Katherine nyomában - 36. fejezet ÉVADZÁRÓ

Drága Kiválasztottak!

Hát elérkezett ez a nap is, megérkezett a MÁSODIK ÉVAD ZÁRÓFEJEZETE!

Hihetetlen, hogy már itt tart a sztori, de szerencsére még közel sincs vége.:)

Az utolsó évadot követően megismerhetitek majd Katherine történetét több rövid, napló szerű rész formájában, mely az ő szemszögéből meséli el a száz évvel korábban történteket, ami végül az egész Kiválasztott - dologhoz vezetett. Katherine története Szellemszív néven fut majd a blogon.

Nagyobb méretért katt a képre

Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos könyvborítót Leah Hope Eastbrook-nak! Remélem, nektek is annyira tetszik, mint nekem! :) Bevallom, az összes eddigi könyvborító közül ez a személyes kedvencem.

Ezen kívül - a Szellemszívvel párhuzamosan - érkezik majd egy másik projekt Más szemmel címen, de ennek később majd egy külön bejegyzést szentelek.

Emellett egy új bloggal is készülök, ami valószínűleg a harmadik évad végeztével nyílik majd, de ez attól is függ, mennyire van előrehaladott állapotban a történet. Erről egyelőre többet nem árulhatok el, viszont már nagyon várom, hogy megoszthassam veletek! :)

Nos, ennyit a fecsegésről, most már tényleg érkezzen a fejezet!

Jó olvasást, és ne felejtsetek el nyomot hagyni!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Ezúttal többen, és sokkal jobban felszerelkezve indultunk útnak, mint legutóbb. Sötétedés után tetőtől talpig feketébe öltözve indultunk a faházba, egy kis taktikai megbeszélést követően a Donovan kastélyban. Mind az öt fivér elkísért ezúttal a küldetésre. Bár már sokkal jobban bíznak a képességeimben, mégsem egyeztek bele abba, hogy valaki marad őrködni a faházban, ahogy szoktak. Mind jönni akartak. Egyrészt megértem őket, hiszen gyerekkoruk óta erre a pillanatra vártak, és egyikük sem akart kimaradni belőle.

Én nem osztottam ennyire a lelkesedésüket. Végig szorongtam, és hányinger kerülgetett, sokkal jobban féltem így, hogy egyrészt tudtam mire számíthatok. Hiszen már álltam szemtől szemben a vérebekkel, találkoztunk a Mester csatlósaival is, és ott van James, a sebhelyes őrült.

Ugyanakkor nem tudtam, mit várhatok a holttesttől.

Akaratlanul is Nora jutott eszembe. A barátnőm, akit a Mester megölt, és én találtam meg a testét. Eszembe jutott, ahogy ott feküdt üveges szemekkel, szétmarcangolva, véresen. Beleborzongtam az emlékbe, gombóc gyűlt a torkomban és csak még inkább hányni akartam. Nate vette észre a szorongásom, és igyekezett megnyugtatni. Valamennyit segített, azonban eszembe jutott, hogy még nem beszéltük meg, mi történt köztünk Damien buliján, így ettől ismét rosszul lettem, ezúttal magamtól. Hogy voltam képes rámászni Damien bátyjára? Ráadásul magam sem tudom, mit érzek a fiúk iránt, de ez így akkor is olyan… mocskos.

Igyekeztem a fegyverekre koncentrálni, amiket a hátizsákomba pakoltam és a ruhámba rejtettem. Próbáltunk mindent elvinni, amit hasznosnak találtunk: Damien mindenkinek adott egy-egy teletöltött pisztolyt és egy tartalék töltényt vészhelyzet esetére, mindenkinél volt kötél, ezen kívül személyre szabott harci eszközöket is vittünk. Nate késeket tűzött az övébe és dobócsillagokat, Michael felvett egy bokszert, amivel szerintem, ha eltalál valakit, kiesik az összes foga. Max szintén néhány kést és egy hosszabb, lándzsa végű valamit vett magához, Tom füstbombákkal szórta tele a zsákját és egy kisebb kézifegyvert tűzött a tartójába. Damien választása volt a legmeglepőbb: két ostort tekert az övtartójára. Amikor kérdőn néztem rá azt felelte, a vérebek miatt kell.

Én tanácstalanul néztem körbe, nem tudtam, minek venném a legnagyobb hasznát. Bár az összes fegyver használatára megtanítottak a kiképzés során, mégis a közelharcra fektettük a legnagyobb hangsúlyt. Nem igazán tudtam, minek vehetném hasznát, így csupán egy tőrt csúsztattam az övemre erősített egyik tartóba, és egy paprikaspray-t, amit az egyik polcon találtam. Sosem lehet tudni, lehet épp ez menti meg az életemet.

Miután mindenki úgy ítélte meg, hogy készen állunk, a Sötét Erdő fele vettük az irányt, ahova a Sullivan birtokon át vezet az út. A birtok határán eloltottuk a zseblámpákat, és immár a kifinomult látásomra hagyatkoztunk. A lehető legnagyobb ívben kerültük meg a faházat, ahol az égő lámpa halványan derengő fénye jelezte, hogy van ott valaki. Szorosan egymás mögött haladva mentünk, igyekeztünk ugyanarra a helyre lépni, nehogy ismét elkövessük azt a hibát, mint legutóbb. Hallottam, ahogy egyikük kisség zihálva veszi a levegőt, ahogy a sötétben tapogatózva, szinte teljesen vakon követnek, de nem tudtam melyikük az. A hallásom automatikusan felerősödött, heves szívverésüket is halkan, de ki tudtam venni, ahogy a baglyok huhogását, a hó ropogását a talpunk alatt, és a messze az erdőben mászkáló állatok lábai alatt. Eljutott hozzám a faházban szóló tévé zaja – egy tudományos csatorna ment éppen, és egy számomra megjegyezhetetlen nevű kísérletet végeztek el éppen. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy Logan az őrszem ma este.

A legutóbbi akcióval ellentétben ezúttal sikerült túljutni a Sullivan birtokon. Vagy legalábbis azt hittük. Nem tűnt fel az idegen léptek közeledése, sem egy hatodik ember légzése, szívverése… semmi. Csak azt vettem észre, hogy a fiúk sorban összeesnek, mielőtt reagálni tudtunk volna. Mielőtt megpillanthattam volna támadónkat, egy kemény tárgy csapódott a tarkómnak, és hirtelen mindenre sötétség borult.

Nem tudom mennyi ideig lehettem eszméletlen, de a fejem rettenetesen sajgott, ahogy magamhoz tértem.  Még ki sem nyitottam a szemem, de éreztem, ahogy egy műanyag szálas kötél a csuklómba vág. A szemem lassan nyitottam ki, majd azonnal be is hunytam. A hirtelen fény szinte elvakított. Lassan szokott hozzá a fényviszonyokhoz. Egy pincében vagy alagsorban találtam magam, a többiek szintén a helyiségben voltak megkötözve, jó néhány méterre egymástól, nehéz tárgyakhoz erősítve a kötelet a csuklónkon. Ahogy körbenéztem, nem sok érdekes dolgot láttam. A sarkokban régi pókhálók csillogtak, minden tele volt lezárt dobozokkal, a plafonra erősített neonlámpák vakító fénye a legkisebb porszemeket is jól kivehetővé tették. A fagerendák rég korhadásnak indultak, némelyik penészes szagot árasztott, ám senki sem szándékozott lecserélni őket. Nem úgy tűnt, mintha a dobozok tárolásán kívül bármire is használnák, még takarítani is lusták a tulajdonosok. Pár másodperc múlva csattogó lépteket hallottam közeledni a szemközti ajtón túl. Zörgés a zárban, pár kattogás, és kinyílt, előttünk pedig Logan állt. Nem voltam annyira meglepett, mint kellett volna lennem. Éreztem, hogy az egyik Sullivan ejtett minket csapdába.

- Lám, lám. – Gúnyos mosolyra húzta szája sarkát. – Kiket látnak szemeim! Csak nem a kedves kis Donovanok, és Elena Ribanc Tisdale?

- Logan Sullivan. – Michael a padlóra köpött amint kimondta a nevét, mintha valami méreg lenne a szájában.

- Ugyan már Michael!- rosszallóan csettintett a nyelvével. – Hát így kell bánni a vendéglátóval?

- Miféle vendéglátó? Inkább a fogva tartó kifejezést használnám. És innen nézve szerintem tökéletes bánásmódban részesítelek. Főleg, ha kiverem az összes fogad – vicsorgott.

- Michael, Michael, Michael – Logan mosolyogva rázta a fejét, miközben tett pár lépést előre Michael felé. Mikor közvetlenül elé ért, erősen gyomorszájon rúgta, mire a fiú kétrét görnyedt, s nyöszörgött a földön. Mindenki más kissé hátrarándult, a tüdőmbe szorult a levegő. – Ezt nem kellett volna. Mintha nem tudnád. – Ezzel még egy rúgást kapott. Közbe akartam szólni, de Max pisszegése eljutott hozzám, és rávonta a figyelmem.

- Mi az?- tátogtam, mire az állával Damien felé bökött.

Mikor odafordultam, csak annyit láttam, hogy meredten nézi, ahogy a testvérét rugdalják, az állkapcsa megfeszült. Visszafordultam Max felé, és megráztam a fejem, jelezve, hogy nem egészen értem, mire akar utalni. Ekkor megint felé bökött az állával, majd lefele kezdett nézni. Én is odairányítottam a tekintetem, és láttam, hogy a karját mozgatja. Óvatosan néztem Damien kezére. Most már láttam, hogy egy svájci bicskát is magával hozott és azzal próbálja meg átvágni a kötelet. Azonnal megértettem mire akart Max kilyukadni. Nagy nehézségek árán sikerült kihalásznom a nadrágom hátsó zsebébe rejtett kést, s hasonlóan Damienhez, megpróbáltam kiszabadulni. Max sóvárogva nézett a csizmájára, Ő oda rejtette a késeket, amiket hozott, ebben a helyzetben nem érte el. Kihalásztam egy újabb kést az övemre erősített tartóból, s mivel Logan még mindig Michaellel volt elfoglalva, gyorsan odacsúsztattam neki. Gyorsan megfogta és egy hálás pillantás kíséretében vágni kezdte a kötelet. Logant túlságosan is lefoglalta, hogy Michaelt bántalmazza, így észre sem vette, amikor Tom és Damien kiszabadult, s egy emberként vetették rá magukat. Csupán egy meglepett horkantásra futotta tőle, mielőtt elterült a földön. Fel sem fogtam mi történt, de idő közben nekem és Maxnek is sikerült kiszabadulnunk. Azonnal Michaelhöz rohantunk. Míg Max kiszabadította a kötél fogságából, addig én ellenőriztem, hogy lélegzik-e még egyáltalán. Szerencsére a légzése stabil volt, azonban ahogy Tom végigvizsgálta a testét megállapította, hogy több zúzódása van, és esélyes a belső vérzés. Tanácstalanul néztünk össze, hogy mihez kezdjünk vele. Végül Max ötlete bizonyult a legjobbnak: megpróbálja visszavinni a Donovan birtokra, és kórházba viszi. Aggodalmasan figyeltük, ahogy Max karjaiban bátyja ernyedt testével eltűnik a sötétben. Hárman maradtunk a küldetésre.

Egy pincébe voltunk bezárva, a Sullivan faházon kívül, így könnyűszerrel kijutottunk. Volt azonban valami, amivel nem számoltunk: mozgásérzékelős lámpa. Nem voltunk benne teljesen biztosak, hogy Logan egyedül volt, így azonnal futásnak eredtünk. A fiúk zseblámpákkal követtek, míg én a látásomra hagyatkoztam inkább. Már a Sötét Erdő határán jártunk, amikor sietős lépteket és ordítozást hallottunk a Sullivan ház felől. Sokáig kellett a hang irányába koncentrálnom, mire rájöttem, ki az.

- Garreth követ minek!- ziháltam a fiúknak.

- Mindjárt ott vagyunk, ne álljatok meg!- ordította előre valamelyikük.

Nem álltunk meg, minden erőnket összeszedtük, hogy a lehető legfeszesebb tempót tudjuk diktálni, ám az üldözőnk sem adta fel. Bár nem éreztem, hogy közelebb érne, határozottan nem maradt le. Nem rázhattuk le. És ha ez nem lenne elég bosszantó, még a csizmám is átázott a hótól. Már javában a Sötét Erdő fái közt rohantunk. Meglepetten tapasztaltuk, hogy eddig semmi fenyegetővel nem találkoztunk. Viszont ahogy a mondás tartja, ajándék lónak ne nézd a fogát. Ki tudja meddig tart a szerencsénk. Ahogy egyre közeledtünk a helyhez, ahol a napló szerint a holttestet találjuk, egyre elhaltak Garreth léptei.

- Azt hiszem, leráztuk –lihegte Nate, azonban nem lassítottunk le. Nem kockáztathatunk. –Milyen messze van?

- Ilyen tempóban nagyjából két perc –feleltem, majd jobbra fordultam egy nagy sziklánál.

- Biztos vagy benne, hogy ott van?

- Teljesen.

És valóban, nagyjából két-három perc alatt elértük a fát. Azt a fát, ahol a napló volt elrejtve. A térdünkre támaszkodva próbáltunk erőt gyűjteni. Mély lélegzetvételekkel szívtuk a tüdőnkbe a fagyos téli levegőt. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha ezt a kalandot sikerül túlélnünk, akkor komoly tüdőgyulladással esünk ágynak.

- Szóval?- nézett rám Tom. –Merre?

- Megérkeztünk – feleltem, majd a leghosszabb, legvastagabb kiálló gyökér köré fontam a karom. –Ne csak álljatok! Segítsetek!- förmedtem rájuk, mire összenéztek, de utána csatlakoztak hozzám. –Emeljétek!

Nem kellett annyit erőlködni, mint legutóbb, négyen könnyűszerrel emeltük meg, s nyitottuk fel ezzel a titkos ajtót.

- Oh, a drága, egyetlen Kiválasztott!- Ismerős hang ütötte meg a fülem, amitől azonnal elárasztottak a kellemetlen emlékek.

- Hello, James. – Amikor megfordultam valóban vele találtam szembe magam. Viszont nem volt egyedül. Vagy tíz fekete ruhás, maszkos alak sorakozott mögötte.

- Köszönöm, hogy elvezettél minket a holttesthez! Eszünkbe sem jutott, hogy végig itt volt az orrunk előtt. – Diadalittas volt a mosolya, ami a sebhelyet az arcán csak még visszataszítóbbnak mutatta. – Tovább nincs szükségünk a szolgálataidra.

- Azt gondolod?- A kérdésem meglepte, s kérdőn vonta fel a szemöldökét. –Tényleg azt hiszed, hogy Clark Danken úgy rejtette el, hogy innen meg tudjátok találni? Hiszen ha így lenne, akkor már rég sikerült volna. – A szavaimon láthatóan elgondolkozott, majd felemelt kézzel megszólalt.

- Igazad van. Öljétek meg őket! Viszont a lány élve kell. – Amint leengedte a kezét, a sötét alakok megrohamoztak minket.

Ezt követően minden olyan gyorsan történt.

Nate felől egy dobócsillag szelte át a levegőt, és azonnal az egyik maszkos alak mellkasába fúródott, aki holtan rogyott össze. Damien a korbácsával vette fel a harcot egyszerre három férfi ellen. Talán Tom volt a legésszerűbb köztünk: megragadta az övére erősített kisebb fegyvert, és megsorozta vele a támadóinkat. Bár nem haltak meg mind, mégsem küzdöttek tovább. Azonban a töltény nem bizonyult elégnek, ahogy újabb maszkosok érkeztek egy véreb kíséretében, és belevetették magukat a harcba. Ketten rám vetették magukat, mielőtt akár időm lett volna reagálni, és egy kést a torkomnak szegezve vonszoltak be az alagútba James kíséretében. Mikor megpróbáltam kihalászni a fegyveremet az övemből, a kést tartó pasas recsegő hangon figyelmeztetett, hogy ő a helyemben nem tenné.

- Azt a parancsot kaptuk, hogy amennyiben akadékoskodsz, haladéktalanul öljünk meg. – Erre a kijelentésre leengedtem a karom, a másik pasas pedig kivette a fegyvereket az övtartómból. Mindössze a kis bicska marad meg a farzsebemben és a borsspray.

Letuszkoltak a rozoga falépcsősoron, egyenesen a barlangba vezettek. Nekilöktek az egyik oszlopnak. Míg egyikük a kést a torkomnak szegezte, addig a másik erősen hozzákötözött az oszlophoz. Remek! Alig szabadultam ki az egyik csapdából, máris egy másikba futottam. Mindeközben James undorító vigyorral az arcán figyelte a jelenetet. Aztán egyszer csak egy árny jelent meg mögötte. A Mester…

- Elkéstél, Jake – szólalt meg James anélkül, hogy hátranézett volna. Vegyes érzelmek keveredtek bennem. Egyrészt megkönnyebbültem, hogy nem kerültem szemtől szembe a Mesterrel, ráadásul Jake legutóbb a mi oldalunkon állt. Másfelől viszont ott volt a csalódottság árnyéka. Nem tudtam meg, ki áll a gyilkosságok hátterében.

- Ezer bocs. A kocsim bedöglött idefele, szóval gyalogolnom kellett. – A hatás kedvéért megborzongott. Rám egy pillantást sem pazarolt.

- Most pedig, Kiválasztott, megmutatod, hol van Katherine Danken teste!

- Mégis miért tenném?- Igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Jake itt van, és Ő a mi oldalunkon áll. Remélhetőleg.

- Mert ha nem teszed, akkor egyenként vágjuk el a drága kis Őrző barátaid torkát. –Ezúttal Jake szólalt meg.

- Tessék?- kiszáradt a szám, és éreztem, ahogy lassan úrrá lesz rajtam a pánik.

- Jól hallottad. Az erősítés hamar elbánt velük. Kint fekszenek eszméletlenül néhány segítőnk felügyelete alatt. Én a helyedben sietnék. Húsz perc, és az egyikük meghal.

- Jól van, de csak egy feltétellel. – Nagyon reméltem, hogy belemennek. Ezen állt vagy bukott a tervem, amit ebben a pár másodpercben sikerült kieszelnem.

- Szerintem nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj. – Recsegte James, majd biccentett egyet. Nem értettem miért csinálta, egészen addig, míg a nyakam fájdalmasan csípni nem kezdett. Az egyik maszkos egy apró vágást ejtett a bőrömön, épphogy folyt belőle a vér, viszont annál inkább fájt. Reménykedve néztem farkasszemet Jake-kel. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre megszólalt.

- Mi lenne az a feltétel?- James hitetlenkedve nézett rá. Épp ellenszegülni készült, amikor Jake beléfojtotta a szót. –Elfelejtetted, hogy ezt az akciót én vezetem?

- Természetesen nem. – Az arca elsötétült, a sebhelye mintha világított volna, a szeme szikrákat szórt. Rettenetesen idegesíthette a gondolat, hogy most csupán második.

- Szóval, Kiválasztott? Hallgatlak.

- Egy ember jöhet velem. Ti döntötök. – Igyekeztem jelentőségteljesen nézni Jake-t, hangtalanul üzenni, hogy beleegyezzen, és Ő jöjjön. Végül bólintott.

- Én megyek – jelentette ki, mire hatalmas kő esett le a szívemről.

- De… - James tiltakozott volna, de Jake nem hagyta.

- Ha baj lenne, ti itt lesztek erősítésnek. Engedjétek el – mutatott rám, majd éreztem, ahogy a kötél kilazul a csuklóm körül, a kés pedig messzire kerül a nyakamtól. – Gyerünk!

Nem lepett meg, amikor fegyvert szegezett a hátamnak. Bíztam benne, hogy csupán a látszat kedvéért. Odamentem az emelvényhez, amelyen a naplót találtam korábban. A napló szerint, ahol az emelvény két része találkozik, rejtett díszítés van. Csupán meg kell találnom a hibátlan mozaikot rajta. Ha a rosszat nyomom meg, akkor a varázslat, amivel Katherine testét „életben tartották” elmúlik, és csupán por marad utána.

- Mit keresel?- kérdezte. Éreztem a hátamon James és a másik kettő tekintetét.

- Mindjárt megtudod – feleltem.

Az összes kép Katherine életének egy-egy pillanatát ábrázolta, alatta írással. Mindegyiken volt egy hiba. Volt, hogy az írás nem illett a képhez, volt, hogy az írásban volt tévedés. Végül megtaláltam azt, amin minden stimmelt: Katherine Harold Donovan és Steve Jonson közé veti magát, de a Donovan fiú végül mégis meghal. Benyomtam a kis mozaikot, mire mintha földrengés támadt volna. Az egész barlang remegni kezdett, föld is hullott alá a plafonról. Minden teremben lévő a fegyveréhez kapott. Amikor a rengés alábbhagyott, mindenki fellélegzett. Recsegés, ropogás hallatszott jobb oldalról, ahogy a testet rejtő barlangba vezető alagút ajtaja feltárult előttünk zöld izzás kíséretében.

- Ti hárman maradjatok – utasította őket Jake, majd erősen megragadta a karom, a pisztolyt pedig ismét a hátamnak szegezte.

- Ne olyan gyorsan, bátyó. – Egy furcsán ismerős hang szólalt meg, azonban amikor megfordultam, az arc is különösen ismerősnek tűnt. A vörös fürtök és az a fekete szempár… És eszembe jutott hol láttam már korábban.

- Davin – suttogtam.

- Ő, szervusz, aranyom –mosolygott rám. –Rég volt már, hogy meglátogattalak álmodban, viszont örömmel nyugtázom, hogy emlékszel rám.

- Persze, hogy nem felejtettelek el… Mester. – Hirtelen eszembe jutott minden. Sosem emlékeztem rá tisztán az álom után, Katherinenel ellentétben, viszont most minden eszembe jutott.

- Hová készültök ilyen szépen, kettesben?- kíváncsian vonta fel a szemöldökét. Az a vészjósló féloldalas mosoly nem akart leolvadni az arcáról.

- A kisasszony feltételt szabott, ez a lökött pedig belement –ismertette a tényeket a sebhelyes. – Veszélyezteti az egész akciót! Nem lett volna szabad kinevezni őt a helyettesednek…

- Elég James! –szólt Davin fáradtan. –Egyszer már eljátszottad a bizalmamat. Szóval? Mire készültetek?

- Katherine holttestéhez igyekeztünk –közölte Jake.

- Mi volt a feltétel?

- Hogy csak egy valaki mehet a Kiválasztottal –válaszolt James.

- Akkor én megyek –közölte Davin, mire minden reményem szertefoszlott.

- De… - kezdett volna Jake szabadkozni, ám Davin fenyegetően pillantott rá.

- Talán valami baj van, bátyó?

- Nincs –felelte Jake, majd ellépett mellőlem, és a Mester vette át a helyét.

- Indíts!- Ő sem hagyhatta ki, hogy ne fenyegessen meg valamivel, így egy éles kést tartott a hátamhoz. A ruhámon keresztül is éreztem a hegyét.

- Hogy kerülsz ide?- kérdeztem tőle az alagúton haladva.

- Végig itt voltam, csupán nem fedtem fel magam. Remélem, tudod, hogy nem sok időd van, mire az első barátocskádat megölik. Külön parancsot adtam, hogy a Testőrrel kezdjék. – Ismét rettegés fogott el. Nem ölhetik meg. Egyiküket sem. Nem engedhetem, egyszerűen nem.

- Mennyi időm van még?- A hangom vékonyabb volt, mint szerettem volna. Szinte láttam a mosolyát, a diadalt a tekintetében, hogy sikerült megfélemlítenie.

- Tizenhét perc – felelte.

Többet egyikünk sem szólalt meg. Próbáltam kieszelni egy tervet, amivel megszabadulhatok tőle, és megmenthetem a többieket. Túl sokan vannak. Négyen várnak ránk a barlangban, és ki tudja hányan odakint. Nem maradt más, mint remélni. Remélni, hogy Jake a mi oldalunkon áll, és elintézi a barlangban ránk leselkedőket. Remélni, hogy Damien, Nate és Tom kiszabadul, és elintézi, vagy legalább fenntartja a csicskákat. És remélni, hogy Davin nem öl meg, amint megtaláljuk a holttestet.

Egy fal keresztezte az utunkat, azonban a jobb alsó sarok trükk ezúttal is működött. Az előzőhöz meglehetősen hasonló barlangban találtuk magunkat. Csupán annyi volt a különbség, hogy ez kisebb volt, és hogy emelvény helyett egy zárt koporsót találtunk.

- Hol a kulcs?- förmedt rám Davin.

- Nincs nálam. Nem hittem, hogy kulcs kellene. A napló nem említett kulcsot. – Az igazságnak megfelelően válaszoltam.

- Nem számít. Vigyük ki a koporsót –utasított.

Nem volt olyan nehéz, mint vártam. Én mentem elöl, Davin pedig mögöttem, hogy szemmel tudjon tartani. Nem próbáltam meg menekülni, két okból is. Az első, hogy biztosan gyorsabb nálam, és erősebb is. A másik, hogy biztosan nem habozna utánam hajítani a kést, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy tökéletesen céloz.       

A barlanghoz közeledve csatazajra lettem figyelmes. Amikor kiértünk az alagútból, a két csicska holtan a földön hevert, Jake és James pedig egy-egy tőrrel a kezükben küzdöttek egymással. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy Jake uralja a helyzetet. Davin mögöttem a földre ejtette a koporsót, amitől megrándult a karom, és én is elejtettem.

- Mi a fene folyik itt?- Teljesen kikelt magából.

- Áruló!- hörögte James. Jake pont ezt a pillanatot választotta, hogy szíven szúrja. Küszködve tolta be a tőrt a két borda közé. James szája megtelt vérrel, köhögni kezdett, a szeme kifordult, majd a földre rogyott. Valamiért nem tudtam sajnálni.

- James!- A Mester odarohant régi barátjához, majd amikor meggyőződött róla, hogy tényleg halott szikrázó szemekkel fordult bátyja felé.

- Miért csináltad?- a fogai közt szűrte a szavakat, a kezét ökölbe szorította. Még mielőtt Jake bármit is mondhatott volna megjelent Nate, Tom, és végül Damien. Az arcukat, hajukat, kezüket, ruhájukat vér borította, több kék, zöld és lila folt is éktelenkedett rajtuk. Megkönnyebbültem. Életben vannak. Mindannyian lecövekeltünk, nem tudhattuk mi lesz a testvérharc vége. –Miért?!- Davin már ordított.

- Idegesítő alak volt. Már egy ideje meg akartam szabadulni tőle. –Jake csak hanyagul vállat vont, amivel csak még inkább feldühítette öccsét.

- Ez hatalmas hiba volt –rezzenéstelen hangon szólalt meg, majd fegyvert szegezett fivérére. Nem is tudtam, hogy van nála.

- Hé! Csak nem akarod megölni a tulajdon bátyádat?- Jake szemében látszott a rettegés. Maga is tudta a választ a kérdésre.

- Ő sokkal inkább a bátyám volt, mint te. – Ezzel meghúzta a ravaszt. Vér fröccsent mindenhova, az én arcomra is került belőle. Kétségbeesett sikoly hagyta el a számat. Jake élettelen teste a fölre rogyott. A szám elé kaptam a kezem, csak akkor vettem észre, hogy sírok. Ha a saját bátyját képes volt rezzenéstelen arccal lelőni, akkor bele sem merek gondolni, mit tenne velünk.  –Most pedig ti jöttök!- fenyegetően fordult a fiúk felé.

- Gondolj bele. Mi többen vagyunk. –Tom tett felé egy óvatos lépést.

- Ó, úgy gondolod?- ferde félmosolyra húzta ajkait. Így, hogy az arca nagy részére vér tapadt, még fenyegetőbbnek tűnt. Szinte pillanatok alatt egy újabb adag fekete ruhás, maszkos alak jelent meg a teremben, teljesen körbevettek minket. –Még mindig ilyen nagy a szád, Thomas Donovan?

Tom nem szólt semmit. Egyikünk sem szólt semmit. Davin mellém lépett, és a halántékomnak szegezte a felhúzott fegyvert. A légzésem felgyorsult, rettenetesen izzadtam, a szívem a torkomban dobogott. Pánikoltam. A Donovanok elkerekedett szemmel, rettegéssel, féltéssel teli tekintettel néztek minket.

- Öljétek meg Őket!- hangzott a parancs, mire a fekete maszkosok megindultak. Az Őrzők egyszerre mozdultak. Tom egy füstgránátot dobott közéjük, Damien a korbáccsal máris leszerelt két maszkost, Nate pedig a dobócsillagokkal vette fel a harcot a füstben. Davin ezt a pillanatot választotta, hogy behurcoljon engem az alagútba, majd bezárja mögöttünk az ajtót.

Előhalászott egy elemlámpát a nadrágzsebéből, majd lerakta a fölre, hogy elég fényt adjon az alagútban. Vörös haja lucskos volt a vértől, sötét szeme vészjóslóan csillogott. Az arcán lévő vörös foltokkal és azzal a mosollyal horrorfilmbe illő látványt nyújtott. Megfogta a fegyvert és rám szegezte.

- Komolyan le akarsz lőni?

- Miért ne? Már nincs rád szükségem. És ha te nem vagy, akkor a dolgom sokkal egyszerűbb lesz. – Azzal kibiztosította a fegyvert. Behunytam a szemem. Képek peregtek le a szemem előtt: anya, apa, Danny, az első találkozás Damiennel, az első csók, a csók Natetel, Mia, Reachel és Nora a plázában, Nora holtteste, a bátyám zenekara, Katherine egy álmomban… Aztán nevetés. Súlyos, rekedt, borzalmas nevetés. Davin. –Ha látnád az arcod!- hangosan, a hasát fogva nevetett. Értetlenül bámultam rá, mire meglebegtette előttem a fegyvert, majd a fejéhez tartotta és többször meghúzta a ravaszt. Semmi. – Kifogyott a töltény.

- El akartad velem hitetni, hogy meg fogsz ölni?- elképedve néztem rá.

- Én jól szórakoztam. És inkább örülnöd kéne, hogy élsz. – A pisztolyt elhajította, majd előhúzta a kést.

Nem tudtam megszólalni, és Ő sem tette. Továbbra is magában nevetett a saját ízléstelen poénján, miközben a kést forgatta a tenyerében. Kint a csata zaja lassan kezdett elhalni. Imádkoztam. Nagyon rég volt már, hogy Istenhez fohászkodtam, de most minden hitemet összegyűjtöttem, és kértem, hogy az egyre nagyobb csendben odakint a Donovan fivéreket találjam.

Hirtelen kinyílt az ajtó, és Tomot pillantottam meg. Füstbombát hajított az alagútba, majd megragadta a karom, és kifelé húzott, azonban Davin gyorsan reagált, és egyetlen mozdulattal visszarántott, a kést a nyakamnak szegezte. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Előrántottam a borssprayt, és egyenesen a szemébe fújtam egy jókora adagot. Ordítva rántotta el a kést a nyakamtól, ami éles fájdalom kíséretében egy véres csíkot hagyott maga után. Szerencsére nem volt túl mély, azonban minél előbb orvosolni kellett. Rohanni kezdtünk Tommal.

- Katherine!- kiáltottam fel, amikor a barlangból kifele menet eszembe jutott a koporsó.

- Damien és Nate elindultak vele visszafelé. Siessünk, mielőtt az őrült a nyomunkba ér!

Szerencsére Davin nem ért utol minket, ha egyáltalán a nyomunkba eredt, és a Sullivan ház is üres volt. Szó szerint beestünk a Donovan faházba, de nem álltunk meg. A titkos alagúton keresztül a titkos szobába mentünk, ami egykor a napló kulcsát rejtette. Damien, Nate és Katherine koporsója már vártak ránk. Mindenki rettenetesen nézett ki, és látszott rajtuk, hogy hulla fáradtak voltak, akárcsak én.

- Mindenki jól van?- kérdeztem.

- Michaelnek súlyos belső vérzése van – szólalt meg Nate rekedt hangon, majd megköszörülte a torkát, hogy valamelyest javítson rajta. – Max hívott, ott van vele a kórházban, épp műtik. Amint vége, jelentkezni fog. –Mindenki némán bólintott, majd a koporsónak szenteltük minden figyelmünket.

- Tudod, hol a kulcsa?- kérdezte Damien. Bólintottam, majd az asztalhoz mentem, és átadtam neki.

- Ez az, amit James zsebében találtunk még régebben. Azonnal felismertem a leírását a naplóban. El lesz az.

Túlságosan is remegett a kezem, hogy én nyissam fel a koporsót. Nate időközben ellátta a nyakamon éktelenkedő vágást. Damien a koporsó zárjába illesztette a kulcsot. Tökéletesen passzolt. A zár elfordult. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy felnyissa a fedelét…

És ott feküdt Ő, fehér ruhája kissé megsárgult, a mellkasán a vérfolt bebarnult. A bőre nem szürke volt, mint a halottaknak, hanem hófehér, az ajka is rózsaszín. Az a varázslat, amit rábocsátottak valóban jó munkát végzett. Kíváncsi voltam vajon mennyire lehet hideg a bőre. Amikor hozzáértem, hirtelen kinyílt a szeme. Sikítva hőköltem hátra.
- Ez lehetetlen… - Nate szavai alig jutottak el hozzám. Csak egyetlen dologra tudtam gondolni a kék szempárba nézve. Valami itt nagyon nem stimmel.