Sziasztok!
Megérkezett a következő fejezet! Tekintve, hogy válságban vagyok, különösen fontos lenne a visszajelzés, akár hideg, akár meleg! :D
Halk pityegéseket észleltem magam körül a távolban, de
egyre közeledett. Éles fájdalmat éreztem a halántékomnál. Egyre jobban
érzékeltem a külvilágot. Lágy érintés a bal kézfejemen… valaki van itt. De
vajon ki? Mikor levegőt vettem, éreztem a kórházak jellegzetes szagát, amitől
felfordul a gyomrom. Most már biztos. Egy kórházban vagyok. De hogy kerültem
ide? Mi történt? Lassan nyitottam ki a szemem, a szemhéjam végig remegett, de
végül sikerült a művelet. Eleinte homályosan láttam a hirtelen fénytől, de
idővel a szemem hozzászokott. Lassan oldalra fordítottam a fejem, hogy
megpillantsam, ki van itt velem.
- Kicsim!- nézett rám anya
megkönnyebbülve. –Végre felébredtél!
- A…anya. –böktem ki, mikor sikerült
azonosítanom. Az agytekervényeim még elég lassan mozognak, így bele telik egy
kis időbe, mire felismerem a dolgokat. –Mi történt? Mit keresek itt?
- Az őrsön ájultál el, miután
kihallgattak. A fiúk hoztak be a kórházba. Az orvos szerint a sokk miatt történt,
és már ma este hazaengednek. –felelte mosolyogva.
- Ők hol vannak? Mióta vagyok itt?-
soroltam tovább a kérdéseimet.
- Kint ülnek a váróban. Damien és Nate
nagyon aggódnak. –tette hozzá mindentudó vigyorral az arcán.
- Valóban?- kérdeztem ártatlanul, mire
csak bólintott. –És mióta fekszem itt?
- Két órája?!- kérdeztem hitetlenül.
–És végig itt voltatok?
- Igen. De egyszerre csak egy ember
lehetett bent nálad. Először Damien volt itt, majd Nate, és nemrég jöttem be
én.
- Értem. És… a… a rendőrség már… úgy
értem Mia és Reachel és…- nem bírtam feltenni a kérdést, de reméltem, hogy a
makogásomból valamilyen furcsa módon sikerül kitalálni, mire akarok kilyukadni.
Keservesen sóhajtott, majd végül megszólalt.
- Igen, már elmondták nekik, hogy mi
történt. –felelte halkan.
- Hogy vannak?- kérdeztem
aggodalmasan.
- Képzelheted. –nézett rám meggyötört
arccal. –Mia, Reachel és Nora édesanyja teljesen összeomlottak. Nora édesapja
még próbálja tartani magát a neje kedvéért, de látszik rajta, hogy nagyon
megviselte a hír. Persze melyik szülőt nem viselne meg az egyetlen gyereke
elvesztése?
- Mikor lesz a temetés?- kérdeztem
elszorult torokkal. Éreztem, ahogy a könnycseppek gyorsan gyűlnek a szemembe.
Szorosan összeszorítottam a szemem, hogy megállítsam őket.
- Nem tudni még. Norát felboncolják,
hogy megtudják mi történt vele pontosan. Már elindították a nyomozást a tettes
ellen. Majd ha a holttesttel végeznek a szakértők, csak akkor kerül sor a
temetésre. De az biztos, hogy el fogják hamvasztani. –magyarázta. Örültem
volna, ha nem veszi elő a racionális énjét, aki úgy érzi, jogom van tudni
mindent. Bizonyos információkat jobb lett volna, ha magában tart.
- Hogy… hogy fel…boncolják?- kérdeztem
akadozva. Mintha nem lenne így is eléggé szétmarcangolva! Bár meg kell értenem,
hiszen, ez segíthet megtalálni a gyilkosát. Viszont már a puszta gondolattól is
a hányinger kerülget. Anya csak bólintott.
- Tudom, hogy ez most nehéz neked.
–szorította meg a kezem. –De ezt is átvészeljük valahogy! Mint eddig mindent.
- Igazad van. –sóhajtottam, majd
szorosan lehunytam a szemem, hogy elhessegessem a rémképeket Noráról a
boncasztalon.
- Szívem!- szólított meg anya egy kis
idő után, mire kinyitottam a szemem, és érdeklődve néztem rá. Egy kis habozás
után folytatta. –Mit álmodtál? Hallottam, hogy beszélsz álmodban. Azt
hajtogattad, hogy… Nem bízhatsz senkiben. És valami Davint emlegettél.
–ráncolta a homlokát. –Ki az a Davin?
- Davin?- ráncoltam a szemöldököm, és
próbáltam visszaemlékezni az álmomra. Az erőlködéstől megfájdult a fejem, így
inkább feladtam. –Nem ismerek semmiféle Davint.
- De akkor miért ismételgetted a
nevét?
- Fogalmam sincs. –ráztam a fejem.
–Semmire sem emlékeszem az álmomból –válaszoltam az igazságnak megfelelően,
majd hirtelen beugrott valami. Egy mély, férfias hang, ami azt ismételgeti: „Ne
bízz senkiben!” De ezt nem mondtam anyának. Elvégre még magam sem tudom, hogy
miért mondogatja ez az idegen hang ezt az egy mondatot. És ki lehet az a Davin?
Furcsa, hogy nem emlékszem semmire. Talán idővel majd kitisztul az agyam.
- Jól van. –mondta, majd felállt a kis
fém székről, amin eddig ült. –Most megyek, elintézem a papírokat, aztán
mehetünk haza. –mosolygott rám. –Addig öltözz át!- intett a szomszéd ágy felé,
ami üres volt, és amin az összehajtott ruháim hevertek.
Miután elhagyta a szobát, jobban szemügyre vettem. Az
egykor fehér falak most szürkén néztek vissza rám, az egyetlen ablakot pedig
sárga függöny takarta félig, hogy be tudjon jutni egy kevéske napfény. Két ágy
volt csak, az enyém és az üres, amin a ruháim voltak, mindkettőn fehér
ágyneműbe bújtatott párna és egy takaró. Az ajtó mellett két kopott faszekrény
állt, az ágyakkal szemben pedig egy kis asztalon egy régi tévé. Még azt is meg
merném kockáztatni, hogy fekete-fehér. Az ágyak mellett pedig egy-egy
éjjeliszekrény-féleség volt. Nem messze az ágyamtól állt egy ajtó. Gondolom a
fürdőszoba. Megfogtam a holmimat, majd bezártam magam mögött az ajtót. Fehér
csempék borították a falakat, a padlón pedig egy kopott, néhol szakadt szürke
szőnyeg terpeszkedett. A zuhanyzófülkét érdekes árnyalatú zöld függöny takarja.
Inkább nem kockáztattam meg, hogy elhúzzam. Gyorsan magamra rángattam a
ruháimat, majd amilyen gyorsan csak tudtam kislisszoltam a szobából. A Donovan
fiúk és Danny a folyosón ültek, ahogy oldalra néztem, láttam, hogy anya a
recepciónál töltögeti a papírokat.
- Végre!- hallottam a bátyám hangját,
mire összerezzentem. Ránézni sem volt időm, máris a karjában tartott, és
szorosan magához ölelt.
- Szia, Danny!- suttogtam, miközben
belefészkeltem magam az ölelésébe, és beszívtam az illatát. Motorolajtól
bűzlött, de nem zavart.
- Csakhogy felébredtél. –motyogta,
miközben óvatosan eltolt magától. –Nem is festesz olyan szörnyen, mint amire
számítottam. –mosolygott.
- Hah!- horkantottam felháborodva. -
Köszi, kedves vagy.
- Úgy értem, hogy jól nézel ki ahhoz
képest, ami történt. –javította ki magát, majd hirtelen elkomorult az arca.
–Jól vagy?
- Persze. –erőltettem magamra egy
mosolyt. Danny összeráncolta a homlokát, miközben az arcomat vizslatta.
Kékeszöld szemeiben aggodalom tükröződött, alattuk sötét karikák mutatták az
ezt tükröző kialvatlanságot. Általában jól belőtt, égnek meredező
csokoládébarna haja most össze-vissza állt, néhol a homlokába hullott pár hosszabb
tincs.
- Jó. És most az igazat. –Hát igen. A
kevés ember közül Ő az egyik, aki teljesen képes átlátni rajtam. De persze, ki
hinné el, hogy a barátnőm halála után minden rendben van velem? Persze. Senki.
- Szerinted mégis hogy vagyok?-
kérdeztem elhaló hangon. Éreztem, ahogy a torkomban gombóc keletkezik, a
könnyek már csípték szemem, de pislogással sikerült visszatartanom őket.
- Gyere ide!- mondta, majd megint
szorosan magához húzott, és a hajamat simogatta. –Minden rendbe jön. Meglátod!-
suttogta gyengéd hangon.
- De Nora már nem jön vissza.
–suttogtam alig hallhatóan, miközben a pólóját markolásztam.
- Nem. Már nem jön vissza. De hidd el,
a rendőrség meg fogja találni a gyilkosát, és örökre a rácsok mögé kerül!
- Remélem. –Ha Ő azt tudná, hogy én
már tudom is ki volt a tettes! Sőt! Hogy én vagyok a fő célpontja…
- Otthon majd megnézünk egy filmet,
ami ezelőtt elmaradt, rendben?- próbált felvidítani.
- Rendben. De most semmi horror!-
figyelmeztettem.
- Majd vígjátékot nézünk. –mondta,
mire csak beleegyezően bólintottam. Mikor elengedett, Damien állt mellettem, és
gyengéden végigsimított a karomon. Mikor Dannyre nézett, Ő csak biccentett
egyet, majd végre a karjaiba zárt.
- Te most komolyan engedélyt kértél
Dannytől, hogy megölelhess?- kérdeztem olyan halkan, hogy csak Ő hallhassa.
- Csak elővigyázatos vagyok. Nem árt,
ha a bátyád kedvel. Jobban vagy már?- váltott témát.
- Nem igazán. –feleltem őszintén. –De…
hamarosan jobban leszek. Amint elkapjuk a Mestert.
- Talán… talán jobb lenne, ha… ha
ebből most kimaradnál. – mondta lassan, de akadozva, a reakciómtól tartva.
- Hogy mi?!- kérdeztem kissé kiakadva,
de még mindig suttogva, nehogy bárki is meghallja. Amikor el akartam húzódni
tőle, hogy a szemébe mélyeszthessem felháborodott tekintetem, csak még
szorosabban tartott.
- Tudom, hogy a saját kezeddel akarod
elintézni. De túl veszélyes. Nem engedem, hogy bajod essen. Majd mi a fiúkkal
elintézzük.
- Te is nagyon jól tudod, hogy nem
fogok tétlenül ücsörögni, amíg ti azt az őrültet keresitek. Ez az én feladatom!
Ráadásul ott van még a napló, és Katherine is. Őt sem hagyhatom cserben. És ez
segíthet elkapni a rosszfiúkat.
- Ebben igazad van. Foglalkozzunk csak
a naplóval, és Katherine holttestének kutatásával. Az előbb-utóbb úgyis elvezet
hozzá. De! Amikor arra kerül a sor, hogy szembenézzünk velük… te kimaradsz
belőle. Megértetted? Nem fogsz harcolni!
- De akkor mégis mi értelme volt az
egész kiképzésnek?!
- Majd még hasznát veszed, de NEM a
Mesterrel szemben. –most már eltolt magától, és sziklaszilárd tekintettel
meredt rám. Tudtam, hogy muszáj beadnom a derekam. Legalábbis azt kell hinnie…
- Legyen. Nem fogok harcolni a Mester
ellen. –bólintottam kelletlenül.
- Helyes. –mondta, majd adott egy
puszit az arcomra. Ekkor köhögést hallottunk a hátunk mögött. Azt gondoltam,
hogy Danny az, de Ő anya mellett szobrozott a pultnál, a papírok fölé
görnyedve.
- Jobban vagy, Elena?- kérdezte a
köhögés „tulajdonosa”.
- Na, gyere ide! Nate bácsi nem
harap!- mondta miközben kitárta a karját.
- Nate bácsi?- kérdeztem nevetve.
- Látod? Máris mosolyogsz. –mosolyodott
el, miközben Ő is megölelt.
- Köszönöm. –suttogtam a vállába.
- Bármikor. –mondta, majd megpuszilta
a fejem búbját. Miután kiszabadultam az ölelésből, körbenéztem, de a többiek
hirtelen eltűntek. Amikor kijöttem biztos, hogy többen voltak itt.
- Max Miánál van. Tom és Mr. Mogorva
pedig csak arra vártak, hogy jól vagy-e, aztán meg elmentek, merthogy „dolguk
van” –magyarázta Danny, aki időközben anyával csatlakozott hozzánk.
- Aha. –bólintottam, majd elindultunk
a kijárat felé.
- Gyertek fiúk, haza viszünk
benneteket. –ajánlotta fel anya Damiennek és Nate-nek.
- Köszönjük, de a közelben van még egy
kis dolgunk. –utasította vissza kedvesen Nate.
- Ilyen későn?- hitetlenkedett anya.
Gondolom, hogy a faházba mennek, mivel a kórház itt van az erdő mellett.
- Még be kell ugranunk pár dologért a
műhelybe. –mondta Damien. –De azért köszönjük.
- Hát jól van. –egyezett bele egy sóhajjal,
majd kinyitotta a régi szürke BMW-t.
- Én ülök elöl!- tette fel a kezét
Danny, és már szaladt is az anyósülés ajtajához.
- Mikor nősz fel végre?- kérdeztem nevetve,
miközben utánanéztem. A többiek is csatlakoztak hozzám, és a tizenkilenc éves
bátyámat néztük, ahogy szökdécsel (?) az autó felé.
- Sohaaa!- kiáltott vissza se nézve.
- Sejtettem. –morogtam az orrom alatt,
de a többiek így is meghallották, ugyanis még hangosabb nevetésben törtek ki.
- A Tisdale-féle testvéri szeretet.
–jegyezte meg anya mosolyogva.
- Akkor mi megyünk is. –mondta Nate,
miután mindenki abbahagyta a nevetést. Még egyszer odajöttek hozzám, és
egyszerre megöleltek. –Aztán jó legyél! Nem bajba keveredni.
- Igyekszem. –mondtam, majd Nate
elengedett, Damien viszont nem.
- Ma maradj otthon Dannyvel. Holnap
beszélünk. –suttogta.
- Ugye nem készülsz semmi hülyeségre?-
kérdeztem félve.
- Majd holnap mindent elmondok.
–mondta, majd Ő is elengedett. - Viszlát, Mrs. Tisdale!- intett anyának, de
látva szúrós tekintetét rögtön kijavította magát. –Vagyis Grace.
- Viszlát, fiúk!- intettünk, majd a
kocsi felé vettük az irányt.
- Aranyosak, ahogy aggódnak érted.
–kezdte anya mindent tudó vigyorral az arcán. Ó, már megint kezdi! Még ilyen
helyzetben is képes kombinálni! Persze Ő Grace Tisdale! Mikor nem kombinál?
- Persze. Hiszen barátok vagyunk. És
együtt találtuk meg a… Norát. –nem tudtam kimondani, hogy „holttestet”. Nem
tudom, mikor leszek elég erős hozzá, hogy feldolgozzam mi történt. Talán soha…
- De ahogy ezek ketten rád néznek. –
folytatta már szinte áradozva, miközben beült a volán mögé, én pedig mögé, a
hátsó ülésre. –Ez egy szerelmi háromszög! Ráadásul a riválisok testvérek! De
vajon melyiket választja végül a lány? Az idősebb, éjfekete szemű sármos
ikerpár egyik felét? Vagy a fiatalabb, mélykék szemű jóképű fivérét?- kérdezte,
mintha csak egy rossz szappanopera reklámját hallanám.
- Ez a nő tényleg az anyám?- kérdeztem
Dannytől.
- Mindkettőnkké. –bólintott Danny.
- És mi a helyzet a mi kis
nővérkénkkel, kisfiam?- fordult anya az említett felé, majd azonnal
visszaszegezte tekintetét az útra.
- Mármint Mirandával?- kérdezett
vissza.
- Igen, vele. Jól megvagytok?
- Igen, megvagyunk. –vont vállat
Danny.
- Kicsit bővebben?- puhatolózott
tovább.
- Most mit mondjak?- nevetett fel
kínosan. Általában nem nagyon szokta a bátyám szerelmi életét firtatni. Elvei
szerint: „Majd elmondja, ha jónak látja”. Mi történt az óta? –Hogy jól csókol?
Vagy jó az ágyban?- folytatta, majd elgondolkodva hozzátette. - Persze… ezek
mind igazak, de…
- Oké, ÉN nem vagyok kíváncsi Daniel
Tisdale a nagy nőcsábász szerelmi életére!- dőltem hátra az ülésben.
- De ugye védekeztek?- kérdezte a
sofőrünk, meg sem hallva az előbbi kijelentésemet.
- Persze!- felelte Danny felháborodva.
–Anya, hány évesnek nézel? Már elmúltam tizenkilenc, az Istenért!
- Jól van, jól van!- próbálta
lenyugtatni. –Csak egy aggódó anya vagyok. És jobb biztosra menni.
- Jó hogy nem akarod a saját kezeddel
felhúzni!- fonta össze Dan a karját a mellkasa előtt.
- Ne szemtelenkedj, Daniel!- korholta
le anya azonnal.
- Jó, ne haragudj. –szólalt meg egy
idő után. –De mióta érdekel ennyire a szerelmi életem? Eddig mindig hagytad,
hogy akkor avassalak be jobban, mikor én jónak látom. A költözés az oka? Az Ír
tanyasi levegő?
- Nem tanyán lakunk, fiam. Még csak
nem is faluban.
- Tény, hogy néhány dolog megváltozott
mióta elköltöztünk. –bólintott anya, a szemét le sem véve az útról. –Köztük én
is. Te is. És a húgod is. –Ezzel máskor azonnal vitába szálltam volna, de most
kivételesen igaza volt. Megváltoztam. Vagyis inkább az életem vett száznyolcvan
fokos fordulatot mióta itt vagyunk. Semmi sem olyan, mint régen. Én sem vagyok
olyan, mint régen. Erősebb vagyok –fizikailag legalábbis biztosan-, bátrabb, és
olyan dolgokban hiszek, olyan dolgokat látok, amikről csak azt hittem, hogy az
írók fejében léteznek. Viszont ez itt a keserű valóság. Viszont ha kiderül,
hogy léteznek vámpírok, vérfarkasok, bukott angyalok, boszorkányok, démonok,
árnyvadászok… akkor azt hiszem, önként diliházba vonulok. Olyan, mintha ez az
ország, de legalábbis a város, egy külön univerzum lenne. Mint a mesékben… Tele
különleges képességű emberekkel, különös lényekkel… És ennek a mesének én
vagyok a főszereplője. És remélem, hogy a „jó oldal”-t is én képviselem. Már
csak az a kérdés, hogy végén melyik fél nyer? A rejtélyes, gonosz gyilkos: A
Mester, az Ötökkel, az ő csicskáival és vérebeivel? Vagy pedig a Kiválasztott
–azaz én-, a Testőrrel, az Őrző ötökkel és Katherine Danken szellemével?
Jelenleg az előbbi csapat áll nyerésre. Viszont van nálunk valami, amivel az
állást 1:0-ról meg tudom fordítani 1:2-re. Az pedig Clark Danken naplója. A
felfordulásban teljesen meg is feledkeztem erről az „aprócska” dologról.
Ráadásul a küldetésünk után maradt néhány megválaszolatlan kérdés is. Persze a
lényeg még most is az, hogy mit ír az a bizonyos bőrkötéses könyv? Hol lehet a
holttest a bizonyítékokkal? Ki az a bizonyos Mester? Mi történik, ha „a
Kiválasztott beteljesíti a sorsát”? És mit nyit az a kulcs, amit az akciónk
során szereztünk meg? Kérés rengeteg van, de választ még egyikre sem kaptam. De
vajon megkapom-e egyáltalán? Vagy lesz, ami örök rejtély marad?
Én egész úton a gondolataimba merülve bámultam ki az
ablakon, ügyet sem vetve a kocsi többi utasának társalgására. Figyeltem, ahogy
a nap először arany, majd vörös színűre festi a felhőket, és egyre lejjebb
kúszik az azúrkék égbolton, átadva helyét a Holdnak és a sok millió csillagnak.
A kocsi megállt a feljárón. Danny azonnal kipattant,
és már nyitotta is a kaput, hogy bejuthasson a lakásba. Vajon miért siet
ennyire? Anya leállította a motort, majd követte. Én velük ellentétben egy
öregasszony tempóját utánozva kászálódtam ki a hátsó ülésről. Anya már türelmetlenül
toporzékolt a kapuban, hogy be tudja végre zárni a járművet, de nem szólt
semmit. Tudta, hogy most nagyon nehéz nekem, és azzal nem segítene a lelki
állapotomon, ha elkezdene siettetni, esetleg kiabálni. Ne néztem rá, mikor
elmentem mellette, mire egy nagyot sóhajtott, majd végül követett.
A házba érve ismerős sós-vajas, talán kissé égett szag
csapott meg. Popcorn. A konyhába érve Dannyt találtam, amint a popcornos
zacskót veszi ki a mikróból.
- Áh! Ez forró! Forró!- kiáltott,
miközben gyorsan kivette a zacskót, és a konyhapultra hajította.
- Persze hogy forró!- mormogtam,
miközben melléértem, és hideg vizet engedtem a csapból vörös ujjaira.
- Akkor filmezünk, hugi?- kérdezte,
miután elzártam a csapot, és az ujjai színe is inkább hasonlított rózsaszínre,
mint vérvörösre.
- Akkor filmezünk. –bólintottam, majd
kiöntöttem a fehér kukoricaszemeket egy tálba, Dan öntött kólát, és így
indultunk az emeletre a bátyám szobájába.
- És a vacsorával mi lesz?- kérdezte
anya, mikor már a lépcső felénél jártunk.
- Itt van, Ellinél. –mutatott Danny a
kezemben lévő tálra. Anya csak a fejét csóválta, majd egy legyintéssel elindult
megkeresni Mrs. O’Dannelt, hogy szóljon neki: „Ma a gyerekek úgy döntöttek,
koplalnak”.
- Szóval, mit nézünk?- kérdeztem
miközben elhelyezkedtem az egyik zöld babzsák fotelében a tévé előtt.
- Mi szólnál… a 101 kis szukához?
Akarom mondani kutyához?- kérdezte a DVD gyűjteménye közt turkálva.
- Nem fogok a bátyámmal pornófilmet
nézni, és nem vagyok már nyolc éves!- jelentettem ki. –Amúgy is vígjátékról
volt szó.
- Igaz… Akkor…Avatar?- mutatta felém a
kérdéses filmet, mire felvontam a szemöldököm.
- Az Avatar minden, csak nem vígjáték.
–mondtam, majd nagy nehezen felálltam, és odatérdeltem mellé.
- Akkor mit akarsz nézni?
- Meg ne próbáld!- mondtam, mikor a
Vasember 3-ért nyúlt. –Tudod, mit jelent a vígjáték szó, vagy szülinapodra
vegyek egy szótárat?
- Tudom, mit jelent. Akkor válassz
te!- mondta, majd odébb ment, hogy hozzáférjek a méretes gyűjteményhez a
fiókban.
- Oké, ezek a horror,–és
akciófilmjeid. Miért ebben a fiókban keresgéltél?
- Megszokás. –vont vállat, mire csak a
szemem forgattam. Igaz, hogy Ő főként ilyen filmeket néz, és ha együtt
filmezünk, akkor is általában innen választunk valamit. Ezek a filmek voltak az
alulról második fiókban. A filmeket „fontossági, nézettségi sorrend szerint”
helyezte el, alulról fölfelé. A legalsó fiókban foglalnak helyet a felnőtt
filmek, amiket még le is tarkar, és kulcsra is zár, nehogy anya vagy az
O’Dannel házaspár megtalálja. Én persze tudok róluk, mert tavaly Londonban
rajtakaptam, miközben rendezgeti a gyűjteményét… A négy fiókos szekrényben a
második szinten találhatók a vígjátékok, legfelül pedig a romantikus filmek.
Amiket állítása szerint csakis azért tart, hogy „ha esetleg az aktuális
barátnője vagy randi partnere csöpögős nyáltengert akarna nézni. Amíg a csaj
telesír pár zsepit, legalább hozzábújik, és még stírölheti is közben”. Bár
ebben a gyűjteményben nincs olyan sok film, amit nem is csodálok.
- Oké am… mit szólsz a… Mindörökké
Rock-hoz?- mutattam fel a filmet. Imádom a zenés vígjátékokat, és ebben
legalább jó számok vannak.
- Oké. –mondta, majd felállt, és
berakta a lejátszóba, bekapcsolta a házimozit, ami egyedül az ő szobájában van…
Nem rajong a zenés filmekért, de ez azok közé tartozik, amiket képes
végignézni.
A film sikeresen elterelte a gondolataimat. Sokat
nevettünk rajta, és együtt énekeltük a dalokat a filmmel. Imádom Danny hangját!
Ha nem dobolna, akkor biztos, hogy énekelne. Bár nem tudom, miért nem csinálja
egyszerre a kettőt, de ő tudja.
- Ja, a melegek szerelmi vallomásánál
és nyálcseréjénél nincs jobb jelenet ebben a filmben. –mondta Danny
szarkasztikusan.
- Ó, fogd már be!- dobtam meg egy
marék pattogatott kukoricával.
- Ne dobáld a vacsoránkat!- szólt rám,
majd elkezdte a pólójáról, és a hajából eszegetni. Szívem szerint tettem volna
egy csípős megjegyzést, de a kedvenc jelenetem következett.
- I can’t find this feeling any longer!
And yet I’m still afraid to let it flow!- énekeltem mély hangon.
- Nagyon jó a fiús hangod. –nevetett
Danny.
- Tudom. –vigyorogtam, majd énekeltem
tovább, és ő is csatlakozott.
- És most jön az a rész, amilyet a
valóságban nem akarok látni!- mondta Danny, és abban a pillanatban elcsattant A
CSÓK. Csupa nagybetűvel. Danny undorodva figyelte, belőlem pedig kitört a
röhögés. Nem tudom, miért, de a meleg pasik ezt váltják ki belőlem.
- „Hé főnök!”- mondtam együtt a
szereplővel. –„Mi van, Jacob?” „Megérkezett a sör.” „Most nem érek rá… Elvakít
a szerelem!”- mondtam túljátszva a szerepem, össze-vissza mutogatva. Persze a
végén mindketten dőltünk a röhögéstől.
- Hát ez jó volt. –mondtam, amikor
kikapcsoltam a készüléket.
- Szerintem is. –éretett egyet Danny,
majd kiszürcsölte a maradék kólát a piros csíkos szívószállal.
- Danny?- kezdtem komoly hangnemben.
- Mégis mit?- ráncolta a homlokát.
- Hogy segítettél megfeledkezi erről
az egészről, ami mostanában történt.
- Ugyan már! Nem kell megköszönnöd.
Hiszen a húgom vagy!- mondta, miközben szorosan magához húzott. –Szeretnél itt
aludni? Nem szeretném, hogy rémálmaid legyenek, vagy ilyesmi…
- Az jó lenne. –mosolyogtam rá. –De
előtte vigyük le ezeket. –mutattam a tálra és a poharakra.
- Oké. –mondta, majd a koszos
edényekkel felpakolva indultunk lefelé. Gyorsan beraktuk a mosogatóba, majd
indultunk volna vissza az emeletre, amikor furcsa hangokat hallottunk.
- Mi ez?- kérdeztem rémültebb hangon,
mint szerettem volna. Bár a hangszínem tökéletesen tükrözi a lelkiállapotom. De
nem akartam, hogy Danny is tudja, mennyire félek belül.
- Nem tudom. De mintha onnan jönne.
–mutatott az egyik ajtóra, amit Mr. és Mrs. O’Dannel szokott használni, de mi
még nem jártunk ott. – Lehet, hogy Arthur vagy Geraldine. Vagy anya.
- Anya alszik. Benéztem a szobájába,
mikor lejöttünk. Arthur Dublinban van, és elméletileg holnap ér haza. –mondtam.
–És Geraldine nem szokott…- ránéztem az órámra- hajnali egykor zajongani.
- Akkor szerinted mi lehet?- kérdezte
suttogva.
- Fogalmam sincs. – suttogtam vissza.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó.
😍😍Jujjdejo😘😘😘💜💜💜❤❤❤
VálaszTörlés