Katherine nyomában - 6. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most jelentkezem. Ezúttal nem jövök a szokásos "nem volt időm" stb. maszlaggal, mert úgy gondolom, nem az a lényeg, miért nem volt rész, hanem, hogy most van.:)

Jó olvasást hozzá! Várom a véleményeket, hideget/meleget.:)

Ezer csók és ölelés: Vivienn

- Mi történt?!- alig hallottam meg Nate aggodalmas kiáltását.

Könnyek szöktek a szemembe, a torkom elszorult, és hatalmas nyomást éreztem a mellkasomban.

- Nem! Nem! Nem!- kiabáltam hisztérikusan, hitetlenkedve, majd a földön fekvő testhez rohantam. Lerogytam mellé, hogy jobban szemügyre vegyem. –Nora! Nem! Az nem lehet, nem! Kelj fel! Gyerünk már, Nora!- rázogattam, pofoztam, de semmire sem reagált. Megfogtam a csuklóját, majd a nyakát is, de nem volt pulzusa. Szőke haja kócosan terült szét a füvön. Hatalmas gesztenyebarna szemei üvegesen meredtek a semmibe, arca sápadt, fehér. Szája kissé nyitva volt, könnyek lepték el az arcát. De azok az én könnyeim voltak. Mikor jobban megnéztem… Olyat láttam, ami örök életemre az emlékezetembe vésődött. Olyat, amit soha nem szabadott volna látnom. Ami a legrosszabb rémálmaiban fog kísérteni. Barátnőm mellkasán hatalmas véres seb tátongott. A… a lábai pedig… vagy két méterrel odébb hevertek. Szét volt cincálva, meg volt csonkítva. A sós cseppek patakokban kezdtek folyni a szememből, és mind az arcán landoltak. Időközben a fiúk is megérkeztek, de a fülemben zúgó vértől, és hangos, szapora szívverésemtől nem hallottam, mit mondanak. –Ez nem lehet! Nem történhetett meg!- motyogtam sírva. –Miért? Miért pint Ő?! Nem! Ez csak egy rossz álom!- túrtam fájdalmasan a hajamba, miközben összeszorított szemekkel a fejem csóváltam. Égett a szemem, alig kaptam levegőt, forgott velem a világ. –Ez csak egy rossz álom!- ismételgettem. –Mikor ébredek végre fel?!

- Kicsim, nyugodj meg!- hallottam Damien hangját, és szorosan magához húzott. Úgy kapaszkodtam belé, mintha attól félnék, hogy Ő lesz a következő, és Én vagyok az egyetlen, aki megmentheti. – Ssss, nincs semmi baj!- simogatta a hajam.

- Már…hogyne…lenne. –szipogtam. –Hiszen…hiszen Nora…. Úristen!

- Sssss, ne sírj! Nyugodj meg szépen. –suttogta a fülembe.

- Srácok!- szólalt meg Nate kissé meggyötört hangon. Gondolom őket is megviselte a látvány. –Hívnunk kellene a rendőrséget.

- Igazad van. –toltam el magam Damientől. –És a családjának és a lányoknak is szólni kell… de… de nekem nem menne…

- Mindjárt itt vannak a zsaruk. –lépett mellénk Tom nagyot sóhajtva.

Mind a hatan ott álltunk szótlanul. Damien szorosan magához ölelt, és próbált lenyugtatni, nem sok sikerrel. Én csak a pólóját összekönnyezve szipogtam, háttal a holttestnek. Nem bírtam még egyszer odanézni. Ez a kép, ahogy ott fekszik megcsonkítva, szétcincálva, sápadtan, kidülledt szemekkel és üres tekintettel; holtan, örökre velem lesz. Nem akarok így emlékezni rá. Nem. De tudom, hogy így lesz. Túl borzalmas ahhoz, hogy valaha is elfeledjem.

Halk szirénázást hallottunk, biztosan megérkeztek a rendőrök. A zaj egyre hangosabb lett, ahogy a közeledtek. Nem értem, hogy az erdőben minek szirénáznak, de az ő dolguk. Tom és Michael kimentek eléjük, és mutatják az utat. Pár perc múlva meg is érkeztek. Nem néztem rájuk, csak sietős léptek zaját hallottam.

- Jól van, gyerekek!- szólalt meg egy – a hang alapján ítélve- idősebb rendőr. – Menjetek Sparks nyomozóval, bevisz benneteket az őrsre. Tudom, hogy megviselt titeket a barátotok elvesztése, de ki kell benneteket hallgatni. Ki talált rá?

- Én voltam. –emeltem fel a kezem szipogva, miközben Damien a derekamnál szorosan tartva odavezetett az őszes rendőrkapitány elé. Ahogy elnéztem oldalra, láttam, hogy Nora körül vagy öt másik biztos állt, bizonyítékokat keresve, fényképezve a tett helyszínét, és hullazsákba rakva a barátnőmet.

- Elena Tisdale, igaz?- kérdezte. Nem csodálkozom, hogy tudja a nevem, elvégre anya ügyvéd. Londonban is szinte az összes rendőr tudta, hogy ki vagyok, holott még nem is találkoztunk.

- Igen. –feleltem tömören.

- Sajnálom, biztosan nagyon megráztak az események. –fejezte ki együttérzését. 

- Eléggé. –töröltem meg erőszakosan kisírt szemeimet. –Miben segíthetek?

- Azonosítaná nekünk az elhunytat, kérem? A Donovan fivérek a nevét nem említették, de úgy tudom, Ön közel állt hozzá. 

- Nora Justice. Igen, közeli barátok vagyunk. Vagyis… voltunk. –csordult le egy könnycsepp ismét az arcomon.

- Köszönöm. Értesítjük a családját. Sparks nyomozó!- kiáltott az említett rendőrnek. Pár másodpercen belül már előttünk is volt egy középkorú, barna hajú, magas férfi.

- Itt vagyok, uram. –állt elé.

- Kísérje a gyerekeket az őrsre, kihallgatásra. –adta ki az utasítást.

- Máris!- felelte, majd felénk fordult. –Gyertek velem!- mondta, majd elindult a járőr kocsik felé. Mivel hatan nem fértünk be egy autóba, így két körben vittek be minket. Először engem, Damient és Maxet, a többieket pedig utánunk. Mikor odaértünk, egyenesen a kihallgató szobához vezettek minket. 

- Elena Tisdale!- szólt ki egy kedvesnek tűnő nő a szobából. Biztosan Ő fog kihallgatni. Félve Damienre pillantottam.

- Minden rendben lesz. –ölelt meg, és adott egy puszit a fejemre, majd elengedett, és bólintott, hogy menjek be.

- Ülj csak le oda!- intett a nő az asztal mögötti székre. Odasétáltam, és helyet foglaltam vele szemben. Odatolt nekem egy pohár vizet, és bátorítóan rám mosolygott. Felemeltem a poharat, és meg is ittam több mint a felét. 

- Köszönöm. –tettem vissza az üveget az asztalra. A szoba úgy nézett ki, mint a legtöbb filmben. Szürke falak, az egyiken egy tükör, aminek a másik felén biztosan egy szoba van, tele rendőrökkel, középen pedig egy asztal két székkel. Az egyikben én, a másikban pedig –a névtábla alapján- Linda Scott nyomozó. Az asztalon csupán egy mikrofon van középen, és a vizem. 

- Szóval. Ha minden igaz, Te és a barátaid találtatok rá Nora Justice holttestére az erdőben a Sullivan birtokon. –kezdte, de a „Sullivan birtokon” résznél felvonta a szemöldökét. Most már közel sem tűnt olyan barátságosnak.

- Így igaz. Mi találtunk rá. –mondtam, és próbáltam visszafogni az újra előtörni készülő könnyeimet, kevés sikerrel.

- Mit kerestetek a Sullivan birtokon? Főleg a Donovan fivérekkel. –szegezte nekem a kérdést.

- Norát kerestük, ugyanis délután három óra óta senki sem tudott róla semmit. A rendőröket is hívtuk, de csak másnap indultak volna a keresésére, így úgy döntöttünk, hogy ha ők nem, akkor majd mi megtaláljuk. –magyaráztam.

- Értem. –mondta, majd a kezében tartott mappában lapozott egyet. –Igen, látom is a bejelentést. De miért pont a Sullivan birtokra mentetek?

- Mivel Nora mindig felveszi a telefonját, de akkor már órák óta nem volt elérhető, és senki sem látta, így úgy véltük, hogy egy eldugottabb helyen lehet. Mind azt hittük, hogy valaki elrabolta. Először az erdő Donovan birtok felőli részét kutattuk át, de mivel ott nem volt így mentünk tovább. És a Sullivan birtok és a Sötét Erdő határánál meg is találtuk. –próbáltam elmagyarázni a helyzetet.

- Értem. És te voltál az, aki megtalálta, igaz?

- Igen. Sajnos én. –mondtam, és az emlékek akaratlanul is előtörtek. Ahogy ott fekszik előttem…. A könnyem megállíthatatlan folyóként zúdultak le az arcomon.

- Nyugodj meg, Elena!- kérlelt kedvesen, de ettől kicsit sem nyugodtam meg.

- Hogyan tudnék megnyugodni?! Az egyik legjobb barátnőm meghalt!!!- csattantam fel. –Érti? Halott! És én találtam rá! A lábai két méterrel odébb hevertek! Valaki megcsonkította! És a mellkasán egy hatalmas seb tátongott! Valaki megölte!- álltam fel dühödten, és az asztalra csaptam. –Megölte, megcsonkította, utána pedig otthagyta! Csak annyit akarok tudni, hogy ki és miért tette! És ha maguk nem fogják megtalálni azt az őrültet, akkor majd én!- ordítottam, majd elindultam az ajtó felé, de az zárva volt. 

- Megértem, hogy zaklatott vagy. Tudom, hogy nem könnyű. –beszélt hozzám nyugodtan. – Hidd el, megtaláljuk, aki ezt tette. Ez a dolgunk. 

- Nagyon remélem, hogy elkapják. – bólintottam, már kicsit visszafogottabban. 

- Ne aggódj, Elena. Viszont ez nem gyerekeknek való. Veszélyes. Az lenne a legjobb, ha innentől a barátaiddal a profikra bíznátok, és kimaradnátok belőle. Nora szüleit tájékoztatni fogjuk a nyomozás menetéről, tőlük tudtok érdeklődni. Bár valószínű, hogy édesanyád fogja kapni az ügyet, így tőle is megtudhatsz majd dolgokat. –mosolygott rám.

- Rendben, köszönöm. –mosolyogtam vissza rá. –És sajnálom az előbbi… kitörésemet…

- Semmi gond. Ez ilyenkor teljesen normális. Egyelőre végeztünk. –nyitotta ki egy kis gombbal az ajtót.

- Rendben. Viszlát. –biccentettem, majd kiléptem, a fiúk-most már itt voltak a többiek is- pedig azonnal felpattantak. 

- Mi történt?- kérdezte Damien, miközben átölelt.

- Kihallgattak. –válaszoltam egyszerűen.

- De mi volt az a kiabálás?- pontosította, miközben kissé eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, én viszont kerültem a tekintetét.

- Csak… kaptam egy kisebb dührohamot. –mondtam halkan, a mellkasán pihenő ezüst nyakláncot nézve, ami eltűnt a pólója alatt, és amit még sosem vett le, amióta ismerem.

- Miért? Mit kérdezett? Ennyire felzaklatott?

- Nem érdekes. Kérlek, ne beszéljünk erről, rendben?

- Ahogy akarod.

- Damien Donovan. –szólt ki Linda, és intett Damiennek, hogy menjen.

- Nemsokára jövök. –engedett el, és eltűnt az ajtó mögött.

- Jól vagy?- kérdezte Max, mikor odasétáltam, és leültem a mellette lévő székre. 

- A körülményekhez képest igen. Amúgy…nem. –válaszoltam az arcom a kezembe temetve. 

- Minden rendben lesz. –simította meg a hátam. –A rendőrség mindent megtesz, hogy Nora gyilkosa megkapja a büntetését.

- Nagyon remélem, hogy így van. Mert jelenleg az elkövető még szabadon garázdálkodik. –mondtam rémülten a felismeréstől. A barátnőm gyilkosa szabadon járkál Dollivan utcáin, és ki tudja, ki lesz a következő áldozata. Mia? Reachel? Vagy esetleg én magam? Ebben a pillanatban Damien lépett ki a szobából, és egyenesen hozzám lépet, és leguggolt elém.

- Mi a baj? Miért vagy ilyen rémült?- nézett rám aggodalmasan.

- A… a gyilkos… szabadon van…- mondtam halálra rémült tekintetemet az aggodalmas kék szempárba mélyesztve. –Mi van, ha Én leszek a következő? Vagy Mia? Vagy Reachel? Vagy…vagy… - nem bírtam tovább. A gombóc, ami a torkomat szorította egyre fojtogatóbbá vált, a könnyek pedig már jó ideje égették a szemem, de eddig sikerült visszafognom a zokogást. Eddig. Amint az első könnycsepp legördült, ezer másik követte azt.

- Ssss, nyugodj meg!- ölelt át szorosan, és a hajamat simogatta. Tudja, hogy ez megnyugtat. Karomat szorosan a nyaka köré fontam, ezzel vonva Őt még közelebb magamhoz, így már szó szerint a vállán sírtam. –Nincs semmi baj. Nem hagyom, hogy bárki bántson, emlékszel?

- Tudom. –szipogtam. – De mi van a többiekkel? A város összes lakóját még a Testőr sem tudja megvédeni.

- Ezzel én is tisztában vagyok. –sóhajtott. –De… szerintünk a Mesternek köze van Nora halálához. 

- M…mi?- toltam el kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Szerintük a Mester tette, vagy legalábbis valaki az Ő parancsára. Nora magától nem ment volna az erdőbe, hiszen tudja, hogy nem mehet sem a Donovan sem a Sullivan birtok területére. Valaki odavitte.

- Az a baj, hogy én is a Mesterre gyanakszom. –mondtam halkan, szinte már suttogva. –Nora halála kísértetiesen hasonlít Katherinére. –Erre a kijelentésemre nem szólt semmit. Mintha elgondolkozott volna a hallottakon, végül mégis megszólalt.

- Ebben igazad van. Katherinet is arrafele találták meg, ugyanilyen állapotban. –összeráncolta a szemöldökét miközben beszélt. –Én most már szinte biztos vagyok benne, hogy a Mester áll a háttérben. –mondta magabiztosan. Közben kinyílt a kihallgató szoba ajtaja, és Max lépett ki rajta.

- Michael Donovan. –hívta be a következőt, és ez így ment még egy órán keresztül. Egyikünk sem ment el, amíg nem végeztünk. És Damiennel senkinek sem beszéltünk a sejtésünkről, bár én úgy érzem, valahol mélyen ők is az Ötökre gyanakodnak.

Ahogy ott ültem és gondolkoztam, egyre biztosabb lettem a dolgokban. A fájdalmat, a kétségbeesést felváltotta a mérhetetlen harag és düh, aminek szikrái villámcsapásként öntötték el a testem. A kezem ökölbe szorult, a szívem hevesebben vert, és a bosszú gondolata uralta az elmémet. Semmi másra nem tudtam gondolni. Meg kell fizetnie a tettesnek! Százszor akkora fájdalmat érdemel, mint amit Nora átélt. És Én, a két saját kezemmel akarom ezt elérni! Nem számít, ha börtönbe csuknak, és elítélnek. Nem érdekel. Csak az, hogy a tettes megfizessen! Ennyivel tartozom barátnőm emlékének, és családjának. És ebben a pillanatban mintha egy kőszikla nehezedett volna a mellkasomra, amitől egyre nehezebben jutott levegő a tüdőmbe. A felismerés hideg szélként borzongatta meg fáradt, elgyengült testemet. Nora MIATTAM halt meg. Mert Én vagyok a Kiválasztott. Aki áthúzta a Mester számításait. A lány halálával nekem akart üzenni. Bármelyik szerettem lehet a következő! A cipőm orrát bámultam lehajtott fejjel, nehogy bárki is észrevegye eszelős, bosszúvágyó, ugyanakkor félelemmel teli tekintetemet. Éreztem, ahogy kiráz a hideg és libabőrös lettem. A testem egészében remegtem. Az Én hibám! Az enyém! Ha én nem vagyok, Nora még most is élne. Keserű ízt éreztem a számban, a torkomban hatalmas gombóc keletkezett. Sírhatnékom volt, de egy árva könnycsepp sem tört elő a szemeimből. Annyit sírtam az elmúlt pár órában, hogy a könnycsatornáim a sivatagnál is szárazabbá váltak. A mellkasomra nehezedett nyomástól, és a torkomat fojtogató gombóctól úgy éreztem, menten megfulladok. Légzésem nehézkessé vált. Minél jobban erőlködtem, annál kevesebb oxigén jutott a tüdőmbe. A fejem a két lábam közé hajtottam, és mélyeket lélegeztem, hátha es segít. Viszont még ez sem használt. Egyre szaggatottabban és gyorsabban vettem levegőt, a kezem a mellkasomra szorítottam a fájdalomtól. A látásom elhomályosult, éreztem, ahogy a tudatlanság lassan magába szív. Próbáltam tiltakozni, de mintha egy kéz húzna lefelé a sötétségbe, ahol megfeledkezhetek minden gondomról, minden fájdalomról. Talán könnyebb lenne. Ha csak egy pillanatra is megfeledkezhetek a kegyetlen és igazságtalan világról, amiben élek, a gondjaimról, a szívemet sanyargató fájdalomról. Csak egy pillanatra… Még valahonnan messziről, a felhőkön túlról hallottam Damien elmosódott hangját, ahogy a nevemet kiáltja, majd hagytam, hogy a puha sötét felhő teljesen beszippantson, és körülöleljen, kizárva a külvilágot.    

A boldog öntudatlanság sem tartott túl sokáig. Nem azért, mert felébredtem, hanem azért, mert egy látomás utat tört magának az agyam egy rejtett zugából.

Minden feketeségbe burkolózott körülöttem, csak a szürke füstfelhők szakították meg néhol az egyhangúságot, még kísértetiesebbé téve ezzel a környezetet. Egyedül voltam, mégis úgy éreztem, mintha valaki figyelne. Megfordultam, de nem láttam senkit. Persze, hiszen ilyen sötétben bárki könnyedén elrejtőzhet. De hol vagyok egyáltalán? Mi ez a hely? És mit keresek én itt? Hirtelen hideg szél süvített át rajtam, amibe beleborzongtam. Karjaimmal szorosan öleltem magam, hogy csillapítsam a remegést. De mintha az nem is szél lett volna. Valami… valami sötét természetfeletti erőt éreztem, ami teljesen magával ragadott, elkábított. Féltem tőle, de mégis… vonzott. Lassú léptekkel indultam előre. Egyre hidegebb lett, ahogy közeledtem, de nem ijedtem meg tőle. Mintha egy láthatatlan kötéllel húznának egyre beljebb a sötétségbe. A szürke köd is egyre sűrűsödött, mígnem teljesen beborított, és nem láttam a kormos feketeséget.

Nehéz léptek közeledtek felém. A hangok alapján egy férfi. Nem Katherine. Lassan feltűnt előttem egy sötét alak, de ahogy jobban megnéztem, már nem is tűnt olyan „sötétnek”. Fűzöld sportcipőt, szűk fekete csőfarmert és fekete pólót viselt, rajta szintén zöld bőrdzsekit. A fejébe baseball sapkát húzott, de még így is láttam a vörös hajtincseket. Ahhoz képest, hogy Írországban elméletileg rengeteg a vörös hajú ember, nem találkoztam olyan sokkal, mint amire számítottam. Bár igaz, hogy a Dollivanban élő emberek gyökerei nem ebből az országból valók…

Az idegen egyre közeledett. Pár lépésre állt meg tőlem. Kínzó lassúsággal emelte fel a fejét. Egyenesen a szemembe nézett, és megpillantottam a szemeit. Még az éjfél is megirigyelné, olyan feketék. Az írisze és a pupillája teljesen egybeolvadt. Rabul ejtette a tekintetem. Teljesen megbabonázott. Tekintete valamiért biztonságot adott, pedig félnem kellett volna tőle. De mégis… megnyugtató volt. Valami érthetetlen vonzalmat éreztem iránta. Az arcvonásait megvizsgálva megállapítottam, hogy nagyon jóképű, úgy tizenkilenc, talán húsz éves lehet. Férfias, látszólag frissen borotvált áll, egyenes orr, telt ajkak és igéző fekete szempár, ezt az egészet pedig vörös haja keretezte rajta a sapkával. Az agyam már küldte a vészjelzéseket. „Menekülj! Minél messzebb tőle! Fuss!” harsogta a tudatalattim. De nem hallgattam rá. A makacs kíváncsiságom tartott ott. Vajon ki lehet ez a titokzatos idegen? És mit keres a fejemben? Mit akarhat tőlem? Szája apró félmosolyra húzódott, aminek hatására a szívverésem kihagyott egy ütemet. De miért van rám ilyen hatással? Ki ez az ember? A fejem hátsó zugában még mindig ott motoszkál a baljóslatú hang, ami menekülésre késztetett, de sikerült elhallgattatnom egy rövid időre. Ez az idő pont elég volt arra, hogy összeszedjem magam és a gondolataimat. A számat szólásra nyitottam, de nem jött ki hang a torkomon, így becsuktam. A mosolya szélesebb lett. Nyilván rajtam szórakozott ilyen jól. Újból megpróbáltam, és ezúttal sikerült hangot kierőszakolnom magamból.

- Ki… ki vagy te?- kérdeztem. Még engem is meglepett a hangom vékonysága, de szerencsére nem remegett.

- Az most nem fontos. –szólalt meg rekedtes, mély hangon, amitől csak még jobban vonzódtam hozzá. Miket beszélek?! Miért van rám ilyen hatással?

- Mit keresel itt? Egyáltalán hol vagyunk?- most már sikerült normális, semmitmondó hangszínt kicsalnom magamból.

- A fejedben vagyok, Elena.

- Honnan tudod a nevem?

- Sok mindent tudok. –vont vállat. –Többet, mint gondolnád.

- És mit akarsz itt? Mi az, hogy a fejemben vagyunk? Ez egy álom?

- Nem egészen. Én inkább látomásnak mondanám. És hogy mit akarok itt? Azt idővel úgyis megtudod. Nem akarom elsietni a dolgokat. 

- Mi?- ez volt az első dolog, amit ki tudtam nyögni. –Hogy érted ezt?

- Tudod, azt hittem, hogy el akarsz szaladni előlem, vagy kizársz az elmédből. De Te nem tetted. Miért?- a kérdésemet semmibe véve beszélt tovább.

- A kíváncsiságom hajt. De áruld el végre, hogy ki vagy!

- A nevem Davin.

- És mit akarsz tőlem, Davin?- vontam fel a szemöldököm.

- Csak szép sorjában Kiválasztott.

- Kiválasztott? Te…

- Igen, tudom, hogy Te vagy az. Máskülönben nem lennék most itt. 

- És hogy értetted azt, hogy azt hitted, kizárlak?

- Ha erős az elméd, akkor könnyűszerrel kizárhatsz. Vagy be sem tudok hatolni. A barátnőd halála jól jött, mert eléggé legyengített ahhoz, hogy be tudjak férkőzni. –mondta. Én csak hallgattam. Nem tudtam mit is mondhatnék. Összezavart. Nem értek semmit. 

- Mit. Akarsz. Tőlem?- kérdeztem jól kihangsúlyozva minden szót. 

- Szép lassan rájössz mindenre. Arra is, hogy ki vagyok, és arra is, hogy mit akarok tőled. Most csak annyit mondhatok, hogy ne bízz senkiben! Sosem tudhatod, ki az, aki elárul.

- Akkor benned sem kéne bíznom. 

- Hmm. Jogos, ott a pont. –mosolyodott el halványan. –Tudod Elena… Ez a város veszélyes. Minden ember rejteget valamit. Mindenki! Lehet, hogy éppen az az ember fog elárulni, akiről a legkevésbé gondolnád. 

- Te talán tudsz valamit?

- Konkrét dolgot én sem tudok. Csak annyit kérek, hogy ne bízz meg túlságosan senkiben. Nem tudhatod, mit terveznek a hátad mögött.

- Mi?- nevettem fel kínosan. –Hogy senkiben sem bízhatok? És ezt pont te mondod nekem, akit most látok életemben először? 

- Tudom, hogy még nem hiszel nekem, de bízom benne, hogy ez idővel változni fog. Csak ne feledd, amit mondtam. Majd még találkozunk. –intett, majd a távolság kettőnk közt egyre csak nőtt.

- Várj! Hogy érted, hogy még találkozunk?!- kiabáltam utána, és futásnak eredtem, de mintha futószalagon lennék, a távolság ugyanúgy nőtt.

- Ne bízz senkiben!- ez volt az utolsó szava. Még utoljára farkasszemet néztem azzal a fekete szempárral, majd teljesen elnyelte a sötétség.