Végzet - 1. fejezet

Drága Kiválasztottak!

A héten letudtam az összes írásbeli érettségimet végre valahára, így itt az ideje visszatérnem! :)

Ahogy ígértem, itt a harmadik évad első fejezete. Nem fűznék hozzá különösebben semmit, viszont nagyon jól esne, ha Ti hagynátok nyomot magatok után, megosztanátok velem a véleményetek! :)

A visszaszámlálás elindult, ezzel együtt 30 fejezet + az epilógus van hátra Elena és a többiek történetéből.

Ui.: Akiknek még tart az érettségi időszak további sok sikert és kitartást kívánok! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

A kórház vegyszerektől bűzlő várótermében ültünk, épp a zokogástól rázkódó Lizt öleltem. Kötelességemnek éreztem szólni neki, hogy Michael kórházban van, elvégre a barátnője. Arra persze én sem számítottam, hogy beront a váróterembe és szembenéz a Donovanokkal bejelentve, hogy a barátnője, és azonnal mondják el mi történt. Nem árultunk el neki túl sokat, csupán a lényeget: Logannel összekaptak, és súlyos sérüléseket szerzett. Nate, Damien, Tom és én is ellenőrzés alá kerültünk, utcai verekedésről számoltunk be. Nate kisebb zúzódásokkal és két törött ujjal, Damien pár kötéssel a karján, lábán és hat öltéssel a combján, Tom pedig egy törött ujjal és pár öltéssel a karján úszta meg a dolgot. Nekem lefertőtlenítették a nyakam (szerencsére jobbnak látták, ha nem faggatnak róla), és ellátták a kisebb sebeim. Max úszta meg a legszerencsésebben, szinte a haja szála sem görbült. Ám tekintve, hogy nem égettek el máglyán Katherine testével együtt, azt hiszem ez jobb, mint amire számítottam. Azonban erősen kételkedni kezdtem Liz elméletében, amit előadott nekem a hallgatásomért cserébe. Elvégre a Mester tudta, hol van Katherine. Lehet, hogy Lizt sem merte a családja beavatni a terveikbe. Mindenesetre jobbnak látom, ha nem faggatom erről. Csak még jobban összezavarodnék, és erre nincs most szükségem. Ráadásul most nincs olyan lelki állapotban, hogy ilyesmiről beszéljünk. 

A váróterem tele volt hírekre váró emberekkel, minden műtő tele volt, az orvosok és a nővérek egy percre sem álltak meg. Minden ajtónyitódás hangjára felkaptuk a fejünket, azonban sosem az az ajtó nyílt ki, amelyik mögött a Donovan fiú fekszik. Liz egyre elkeseredettebb volt. Hangtalanul sírt, a könnyek leáztatták a sminkét, kissé emlékeztetett egy mosómedvére. Gondosan kontyba rendezett fekete haja kilencven százaléka szabadon esett az arcába. A végük nedves volt a könnyektől, ahogy az én fekete pólóm is. Időközben megérkezett Mr. és Mrs. Donovan, és a fiúkat kezdték faggatni. Mi, lányok jobbnak láttuk, ha kimaradunk ebből. Figyeltem, ahogyan Charles és Tom erőteljesen gesztikulálva magyaráznak valamit, majd amikor rám tévedt a tekintetük gyorsan elkaptam a fejem. Az ajtó végre kinyílt, és egy fáradt arcú orvos lépett ki rajta, mint aki egy nagyon rossz hírt készül éppen közölni. Liz azonnal felpattant és megrohamozta a férfit, pár másodperccel később mindenki csatlakozott hozzá. 

- A műtét szerencsére jól sikerült, a fiú állapota stabil. – Mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Mikor láthatjuk?- Liz izgatottan, könnyektől, és már boldogságtól is csillogó szemekkel tette fel a kérdést.  

- Stabil az állapota, viszont nagyon gyenge. Az altató hatása még eltart egy darabig, és rengeteg pihenésre van szüksége. Azt javaslom, menjenek haza, és jöjjenek vissza holnap. Akkor egyesével bemehetnek hozzá.

- Köszönjük, Hektor. –Mr. Donovan hálásan nézett a férfira, aki csak halványan elmosolyodott, majd távozott. – Gyertek, lányok. Hazaviszünk benneteket.

- Köszönöm, de én inkább sétálnék. Öt percre lakom innen, miattam ne tegyenek kerülőt. – Liz udvariasan utasította vissza a felajánlást, de láttam a szemében, hogy teljességgel ellenszenvesen viszonyul a Donovanokhoz.

- Elena?- láthatólag Charles hamar túltette magát a visszautasításon, és nem erőltette a dolgot. Csak udvariasságból ajánlotta fel, valójában esze ágában sem volt egy Sullivant a kocsija közelébe engedni, és reménykedett a visszautasításban.

- Majd én hazaviszem. Max az én kocsimmal jött. – Nate lépett mellém, megpörgetve az ujján a slusszkulcsot.

- Rendben –felelte a férfi némi töprengés után.

Jobban örültem, hogy nem Charlesszal kell egy kocsiban utaznom, viszont a tudat, hogy Natetel kettesben leszünk meglepően idegessé tett. Elvégre még mindig nem sikerült tisztázni, mi történt.

Csend uralkodott a kocsiban, egyikünk sem szólalt meg, emellett a légkör is kissé feszült volt. Nem igazán tudtam, hogyan kezdjek bele, így inkább nem szóltam semmit. Vártam, míg szólal meg, ugyanakkor féltem is tőle. Nem tudom, mit mondhatnék neki, nem tudom, mit is érzek. Mielőtt észbe kaptam volna, a kocsi lassított, majd rákanyarodott a felhajtónkra. Megállt, de a motort nem állította le. Haboztam kicsit, mielőtt megszólaltam.

- Köszönöm, hogy elhoztál. – Csak egy futó pillantást vetettem rá, mielőtt kiszálltam a kocsiból. Alig értem el az ajtót, amikor hallottam a kocsiajtó csapódását. Utánam jött.

- Elena, várj! Beszélnünk kell. – Óvatosan az ajtóra sandított.

- Igazad van. Gyere be!

A ház üres volt, csupán Mr. és Mrs. O’Dannel voltak otthon, ám ők nem sok vizet zavarnak. Ma végre visszaköltöztünk a házba, és épp a nagytakarítást végezték, és elkezdték kipakolni a dobozokat. A szobám is pont olyan, mint amikor ideköltöztünk. Egyedül a falak tükrözik, hogy ez már az én birodalmam.

- Nézd, Nate, ami a múltkorit illeti én…

- Szereted Damient?- szakított félbe. A tekintete szomorúságot tükrözött és talán némi reményt is. 

- Őszintén? Nem tudom. – Keserűen nevettem fel, majd leültem az ágyam szélére és a tenyerembe temettem az arcomat. Némi habozás után Nate is helyet foglalt mellettem. Távolságot tartott.

- Érzel egyáltalán bármit is irántam?

- Igen – vágtam rá azonnal, majd elgondolkoztam. –Vagyis… azt hiszem, igen. – Élesen szívta be a levegőt.

- Ugye tudod, hogy ez nem helyes? Damien az öcsém.

- Mert Damiennel „helyes” volt a kapcsolatunk? Miért ilyen nehéz Dollivanban randizni?

- Nem tudom. – Halvány mosoly játszott az ajkán. –Talán csak a mi családunk ilyen komplikált.

- Igen. Elég nagy baj, hogy az összes Donovan fiú kivétel nélkül egy kicseszett fiúmodell. – Erre a kijelentésemre felnevetett. A nevetőráncok összefutottak a szeme körül és a szájánál. Még a mosolya is fogkrémreklámba illik. Jól áll neki a nevetés. Nagyon jól áll neki. 

- Hát igen. A Donovan család egy csapat fiúmodellből áll. – Már a szemét törölgette, bár szerintem ennyire azért nem volt vicces. Az arca is kipirosodott. 

- Ne nevess már! –löktem vállba szórakozottan.

- Igazad van. Nem ezért jöttem. Csak a tegnap történteket szeretném veled tisztázni. - Sikerült komoly arcot öltenie. Az előbbi barátságos hangulat semmivé foszlott, ismét feszült lett a légkör. –Szóval azt állítod, hogy nem tudod, mit érzel az öcsém iránt, és irántam?

- Meglehetősen össze vagyok zavarodva, ami az érzéseimet illeti. – És ez valóban így volt. A csók óta valamiért nem láttam úgy Damient mint az előtt. Lehet, hogy a mogorva, ellenszenves viselkedése is közre játszik, de lehet, hogy csupán Nate az oka.

- Értem. Talán segíthetek tisztázni azokat az érzelmeket. – Lassan, búgó hangon beszélt, miközben egyre közelebb hajolt. Tudtam, mit akar, és nem akartam megakadályozni benne. Sőt.

Amikor az ajka lágyan az enyémet érintette, valami robbant bennem. Többet akartam. Közelebb csúsztam hozzá, az ajkam szétnyílt az övé alatt. Az először lány, kutakodó csók egyre szenvedélyesebb, egyre vadabb lett. Észre sem vettem, de már az ölében ültem, ő pedig törött ujjai miatt óvatosan szorított magához, miközben nyelvével utat tört a számba. Teljesen beleremegtem, izzott bennem a vágy. Őt akartam. Akkor és ott. Mindennél jobban. Végig vezettem a kezem izmos hátán, egészen a póló szegélyéig, majd elkezdtem felfelé húzni. A csókunk csak arra a pillanatra szakadt meg, amíg lehúztam róla a ruhadarabot, majd ő is ugyanezt tette velem. Olyan meleg volt a bőre…És olyan izmos! Éreztem, hogy lassan felemelkedik az ágyról, így a dereka köré kulcsoltam a lábamat, és erősen kapaszkodtam a nyakába. Ő egyik kezével a fenekemnél tartott. Épp csak annyira emelkedett fel, hogy el tudjon fordulni, és az ágyra tudjon fektetni. A könyökén támaszkodott, nem mert rám nehezedni, én viszont érezni akartam a súlyát. Egy hirtelen mozdulattal lerántottam magamra, mire belenyögött a csókunkba. A farmerja gombja után nyúltam, már majdnem lehámoztam róla, mire hirtelen elszakadt tőlem. Meglepetten pillantottam fel rá. Ő nem akarja? Nem jól csináltam valamit? De amint ránéztem, minden kételyem és félelmem elnyelte a köd. Amikor megláttam a tekintetét csak még jobban beindultam. Akart engem. Talán jobban is, mint én Őt. 

- Ezek szerint segítettem?- Mély volt a hangja és rekedt. A gyomrom összerándult, a szívem szaporán verdesett a mellkasomban. 

- Nagyon is. – Alig ismertem a saját hangomra. Rekedt volt és vágyakozó. Ez Natenek is feltűnt. A tekintete elsötétült, majd ismét lecsapott az ajkaimra.

A számról szép lassan letért és apró puszikkal halmozta el az arcomat a szám sarkától a fülemig, majd a másik oldalon. Onnan lefele haladt a nyakamon, közben pár helyen megszívta, majd végigcsókolta a kulcscsontom. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Apró puszikkal borította be a hasamat, amitől kuncognom kellett. Csikizett a borostája.

- Ó, de imádom ezt a hangot –mormolta miközben visszafelé haladt.

Közben észre sem vettem, hogy kigombolta a farmeromat, és most két ujja az övtartóba voltak akasztva. Óvatosan, lihegve nézett fel rám. Egy aprót bólintottam, mire lehúzta a lábamon a ruhadarabot. Mikor ismét engem csókolt folytattam a munkát, ahol abbahagytam, amikor félbeszakított.  Lerugdalta magáról a farmert a földre, közben egy másodpercre sem szakadva el tőlem.

Mindössze Nate pólója és egy bugyi volt rajtam, ő pedig alsónadrágban feküdt mellettem a takaró alatt. Az ajtót bezártam éjszakára, ha esetleg valaki hazaérne, és a titkos ajtót is eltorlaszoltuk, nehogy Damiennek eszébe jusson meglátogatni. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez volt eddigi életem legcsodálatosabb estéje. Annyira gyengéd volt és figyelmes, a lábam beleremegett az emlékekbe, pedig alig egy órája történt. Nem létezett semmi más, csak Ő és én. Nem foglalkoztunk a Mesterrel, a csicskákkal, Katherine testével, a testvéreivel, különösen Damiennel nem. Az éjjeliszekrényemen lévő lámpa gyér fényében néztem egy darabig, ahogy alszik. Annyira… tökéletes. Gyengéden megcsókoltam az arcát, majd leoltottam a lámpát, és a mellkasára dőltem. Miközben egyenletes szívverését hallgatva próbáltam elaludni, hirtelen megmozdult, és oldalra fordult –felém- és átölelt álmában. Szorosan hozzábújtam, így szenderültem álomba én is.

Amikor kinyitottam a szemem, csodálkozva tapasztaltam, hogy nincs mellettem senki. Azonnal elfogott a kétségbeesés. Elment? Mégis mikor? Még csak üzenetet sem hagyott. Pedig azok után, ami köztünk történt…

Ez nem az Ő inge rajtam. Egy réginek tűnő, mégis gyönyörű hálóinget viseltem. Ez biztosan nem az enyém. Ahogy körbenéztem a szobában, rájöttem mi folyik itt.

Álmodom.

Ez valóban az én szobám volt, csakhogy a falak fehérek voltak arany tapétával, ódon bútorokkal volt berendezve a helyiség, teljesen máshogy. Úgy, ahogy Katherine idején volt. A szoba ajtaja hirtelen nyikorogva kinyílt, és egy árnyék suhant el előtte. Követtem egészen a titkos alagútig, ami a Donovan faházba vezetett. A faház üres volt, a berendezése szintén megváltozott, azonban nem volt időm körülnézni. Az árny egyenesen a kulcs egykori szobájába vezetett, ami most már a koporsó helye. És ott volt. A koporsó. 

- Katherine – suttogtam elképedve. Katherine a koporsó tetején ült, engem várt. Pont úgy nézett ki, mint amikor felnyitottam. Még mindig a csontjaimban érzem a rémületet, ami elfogott, amikor kinyitotta a szemét. Ezen kívül azonban nem történt semmi. Már vártam, hogy felüljön és életre keljen. Azonban ez nem történt meg. Tom szerint a hibernálás következménye. A holtak bizonyos reflexei bizonyos esetekben rövid ideig még működőképesek. Szerinte itt is ez történt. Mindenesetre nekem rossz előérzetem volt. 

- Elena! – Azonnal felderült az arca, amikor meglátott, és oda rohant, megölelt. – Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.

- Figyelmeztess? Tudom, hogy veszélyben vagyok, veszélyben a családom, akár meg is halhatok bla bla bla… Ezt már megtárgyaltuk, nem egyszer.

- Ez mind igaz, de most másról van szó.

- Mégis miről?- Unottan kérdeztem. Ennél rosszabb már úgy sem lehet.

- Most, hogy felnyitottátok a koporsót, öt hónapotok van, hogy megtaláljátok a gyilkost.

- Tessék?

- Jól hallottad. Öt hónap és a testem elporlad, a lelkem pedig a pokol fogja lesz, vagy itt fog kísérteni, és már te sem láthatsz.

- De miért?

- Így bocsátották rám a varázslatot. Tekintve, hogy a gyilkos valószínűleg nem él, így egy leszármazottjának a vérébe mártott gyilkos tőrt kell a szívembe döfnöd. Pontosan oda, ahova száz évvel ezelőtt a gyilkos döfést kaptam. Így menthetsz meg engem.

Megszólalni sem volt időm, de már köddé is foszlott, én pedig riadtan ébredtem fel. A riadt fészkelődésem a mellettem addig békésen szuszogó fiút is felébresztette. Fáradtan nyögdécselt, és igyekezett kitörölni az álmosságot a szeméből.

- Minden rendben? – Aggodalmasan fürkészett, bal kezével gyengéden végigsimított az arcomon. Ügyelt rá, hogy a begipszelt ujja ne érjen hozzám. 

- Persze. Csak, furcsa álmom volt –feleltem. Már majdnem elárultam, hogy Katherine-ről volt szó, amikor észrevettem egy vörös villogást a szobám sarkában. –Basszus!

- Mi a baj?- Összeráncolt szemöldökkel nézett, majd gyengéden lenyomtam az ágyra, hogy feküdjön le, én pedig mellé feküdtem közel hajolva hozzá.

- Elfelejtettük a kamerát –suttogtam ingerülten. – A Sullivan kastélyban anno letakartam, és azt hittem, még mindig rajta van, vagyis, hogy itt is úgy van, de ezek szerint…

- A kurva életbe!- szitkozódott és idegesen a hajába túrt. –Szóval mi a kamerák szeme láttára…?

- Igen –bólintottam.

- Basszus! –idegeskedett tovább. Nálam nem lehetett idegesebb. –Meg kell szereznünk a felvételt.