.

- Abban biztos lehetsz!- mondtam, majd letettem a telefont.

Most már tudom, hogy kik voltak azok, akiket a múltkor láttam sötétedéskor az erdőben. A Sullivan testvérek. De mit kerestek az erdőben? És a Donovanok is miért járnak oda? Mi van abban az erdőben, ami ennyire érdekes? Muszáj volt kiderítenem.

4. fejezet

Heyhey!
Kedves olvasóim! Ígéretemhez híven meghoztam a következő részt, amelyben már kezdenek beindulni az események...:3
Örülnék pár pipának/kommentnek! :D
Pussz :* <3

Vacsora után már nagyon fáradtnak éreztem magam, úgyhogy inkább lefeküdtem aludni. Csak abban reménykedtem, hogy éjjel álom jön a szememre. De sajnos ez megint nem a szerencsenapom volt. Vagy mégis?

Bebizonyosodott számomra, hogy én vagyok a Kiválasztott! Éjjel ismét elfogott az a furcsa érzés, ami szokott mostanság. De szokás szerint, amikor felébredtem senkit nem találtam a szobámban. Amikor azonban végre sikerült elaludnom, álmomban egy fiatal lányt láttam régies ruhában. Felismertem az alakot a festményről. Az a lány nem más volt, mint Katherine. Az álom- vagy inkább látomás?- nem tudom pontosan meddig tartott, csak azt tudom, hogy pont a lényegnél nem bírtam tovább, és sikoltva, hideg verejtékben fürödve ébredtem.

Katherine halálát láttam, túlságosan élethűen. Kívülről figyeltem az eseményeket, és közben hallottam ősöm gondolatait. Nagyon furcsa és ijesztő volt. Azelőtt még sosem álmodtam ehhez hasonlót.

Láttam, ahogy Katherine felül Darknight-ra, a lovára, s éjszaka elindul az erdőbe. Hallottam a gondolatait. A kíváncsiság hajtotta. Nem tudta, hogy apja miért tiltotta meg neki, hogy az erdőbe menjen. Ezt akarta kideríteni. De nem is sejtette, hogy ez okozza vesztét. Amikor már beért az erdőbe, észrevette, hogy a ló nyugtalan. Ő már érezte, hogy baj közeleg, de a lány azt hitte, hogy csak megijedt egy bagolytól, így tovább ment. Egyszer csak, hallotta, hogy valami közeleg. Ettől kicsit megijedt, de bízott abban, hogy valami állat lehet. Én viszont tisztán láttam, hogy egy ember az. Az arcát persze takarták az árnyékok, csak az alakot tudtam kivenni, és biztos, hogy nem egy állat volt.

Aztán egy pillanat műve volt, hogy a támadó lerántotta Katherinet a lóról. Az állat megriadt, és elszaladt. Katherine viszont ott feküdt a földön. Az eséstől eltörött a lába, így nem tudott ráállni.

- Ki maga? És mit akar tőlem?- kérdezte sírva. Viszont válasz nem érkezett.

Ezután a támadó előrántotta a tőrt, de még nem csapott le.

- Mit akar azzal?- kérdezte Katherine kétségbeesetten, elcsukló, vékony hangon.

Válasz most sem érkezett. Az alak közelebb hajolt, hogy áldozata láthassa az arcát. Én ebből csak homályos foltot láttam, csak néhány részletet tudtam kivenni a vonásaiból. De még mielőtt megtudhattam volna Katherine gondolataiból gyilkosa nevét, az arc visszahúzódott az árnyak közé, és elindította a tőrt a lány felé. De még mielőtt leszúrta volna, én felébredtem, mert már nem bírtam tovább. Sikoltva ültem fel az ágyon. Nagyon megviselt ez az egész, főleg, mert kapcsolatban voltam vele. Láttam, amit látott, éreztem, amiket ő érzett. Még mielőtt a tőr célba vette volna a szívét, Katherine a kislányára és vőlegényére gondolt. Majd e gondolatokból kizökkentette a félelem, ami a tőr láttán fogta el.

Nem bírtam volna tovább. Ha én is éreztem, amit ő érzett, akkor vajon mit éltem volna át a halál pillanatában? Bele sem merek gondolni.

Szerencsére senki sem hallotta meg a sikolyomat, így nem is jött be a szobámba senki sem kétségbeesetten, és nem kezdtek el faggatni, hogy mi történt. De mivel nem tudtam visszaaludni, ezért előkerestem egy üres vázlattömböt, és lerajzoltam mindent, amire emlékeztem. Elég jól sikerültek a rajzok. Talán, ha minden éjjel megjelenik nekem -és remélem, ezúttal nem lesznek ennyire vérfagyasztóak, amiket mutat nekem-, és mindent lerajzolok, akkor előbb-utóbb összeáll a kép. Legalábbis nagyon remélem. Miután sikerült feldolgoznom ezt az egészet, már nyugodtan tudtam aludni. Azt est további részében szerencsére nem jelent meg semmi sem álmomban, és nem éreztem azt, hogy valaki figyelne.

Reggel végre viszonylag kipihenten ébredtem. Viszont még mindig azok a képsorok jártak a fejemben. Még mindig összeborzongtam, amikor eszembe jutott. Nem akartam elmondani Mr. O’Dannelnek, hogy biztosan én vagyok a Kiválasztott. Majd csak akkor, amikor valami nyomot vagy bizonyítékot mutat nekem Katherine álmomban.

A délelőttöt ismét a könyvtárban töltöttem, hátha találok valami utalást a kódra, vagy arra, hogy hol lehetnek a bizonyítékok. De sajnos semmit sem fedeztem fel, ami segíthetne.

Délután beszéltem a bátyámmal. Jövő héten érkezik! Végre! Azt még nem tudta pontosan megmondani, melyik nap. Már nagyon hiányzik, és alig várom, hogy láthassam! Amint letettük a telefont, Mia hívott. Órákig beszélgettünk, és rengeteget mesélt! Nagyon tetszik neki Barcelona, de már hiányzik neki Dollivan. És már csak négy nap, és jönnek haza.

Épp bent voltam a könyvtárban, amikor a szőkeség telefonált. Már kezdett sötétedni, mikor befejeztük a beszélgetést. Mivel az ablak pont az erdőre néz, kutatás helyett inkább jobban szemügyre vettem a tetthelyet. De csak így távolról, az ablakon keresztül. Az erdő szélén, ekkor megpillantottam négy fiút és egy lányt, akik az erdő fele sétáltak. Egy darabig még láttam őket a fák közt, utána viszont nyomuk veszett. De vajon miért mehettek oda? Hát… erre ma már nem kapok választ. És egyáltalán kik voltak ezek? Még nem láttam őket korábban. Vagy legalábbis nem ismertem fel őket. De előbb-utóbb csak felismerem majd a városban lakókat.

Nagyon furdalt a kíváncsiság, hogy vajon miért este mennek az állítólag veszélyes, sötét erdőbe. Azt is hallottam, hogy farkasok élnek ott még ma is. Vagy talán ők azok? Lehet, hogy vérfarkasok? Akkor vannak vámpírok is? És lehet, hogy valamelyikük ölte meg Katherinet?! Á, azt hiszem, túl sok Twilight-ot néztem, vagy más természetfeletti történetek befolyásolnak annyira, hogy ilyet feltételezek. Persze ez csak egy pillanatnyi zavar volt, de a józan eszem végül felülkerekedett a gyerekes képzelgéseimen.

Vacsora után nagyon hamar elaludtam. Ősöm ismét megjelent álmomban, még a halála előtti állapotában. Hosszú fehér hálóruhának tűnő vékony anyagot viselt. Barna haja puha hullámokban omlott hófehér, csontos vállaira, szép keretet adva ezzel sápadt arcának. Ezúttal beszélt is hozzám.

- Segíts!- suttogta szinte hangtalanul.

- Katherine?- kérdeztem vissza csodálkozástól tágra nyílt szemekkel, amiért megjelent előttem. –Mit keresel az álmomban?

- Segíts!- ismételte meg könyörgőn.

- Hogyan?- kérdeztem zavartan.

- Kérlek! Segíts!- kérlelt ismét.

- De mégis hogyan?- kérdeztem kicsit hangosabban, és ingerültebben.

- Elena, segíts!- szólított a nevemen.

- Segítek. –mondtam, hátha ezzel előbbre jutunk.

És bejött. Hitelen a szobám jelent meg. Én az ágyam mellett álltam, és láttam magam kívülről. Ekkor Katherine elindult kifele.

- Kövess!- mondta.

Elindultam utána. Ő bement a könyvtárba, majd megállt a kandalló előtt. A kandalló belsejében, felül megnyomott valamit, mire nyikorogva kinyílt mögöttem egy titkos ajtó. Elindult lefelé, de nem mertem követni.

- Gyere!- biztatott.

Rövid hezitálás után végül követtem. Amikor leértünk, felkapcsolta a villanyt, s hirtelen egy titkos szobában találtam magunkat. Indult volna tovább, de ekkor az alakja homályosodni kezdett.

- Segíts, Elena! Te vagy az egyetlen, aki képes rá! –mondta, majd teljesen eltűnt, én pedig felébredtem.

Ránéztem az órámra, reggel nyolc óra volt. Most végre nem az éjszaka közepén ébredtem fel sikoltva. És Katherine bizonyítékot mutatott. Vagy legalábbis egy nyomot, amin elindulhatok. Már mentem volna a könyvtárba, hogy megnézzem a nyomot, de ekkor valaki kopogott az ajtómon. Anya nyitott be, és közölte, hogy ma „csajos napot tartunk”, úgyhogy készülődjek, mert reggeli után indulunk. Nos… ennyit a nyomról. Gyorsan összeszedtem magam, majd lementem reggelizni.

Először elmentünk moziba. Már nem is emlékszem, hogy mi volt a film címe, csak arra, hogy valami nyálas, sírós mozi volt. Én nem sírtam rajta, anyával és a moziban ülő többi lánnyal és felnőtt nővel ellentétben. Megkönnyebbülés volt, amikor vége lett, és azt hiszem, elsőként hagytam el a termet. Legközelebb én választok filmet! Mozi után beültünk egy étterembe ebédezni. Anya még mindig a film hatása alatt volt egy kicsit, de már- szerencsére- nem sírt. Viszont ebéd közben a filmet elemezte elég részletesen. Én csak bólogattam, meg helyeseltem, de annyira nem figyeltem oda. A film felére sem emlékeztem, nagyon nem tetszett, és utána még egy órán keresztül hallgathattam a történetét. Nagyon örültem, amikor meghozták az ételt, mert legalább addig sem kellett erről beszélnünk. Mikor ezt a témát már kellőképpen kiveséztük, végre jobb dolgok kerültek szóba. Beszélgettünk arról, hogy milyen a város, mennyire várom a sulit - amit mellesleg csak az ismerkedés miatt várok, amúgy meg ki várná?-, hogy milyen jó, hogy máris találtam egy barátot meg hasonlók. A délután nagy részében bóklásztunk, vásárolgattunk stb., stb. Mivel pont vacsorára értünk haza, ezért a nyom másnapra maradt.                                                               

Éjjel Katherine ismét megjelent álmomban, ezúttal viszont nem mentünk sehova.

- Elena!- suttogta.

- Katherine?- kérdeztem.

- Vigyázz! –mondta, majd megjelent előttem.

- De mire?- kérdeztem értetlenül meredve alakjára. Ugyanúgy nézett ki, mint előző éjszaka.

- Ne mond el senkinek!- utasított.

- De mit?- kérdeztem.

- A titkot. –felelte.

- Na de miért ne? Még Mr. O’Dannelnek vagy anyának, vagy Miának se?

- Senkinek! Nem sodorhatod őket veszélybe!

- Veszélybe? Hogyan? Ezt azt jelenti, hogy én veszélyben vagyok?- kérdeztem kétségbeesetten.

- A gonosz közel van. Érzem. –felelte, majd lehunyta a szemét.

- Gonosz? Milyen gonosz? –kérdeztem, de választ már nem kaptam.

Katherine alakja hirtelen eltűnt.

Ekkor felébredtem, és egyre csak a hallottakon járt az agyam. Ezt mégis hogy értette? Veszélyben vagyok? Miért nem mondhatom el senkinek? Hogy érti, hogy a gonosz közel van? Most nagyon összezavart. Próbáltam rendszerezni a fejemben a gondolatokat, de nem volt egyszerű. Arra jutottam, hogy nem szólok egyelőre senkinek, és megnézem a titkos szobát, amit előző éjjel mutatott. Ha majd legközelebb megjelenik, talán többet megtudok erről az egészről, ami ma történt.

Reggel első dolgom volt bemenni a könyvtárba. Már nagyon kíváncsi voltam, mi van oda lent. Odamentem a kandallóhoz, behajoltam, hogy megnézzem, van-e valami a tetején. És… talált-süllyedt! Nagyon el volt rejtve egy apró, fekete gomb, de szerencsére megtaláltam. Megnyomtam, és nagy zajjal kinyílt mögöttem a titkos ajtó a padlón. Elindultam lefelé a lépcsőn.  

3. fejezet

Heyhey!
Drága olvasóim, ím megérkezett a 3. fejezet. Úgy döntöttem, hogy ezentúl heti kétszer: szerdán és szombaton hozok új részt! Ha valami oknál foga az adott nap nem tudom felrakni, akkor azt másnap igyekszem pótolni. Jól esne pár pipa/komment!:)
Jó olvasást!

Az éjjel ismét rám tört az a furcsa érzés, mintha valaki figyelne. Csakhogy megint nem volt senki a szobában. Talán Katherine szelleme kísért? Vagy miért van mindig ilyen érzésem éjjel? És csakis éjjel, nappal soha. Ez nagyon ijesztő. Vagy az is lehet, hogy én vagyok a kiválasztott utód? Talán Katherine akar üzenni valamit? Már tényleg minden megfordult a fejemben.

Reggel nagyon fáradtan ébredtem. Legszívesebben visszafeküdtem volna, de Mrs. O’Dannel nem hagyta. Reggeli közben majdnem belefejeltem a rántottámba!

Amikor már úgy ítéltem meg, hogy nem alszom el állva, kimentem a kertbe, ahol Mr. O’Dannel sétálgatott, ahogy minden nap.

- Jó reggelt, Elena!- köszöntött kedvesen.

- Jó reggelt! –válaszoltam.

- Szép napunk van. 

- Igen. Tényleg szép. Mr. O’Dannel! Nem fejeztük még be a múltkori beszélgetésünket –tértem rögtön a lényegre. A legtöbb angollal ellentétben utálok az időjárásról fecsegni.

- Á! Valóban nem. 

- Mire gondolt, amikor azt mondta, hogy vannak, akik nem akarják, hogy kiderüljön a titok? Hiszen száz éve történt! A tettes már nem élhet! Vagy tévedek?

- Nos… Annyiban igazad van, hogy a tettes már nem él. Csakhogy a sötét titok apáról fiúra szállt az évek során. Ez afféle könnyítés az ember lelkén, hogy bevallja a bűnét. És ezzel a sötét tikokkal nem könnyű együtt élni. Még akkor sem, ha nem te követted el, hanem az egyik ősöd. Hiszen a tettes családja el van átkozva. Mindenkivel megígértetik, hogy nem fog a titokkal meghalni, mert akkor elkárhozik a lelke. Ezért a halálos ágyán mindenki bevallja gyermekeinek legnagyobb titkát. Szóval, ha a Sullivanek vagy a Donovanok ölték meg Katherinet, akkor azt az utódaik biztosan tudják. És a szerződés szerint, ha kiderül, hogy ki ölte meg a kisasszonyt, akkor azt a családot száműzik Dollivanból. Örökre. 

- Szóval még fény derülhet a titokra?

- Igen. De nem hinném, hogy bármelyik család bármely tagja elárulná a családját. Hiszen akkor őt is száműznék velük együtt. A két család a mai napig próbálja bebizonyítani, hogy a másik család tagja tette, de eddig még senkinek sem sikerül. És valószínűleg nem is fog, hacsak…

- Hacsak mi?- húztam fel a szemöldököm türelmetlenül.

- Hacsak nem találnak új bizonyítékot, még egy naplót vagy ilyesmi. Vagy meg nem jelenik a Kiválasztott.

- A Kiválasztott –ismételtem meg az utolsó szót.

- Igen. A legenda szerint csak a Kiválasztott tudja felfedni a titkot. 

- De miből fogja tudni az illető, hogy ő a Kiválasztott?- kérdeztem kíváncsian. Mert… mi van, ha én vagyok az?

- A legenda szerint Katherine meg fog jelenni álmában, és képeket, bizonyítékokat mutat neki. Vagy valami hasonló -mosolyodott el a végére. Eddig azt hittem, hisz benne. Talán tévedtem. 

- Száz éves bűntényről új bizonyítékot szerezni?- kérdeztem hitetlenül. –Az lehetetlen.

- Az nem olyan biztos.

- Miből gondolja?- kérdeztem kíváncsian.

- A holttest egy kilométeres körzetéből mindent összegyűjtöttek. Leveleket, faágakat, földet egy méter mélyre ásva. Viszont maga a holttest a helyszínelés után, mielőtt elvihették volna egy laboratóriumba… Nos… eltűnt. 

- De mégis hogyan? Ki vihette el? Azóta sem találták meg?

- Állítólag Mr. Danken rejtette el. Erről is szól egy legenda. Tudod, akkoriban itt még hittek a jóslatokban. Sőt! A legtöbb ember még most is hisz. Akkor a város jósnője, egy igazi boszorkány mondta neki, hogy ezt tegye, és ne engedje, hogy rossz kezekbe kerüljön. Ő már akkor látta, hogy valaki sok idő múltán fényt derít az esetre. Ezért így is tettek. A boszorkány segítségével elrejtette, aki valamilyen varázslat által hibernálta a testet, így az nem bomlott le az évek során.

- De az elkövető nem tudta eltüntetni bizonyítékokat? Egyáltalán hol őrzik ezeket?

- Sarah, Katherine nővére intézkedett az ügyben, mert az apjuk nem lett volna képes rá. Viszont Sarah elmondta apjának, hogy hova vitték mindezt, ő pedig elrejtette Katherine teste mellé, és pontosan leírta a naplójában, hová. Csakhogy titkosítva van, és eddig senkinek sem sikerült megfejtenie.

- Akkor senki sem tudja, hogy hol vannak a bizonyítékok?

- Senki. Még Sarah-nak sem árulta el.

- Akkor lehet, hogy ezért nincs meg a napló. Valaki ellophatta, hátha meg tudja fejteni, hogy hol lehet Katherine holtteste a bizonyítékokkal!- gondolkodtam hangosan.

- Nagyon valószínű. Csakhogy aki elvitte, az bármelyik család tagja lehetett.

- Akkor nem szűkül le annyira a kör, mint reméltem… - szomorodtam el egy kicsit.

- Talán mégis. Bárki lehetett, aki a Sullivan vagy a Donovan családhoz tartozik. Mindkét család elég nagy, de legalább a város nagy részét kizártuk. Bár azt se tudjuk, hogy pontosan mikor tűnt el a napló.

- Ez igaz. De akkor csak ebből a két családból lehetett valaki?

- Nagyon valószínű.

- De ha nem ismerik a kódot, akkor nem tudják megfejteni, nem?- kérdeztem kíváncsian.

- Akkor nem. Csakhogy a titkos íráshoz való kód is el van rejtve valahol. Csakhogy senki sem tudja, hogy hol.

- Akkor bárhol lehet?

- Ami azt illeti… A legenda szerint Mr. Danken valahol a birtokon, esetleg a házban rejtette el. Szóval elég nagy területen lehet.

- Hát… tényleg nagy a terület. De csak van rá utalás valahol, vagy egy nyom –gondolkoztam.

- Miért érdekel téged ennyire ez a téma, gyermekem?- kérdezte hirtelen Mr. O’Dannel.

- Nem tudom –feleltem egyszerűen. –Tényleg nem. Valami belülről hajt. A végére akarok járni a dolognak. Talán azért van ez, mert nagyon kíváncsi természetem van, és ha valami érdekeset vagy izgalmasat találok vagy hallok, akkor azt nem tudom kiverni a fejemből. Mint ez az ügy. Folyton ezen jár az agyam, ezért érdekel ennyire minden részlet.

- Pont olyan vagy, mint Katherine volt –szólt Arthur mosolyogva. –Ő is pont ilyen kíváncsi és kalandvágyó volt. És pont ez okozta a vesztét. Hiszen, ha akkor nem megy az erdőbe apja tiltása ellenére, akkor talán még élhetett volna.

- De lehet, hogy akkor máskor halt volna meg.

- Lehet.

- De miért tiltotta meg az apja, hogy az erdőbe menjen?

- Azért, mert rengeteg ember tűnt már el abban az erdőben. Többeket is holtan találtak meg. Bár velük mind valamilyen titokzatos állat végzett.

- Nem lehet, hogy Katherinnel is az állat végzett?

- Lehet, hogy valamilyen állat csonkította meg, de a tőrt biztosan nem állat döfte a szívébe.

- Egy tőr volt a szívében, amikor megtalálták?- kérdeztem meglepődve. Ezt az információt eddig nem hallottam.

- Nem. A tőr sosem került elő, viszont a sebhelye ott volt.

- Akkor a tőr a hiányzó bizonyíték?

- Nagyon úgy tűnik –felelte.

- És ezt csak a Kiválasztott derítheti ki?

- A legenda szerint igen. Már többen is próbálkoztak az üggyel, de eddig senkinek sem sikerült. Volt, akit megöltek, de volt olyan is, aki feladta.

- Másokat is megöltek az ügy miatt?

- Nos, az illetők csak eltűntek, de sosem kerültek elő. Mindenki azt gondolta, hogy megölték őket. Ezért azt javaslom, hogy ne ásd nagyon bele magad ebbe az ügybe, nehogy te is úgy végezd –tanácsolta komoly arccal.

- Attól félek, ez nem fog menni –ismertem be –Túlságosan érdekel, hogy csak így elfelejtsem.

- Hm –gondolkodott el Mr. O’Dannel. – Ki tudja? Az is lehet, hogy te vagy a Kiválasztott, akire a család már egy évszázada vár.

- Akkor ez megmagyarázná, hogy este miért nem tudok aludni –gondolkoztam hangosan ismét.

- Talán Katherine megjelent álmodban?- kerekedett el a szeme.

- Eddig még nem, de úgy érzem, mintha valaki figyelne, pedig senki nincs a szobában. 

- Érdekes. Lehet, hogy tényleg te vagy a Kiválasztott, és Katherine szelleme csak a megfelelő pillanatra vár, hogy megjelenjen neked.

- És lehet, hogy ő figyel álmomban? –kérdeztem.

- Elképzelhető. De ez csak akkor derül ki, ha megjelenik neked.

- Akkor remélem, minél hamarabb eljön ez a nap.

- Csak nehogy neked is az életedbe kerüljön!- figyelmeztetett Arthur.

- Ez nem csak rajtam fog múlni.

Akkor én vagyok a Kiválasztott? És az, aki éjszakánként figyel, az Katherine? Vagy lehet, hogy megőrültem? Nem tudom. Csak abban vagyok biztos, hogy meg akarom találni a gyilkosát. De ahhoz először a naplót és a kódot kell megtalálnom. Most ez a legfőbb célom. És nem fogom feladni!

A Mr. O’Danellel folytatott beszélgetésem után úgy döntöttem, jobban teszem, ha kiszellőztetem a fejem, ezért bementem a városba sétálni. Miközben a központban bóklásztam, a hangzavar miatt nem sikerült nagyon összeszednem a gondolataim, ezért a közeli parkba mentem. Ott találtam egy üres padot, ahova leültem, és elkezdtem gondolkodni a hallottakon. Akármennyire törtem a fejem, nem jutottam sokkal előbbre az ügyet illetően. Viszont egyre biztosabb vagyok abban, hogy én vagyok a Kiválasztott. Hiszen, más magyarázat nincs arra, hogy miért érzem éjszakánként, hogy valaki figyel. És ez az érzés minden nappal egyre erősödik. Mintha meg akarna nekem jelenni valaki. És még logikus is lenne, hiszen pont száz éve történt a tragédia, és Katherine az ebédlőben függő portrén pont úgy néz ki, mint én. Mindeközben kétes érzések kavarogtak bennem. Egyrészről nagyon szeretnék fényt deríteni a gyilkosságra, másrészről viszont nagyon félek. Mi van, ha én is úgy járok, mint a többi ember, aki ezzel próbálkozott? Mi van, ha engem is megölnek? Amikor már nem bírtam tovább ezt a bizonytalanságot, úgy döntöttem, nem agyalok tovább. Ha Katherine megjelenik nekem, akkor tudni fogom, hogy én vagyok a Kiválasztott, és akkor jobban belemélyedek az ügybe. Ha viszont nem én vagyok az, akkor csak a naplót próbálom meg visszaszerezni. Azt viszont mindenképpen meg akarom találni. Túlságosan érdekel ahhoz, hogy csak úgy hagyjam, hogy elvesszen.

Miután ezt elhatároztam, elindultam visszafele, a birtokra. Miközben sétáltam, öt fiú jött velem szembe. Mind nagyon jóképűek voltak, különösen a jobb szélső. Azt senki sem mondta, hogy Dollivanban ilyen helyes srácok vannak! Amikor elmentek mellettem, véletlenül nekem jött a kék szemű, jól beállított fekete hajú, irtó cuki srác. Fekete koptatott farmert és azúrkék pólót viselt, ami kiemelte szeme színét. Az egyszerű összeállításhoz egy szürke pulcsi fehér Nike cipő párosult.

- Jaj, bocsi. – mondtuk egyszerre.

Mivel a táskám leeset a földre, segített összeszedni a kiesett rajzaimat. Már épp mondani, akart valamit, amikor a mellette lévő srác szólt neki.

- Damien! Gyere már!

- Megyek!- mondta kicsit dühös hangnemben. – Majd még összefutunk –kacsintott rám, majd odafutott a többiekhez.

- Szia!- motyogtam utána, majd folytattam a sétát.

Ezután már nem tudtam másra gondolni, csak Damienre, a kék szemeire, a mosolyára… Azt hiszem kissé elkalandozhattam, mert amikor észhez tértem, Mr. O’Dannel állt előttem. De mikor került oda? És mikor értem vissza a birtokra? Hm. Tényleg máshol járt az agyam… Arthur csak annyit mondott, hogy anya nemsokára hazaér, utána pedig tálalják a vacsorát.

Miután visszatértem a valóságba, ismét a napló körül jártak a gondolataim. Sajnos sehogy sem jutottam előbbre, mivel semmit sem tudok a Donovan vagy a Sullivan családról, csak annyit, amennyit a legenda kapcsán hallottam róluk. Viszont, ha a kód, itt van valahol a birtokon, akkor valahol biztosan van rá utalás, vagy valami nyom… Már épp indultam volna a könyvtárba, amikor megérkezett anya, úgyhogy későbbre kellett halasztanom. 

2. fejezet

Heyhey, drága olvasóim!

Máris megérkezett a 2. fejezet. Egyre több dologra derül fény Katherine Dankennel kapcsolatban, így egyre közelebb kerülünk az "izgalmas, érdekes" részekhez! :) Nem fogok minden nap új részt hozni, ez most egy kivételes helyzet.

Jólesne pár pipa/komment akár az előző részhez, akár ehhez. Nektek csak pár pötyögés, de nekem nagyon sokat jelentene! Köszönöm a két feliratkozót így rögtön az elején! Imádlak titeket<3 

Jó olvasást a fejezethez!

Puszi: Vivienn J.

Másnap reggeli után első dolgom volt körbenézni a könyvtárban. Az egész délelőttöt ott töltöttem. Több száz könyv roskadozik a poros polcokon, de szerencsére rendszerezve voltak, ezért hamar megtaláltam a városról szóló köteteket. Csak azokból volt vagy ötven. Mindegyikbe belelapoztam, hátha találok valami érdekeset. Elég sok legenda fűződik a városhoz, de már a harmadik könyvben rábukkantam Katherine legendájára. Amikor elolvastam a teljes történetet, olyat is megtudtam, amit Mr. O’Dannel elfelejtett megemlíteni. Talán azért, mert ő nem hisz az ilyesmikben. Eddig én sem hittem, de most már nem tudom, mit gondoljak. A legenda vége szerint „Katherine egy nap visszatér az erdőből, és egy halandó leszármazottja segítségével felfedi gyilkosát vagy annak leszármazottait.” Nem tudom, hogy ez mennyire lehet igaz, de gyanítom, hogy eddig még nem történt meg, mert azt említette volna valaki.

Már belenéztem az összes könyvbe, ami azon a polcon volt, de Clark Danken naplója nem volt köztük. Az óra delet ütött, de még mindig nem akadtam rá a naplóra, amikor anya nyitott be a könyvtárba.

- Kicsim, ebéd! Gyere!- mondta, amikor megtalált egy halom könyv mögé bújva.

- Megyek. Elég volt ennyi egy időre –sóhajtottam fáradtan, majd feltápászkodtam a földről.

- Az egész könyvtárat kiolvastad?- kérdezte, amikor végignézett a kipakolt könyveken.

- Még nem. 

- És találtál már valami érdekeset?

- Igen. Bár eddig csak a város történetéről olvasgattam.

- Gondoltam, hogy érdekelni fognak a legendák. Ez a város tele van titkokkal. 

- Igen. Eléggé vastag az a könyv, amiben benne vannak a legendák és a történetek – néztem vissza az asztalon lévő vastag kötetre.

- Valóban az –pillantott ő is a könyvre.

- Danny telefonált?- kérdeztem izgatottan.

- Nem. Ma még nem –lombozott le anya azonnal. –De azt mondta tegnap, hogy ma téged fog hívni.

- Oké. Talán majd délután – kicsit jobb kedvre derültem.

Ebéd után meg akartam kérdezni Mr. O’Dannelt, hogy hol a napló, de nem találtam sehol, úgyhogy Mrs. O’Dannelhez fordultam, hátha tud segíteni. Sajnos nem tudott semmi hasznos információval szolgálni. Ráadásul Mr. O’Dannel elutazott, és csak holnap jön haza. Anya nem akarta, hogy egész nap a könyvtárban gubbasszak, ezért úgy döntött, délután elmegyünk sétálni a birtokon és a városban, és elintézte, hogy megnézhessem az új iskolámat, hogy ne legyen olyan idegen szeptemberben. Jó ötlet volt a séta, legalább ki tudtam szellőzetni a fejem, és megismerkedtem pár emberrel.

Először bementünk a közeli városközpontba, hogy megnézzük a sulit. Az igazgató és az osztályfőnök nagyon kedvesen fogadtak. Körbevezettek az épületben, ami nagyon tetszett. Más hangulata van, mint a londoni gimiknek, bár diákok még nem voltak benne. Nagyon jól felszerelt minden terem. Maga az iskola nagyon szép, remélem az osztálytársaimmal is jól ki fogok jönni, és sikerül hamar beilleszkednem.

Miután a sulival végeztünk, visszamentünk a városközpontba, a főutcára. Körbenéztünk kicsit, közben pedig anyu összefutott egy régi barátnőjével, Annával, akit kislánykorában ismert meg itt. Anna meghívott minket magához. Nagyon megörült, amikor megtudta, hogy a Danken kastélyba költöztünk. Én pedig hála neki szereztem itt egy barátot, aki az osztálytársam is lesz! Ő Anna lánya, Mia. Amélia Jones, de mindenki csak Miának hívja. Amikor megérkeztünk Anna bemutatott neki, és azonnal megtaláltuk a közös hangot. Mindketten nagyon örültünk, amikor kiderült, hogy egy osztályba kerültünk, és ő majd segíthet nekem beilleszkedni. Azt mondta nagyon fogom szeretni a többieket és az iskolát is, és véleménye szerint a többiek is hamar megkedvelnek. Sokkal jobban érzem magam most, hogy nem leszek olyan egyedül, amikor elkezdődik a tanév. Ráadásul Mia nem is lakik messze tőlünk: csupán hét perc gyalog. Elszaladt az idő a Jones családnál, este hat óra volt, amikor hazaindultunk anyuval. Szerintem még ő is maradt volna, mert rengeteg megbeszélnivalójuk volt Annával, és mi is jól elvoltunk Miával. Holnap átjön hozzánk, kíváncsi a birtokra. Sosem volt még ott, mivel amióta mi megszülettünk, anya nem nagyon járt le ide. Pedig szerintem Dannyvel élveztük volna. Hiszen a kertje is hatalmas, biztos jól szórakoztunk volna. Bár lehet, hogy elvesztünk volna a hatalmas területen, vagy betévedünk az erdőbe, amilyen kíváncsiak vagyunk.

Ha már Danny szóba került... Amikor kiértünk a suliból, akkor telefonált. Sajnos a héten még biztosan nem jön haza, de megígérte, hogy beszélünk minden nap. Nagyon jó testvérek vagyunk, és ha több napig nem találkozunk, akkor telefonon tartjuk a kapcsolatot. Ő az, aki mindenben támogat, tud rólam mindent, és mindentől próbál megóvni, de ez nem mindig sikerül neki… Este hamar lefeküdtem, mert már nagyon vártam a holnapot, és azt akartam, hogy minél hamarabb elérkezzen. Sajnos ez nem ment olyan könnyen, mint szerettem volna. Éjjel úgy éreztem, mintha valaki a szobámban állna és figyelne. Csakhogy, amikor felkeltem, senki nem volt ott. Utána sikerült elaludnom, de nem sokkal később megint elfogott ez az érzés, ezúttal viszont közelebbinek éreztem. Mintha közvetlen előttem lenne valaki, és egyenesen rám bámulna. De amikor kinyitottam a szemem, megint nem találtam ott senkit. Már nagyon vártam a reggelt, de a második eset után még nehezebben jött álom a szememre. Nem sokkal az után, hogy végre sikerült, anya rontott be a szobámba.

- Jó reggelt álomszuszék!- kezdte. – Hogyhogy még ágyban vagy? Ilyenkor már rég ébren szoktál lenni.

- Nem tudtam aludni –nyöszörögtem álmosan, miközben kikeltem az ágyból. 

- Miért? Történt valami?- kérdezte aggódva.

- Nem, csak egyszerűen nem tudtam elaludni –hazudtam. Vajon mit szólna, ha azt mondanám, hogy valaki figyelt? Talán diliházba küldene. Rosszabbik esetben.

- Jól van. Gyere, kész a reggeli.

- Oké. Öt perc.

- Rendben –felelte, majd kivágtatott a szobámból pont olyan lendülettel, ahogy érkezett. Valaki igazán energikus ma. Kár, hogy ez rólam nem mondható el.

Reggeli után megkerestem Mr. O’Dannelt, hogy megkérdezzem, hol a napló.

- Mr. O’Dannel!- kiabáltam a kapuból a kertben sétálgató Arthurra.

- Jó reggelt, Elena –köszöntött kedvesen.

- Jó reggelt. Milyen volt az út?- érdeklődtem.

- Nagyszerű!-mosolygott. –Majd elmesélem, de gondolom, most nem emiatt jöttél.

- Valóban nem –feleltem. Ennyire átlátszó lennék? –Igazából a napló miatt jöttem.

- Találtál benne valami érdekeset?- húzta fel a szemöldökét kíváncsian.

- Az igazság az, hogy nem találtam meg. Tudna nekem segíteni?

- A középső könyves szekrény harmadik polcán kell lennie –felelte.

- Ott is néztem, de nem találtam. Azt a szekrényt teljesen kipakoltam, de sehol sem volt.

- Az lehetetlen –motyogta aggódva. –Ezt nekem is látnom kell! –mondta, majd elindult a ház felé.

- Visszapakoltam a könyveket. Mindent oda, ahonnan elvettem. Ha ott lett volna, biztos, hogy észreveszem –lihegtem, amikor beléptünk a könyvtárba. Öregember léptére igazán gyors.

- Itt tényleg nincs –nyugtázta miután átkutatta a szekrényt.

- Nem lehet, hogy rosszul emlékszik?- kérdeztem bizakodva, hátha eszébe jut valami.

- Nem. Mindig is itt volt a helye, és mindenki ide tette vissza. Hacsak nem vitte el valaki, akkor nem tudom, hol lehet.

- De ki vihette el?- kérdeztem kétségbeesetten.

- Arról fogalmam sincs, gyermekem –válaszolta Arthur.

- De kinek van ide bejárása? Gondolom, csak olyasvalaki vihette el, aki be tudott ide jönni.

- Csak azoknak, akik itt dolgoznak. Senki másnak nincs kulcsa a helyiséghez.

- Akkor megkérdezek mindenkit, hátha valaki elvitte –közöltem, majd meg sem várva a válaszát elindultam a földszintre.

Mindenkit kifaggattam, de senki sem vitte el. Akkor vajon hol lehet?

- Mr. O’Dannel!- kiáltottam, amikor megláttam a kertben üldögélni. Tényleg mindig ott van.

- Nos, sikerült megtalálni a naplót?- kérdezte kíváncsian.

- Sajnos nem –feleltem csalódottan, és letelepedtem mellé a padra. – Mindenki azt állítja, hogy nem látta. Nem tudja esetleg, hogy mikor vették el utoljára?

- Nos, amennyire én tudom, húsz éve nem nyúlt hozzá senki sem. De az is lehet, hogy rosszul emlékszem. Már nem vagyok egy mai kakas, lányom. A memóriám már nem a régi.

- Értem. De akkor az is lehet, hogy valaki ellopta. Vagy nem?- jutott hirtelen eszembe az ötlet.

- Akár ez is előfordulhat. Lehetnek benne utalások a gyilkosra vagy bizonyítékok, amik esetleg a tettesre utalhatnak. És vannak olyanok, akik nem szeretnék, hogy a sötét titokra fény derüljön –sejtelmesen beszélt, amit nem igazán tudtam hova tenni.

- Ezt hogy érti?- kíváncsiskodtam.

- Elena!- hallottam egy hangot a hátam mögött.

- Mia! Szia!- köszöntem, amikor megpillantottam barátnőmet.

- Szia!- köszönt, amikor közelebb ért.

- Ő itt Mr. O’Dannel –mutattam be Arthurt. –Ő pedig itt Mia.

- Örvendek –nyújtott kezet a lány, amit a férfi készségesen megrázott.

- Szervusz –köszöntötte Mr. O’Dannel. – A beszélgetést majd máskor befejezzük. Most van egy kis elintéznivalóm. – ezzel elment.

- Rendben –intettem utána.

- Megzavartam valamit?- kérdezte Mia, mikor Mr. O’Dannel már bement a házba.

- Nem, dehogy –ráztam meg a fejem mosolyogva. –Akkor körbevezetlek.

- Rendben –azonnal felvillanyozódott.

Mindent megmutattam Miának, de a szobámat hagytam a legvégére. Az egész ház nagyon tetszett neki. Bár ő is csodálkozott azon, hogy máris kiigazodok a hatalmas épületben, pedig csak nemrég költöztünk ide. Állítása szerint ő itt biztosan eltévedne. Őszintén szólva én is azt gondoltam, de úgy tűnik, jobb a tájékozódó készségem, mint hittem.

- Ez itt pedig az én szobám –kinyitottam ki az ajtót kissé teátrálisan.

- Azta!- mondta hosszas hallgatás után. –Ez gyönyörű. És tényleg te dekoráltad ki?

- Igen, én –mondtam mosolyogva. – Örülök, hogy tetszik.

- Te most viccelsz?! Imádom! Nekem is ilyen szoba kell –lelkendezett, miközben körbenézett.

- Ha a szüleid is megengedik, akkor együtt kifesthetjük –ajánlottam fel. imádok dekorálni.

- Az nagyon jó lenne. Ezek a rajzaid?- kérdezte, amikor megpillantott egy mappákkal teli polcot.

- Igen. A rajzaim nagy része itt van. De van, amit nem raktam ki a dobozokból, mert kell hely az újaknak. Egy egész doboz tele van a régebbi alkotásokkal.

- Wow! Mondtad, hogy szeretsz rajzolni, de azt nem gondoltam, hogy ennyire jó vagy!- bámulta a lapokat kikerekedett szemekkel.

- Köszi – elmosolyodtam. –Ezt gyakran megkapom –tettem hozzá „szerényen”.

- Majd rajzolsz nekem valamit?- kérdezte csillogó szemekkel.

- Persze, csak mond meg, hogy mit szeretnél.

- Majd kitalálok valamit –bólintott elgondolkozva, majd tovább nézegette a képeket.

Mindent imádott a házban, de főleg az én szobám nyerte el a tetszését. Az egész napot együtt töltöttük, és ez sajnos nem mostanában fog előfordulni, ugyanis a szüleivel elutaznak két hétre Spanyolországba, Barcelonába nyaralni. Megbeszéltük, hogy minden nap beszélünk, de az mégsem ugyanaz. De valahogy csak ki fogom bírni. Bár ahogy anyát és magamat ismerem, nem fogok unatkozni.

Másnap reggel elmentem Miához elköszönni és jó utat kívánni. Miután elmentek, sétálgattam kicsit a városban, és Katherine legendáján gondolkodtam. Ekkor hirtelen eszembe jutott, amit tegnap mondott Mr. O’Dannel, és gyorsan visszasiettem a házba. Ő azonban sehol sem volt. Geraldine azt mondta, hogy későn ér haza, úgyhogy holnap kell kiderítenem, hogy mit akart nekem tegnap mondani.

Addig is belemerültem, abba a hatalmas, vastag könyvbe, amiben a város története van. Dollivant –ez a város neve -két család alapította közösen: a Sullivan és a Donovan famíliák. Elizabeth Sullivan és Barnabas Donovan miután összeházasodott, családjaikkal együtt Írországba költöztek, ahol egy üres területen letelepedtek. Ezen a területen alakult meg Dollivan (Donovan, Sullivan). Elizabeth és Barnabas utódai „uralkodtak” a városban, mindig a legidősebb fiú. Ha pedig nem volt fiú utód, akkor a legidősebb lány és férje kapták meg a területet. A két család ekkor békében megfért egymás mellett. És most jön az a rész, ahol Katherine legendája színre lép. A legutolsó egyenes ági leszármazottnak, David Donovannak, és feleségének nem született gyermeke. Viszont a Sullivan és a Donovan család továbbra is fennmaradt. Csakhogy ők nem Elizabeth és Barnabas leszármazotti, hanem a testvéreiké. Mindkét család úgy gondolta, hogy ha utód nélkül hal meg David Donovan, akkor ők öröklik a kastélyt, a birtokot és a várost is. Csakhogy David nem akarta, hogy a két család emiatt harcoljon egymással, ezért halála előtt mindenét legjobb barátjára, Clark Dankenre hagyta. Ő újította fel és bővítette ki a kastélyt. Clark Dankennek négy gyermeke volt, két fiú és két lány. Csakhogy a három legidősebb testvér Amerikába költözött, hogy ott olyan életet éljenek, ahol nem kell megfelelniük szigorú apjuk elvárásainak. Egyedül Katherine Danken, a legkisebb gyerek maradt apja mellett, aki akkor még csak öt éves volt. Talán éppen ezért volt ő Mr. Danken kedvence, mert ő volt az egyetlen, aki kitartott mellette. Amikor a lány felnőtt, a másik két család belátta, hogy csak úgy juthatnak hatalomra, ha valamelyik fiú elveszi őt feleségül. Két fiú küzdött Katherinért, Harold Donovan és Edward Sullivan. Csakhogy Katherine szívét más hódította meg: Steve Jonson, Katherine gyerekkori legjobb barátja. Csakhogy sem a Donovan, sem a Sullivan fiú nem adta fel. Egy nap azonban Steve megkérte Katherine kezét, aki igent mondott. Pár hónappal később megszületett Katherine és Steve lánya, Caroline.  A kislány születése után három hónappal tartották volna az esküvőt. A tragédia pont az esküvő előtti nap következett be, amikor ősöm elment lovagolni az erdőbe. A könyv szerint a Sullivan család azt állította, hogy Harold Donovan; a Donovan család pedig azt, hogy Edward Sullivan ölte meg a lányt. Viszont egyik család sem tudta a másikra bizonyítani a gyilkosságot. Clark Danken halála után idősebbik lánya, Sarah visszaköltözött férjével és gyerekeivel a birtokra. Steve nem bírta elviselni Katherine halálát, ezért Sarahra bízta lányát, majd Angliába utazott, ahol nem sokkal később öngyilkos lett. Sarah sajátjaként nevelte Caroline-t a kastélyban. Azóta is az ő leszármazottai élnek itt.

Sosem derült fény arra, hogy ki ölhette meg Katherinet. A Sullivan és a Donovan család pedig, azóta is hadilábon áll egymással.

Érdekes történet. Bár én eddig még nem találkoztam sem Sullivannal, sem pedig Donovannal a városban. Vagy legalábbis én nem tudok róla.

Vacsoránál anya bejelentette, hogy holnap el kell mennie, úgyhogy Mr. és Mrs. O’Dannellel leszek itthon. Úgysem terveztem különösebben semmit aznapra, így eldöntöttem, hogy kiülök a kertbe, és lerajzolom a kastélyt. Ezzel legalább elfoglalom magam. És holnap már Mr. O’Danellel is tudok beszélni.