Katherine nyomában - 5. fejzet

Sziasztok!

Nos, engem is elért a betegséghullám, ami konkrétan az egész sulin végigsöpör, így míg itthon tengetem napjaim, van időm írni egy keveset.
Szóval meg is érkezett a következő fejezet!

Várom a véleményeket.:)

Mrs. Jones állt előttünk egy köntösben, fáradt arckifejezéssel.

- J…Jó estét Mrs. Jones. –köszöntem bizonytalanul.

- Jó estét!- köszönt illedelmesen Max is.

- Szervusztok, gyerekek!- mosolyodott el halványan. – Mia mondta, hogy jöttök. –lépett hátrébb, hogy be tudjunk menni.

- Köszönjük. –léptünk be a lakásba.

- És Mia most hol van?- érdeklődött Max aggodalmasan.

- A szobájában van Reachellel. –mutatott az emelet felé. –Menjetek csak, nyugodtan.

- Köszönjük. –bólintottunk, majd a lépcsősoron lépkedtünk felfelé. Az eddig mellettem lépkedő fiú most szinte futott. Én is egyre gyorsabban tettem meg a lépéseket a cél felé. Max szinte feltépte az ajtót.

- Itt vagyunk! Mi történt?- kérdezte azonnal. A lányoknak kellett pár másodperc, mire felfogták, hogy mi történt.

- Max! Elena!- borultak a nyakunkba. Reach jött hozzám, Mia pedig Maxhez, természetesen.

- Nyugi, kicsim!- simogatta Mia hosszú, szőke haját. –Nincs semmi baj! Ne sírj!

- Jól van, Reach. –simogattam barátnőm hátát, miközben ő szó szerint a vállamon sírt. –Mi történt?

- Üljetek le, rendben?- tolta el magától Miát, és letörölt egy könnycseppet az arcáról. Olyan aranyosak együtt! De most fontosabb dolgunk van ennél.

- Mi a baj?- kérdeztem miközben Miát is szorosan megöleltem. Úgy kapaszkodott belém, minta attól félne, hogyha elenged, akkor soha többé nem látna viszont. 

- Miért sírtok mind a ketten?- kérdezte Max, mikor már a két lány velünk szemben ült az ágyon, mi pedig egy-egy babzsák fotelben foglaltunk helyet.

- N…No…ra… - kezdte Reachel szaggatottan, majd a sós cseppek ismét utat törtek maguknak. Gyorsan letörölte egy zsebkendővel, de nem tudott újra megszólalni.

- Mi… mi történt Norával?- kérdeztem ijedtem. Ezek szerint a balsejtelmem beigazolódik? Vele történt valami?  

- E… eltűnt. –nyögte ki végre Mia.

- Mi?!- kérdeztem teljesen lefagyva. –A… az nem lehet. Hogyhogy eltűnt?

- Mi…Mikor elmentem h…hozzájuk, Mrs. Justice a…azt mondta, h…hogy fél órája me…ment el. É…és hogy épp ho…hozzám indult. –szipogott Reachel. –Mi…mikor haza mentem, a…anya azt mondta, h…hogy itt nem járt. Hi…hiába hívtam, ne…nem veszi fel. S…senki sem látta. A csa…családja is mindenkit fel…felhívott, de senki sem tud róla s…semmit.

- Ez mikor történt?- kérdezte Max. Én nem tudtam megszólalni. Ismét elfogott az a szörnyű érzés, hogy valami rossz dolog történt. Csak reménykedni tudok, hogy ne legyen igazam.

- Háromkor. Azóta nem hallunk felőle semmit. –mondta Mia. Végre sikerült összeraknia egy összefüggő mondatot.

- De… mégis mi történhetett vele?- kérdeztem, de sokkal inkább magamtól. Csak hangosan gondolkoztam.

- Nekünk már minden megfordult a fejünkben. –vett egy nagy levegőt Reachel, nehogy ismét elsírja magát. –Elrabolták, megverték, eltévedt, bár ez elég hihetetlenül hangzik, tekintve, hogy itt nőtt fel, és nem először indult hozzám. –sorolta a lehetőségeket. –Egyből a legrosszabbra gondolunk. Mindig felveszi a telefont! Mindig! Most viszont már órák óta semmi jel. Mintha elnyelte volna a Föld!

- A rendőrségnek nem szóltatok?- kérdeztem hirtelen hosszas hallgatás után.

- A szülei hívták, de azt mondták, hogy csak huszonnégy óra elteltével számít eltűntnek, így csak holnap indulhatnak a keresésére, ha addig nem kerül elő. –válaszolt Mia, miközben egy zsebkendővel törölgette pirosra sírt, bedagadt szemeit.

- Akkor keressük meg mi!- vetette fel az ötletet Max.

- Biztos, hogy ez jó ötlet?- kérdezte Mia bizonytalanul.

- Nem is tudom, Max. –szólalt meg Reachel is. –Már sötét van. És holnap suli. Nem hinném, hogy ez lenne a legjobb ötlet. A profikra kéne bíznunk.

- És mi van, ha akkor már késő lesz?- kérdezte Max teljesen komolyan, aggodalmasan nézve felváltva ránk. –Mi van, ha valami pszichopata elrabolta, és ha most nem indulunk megkeresni, talán sosem találjuk meg élve? Mi van, ha éppen kínozzák, és a barátai segítségére vár?!- kérdezte egyre hangosabban, és bátorítóbban. Viszont ezekre a gondolatokra, mindhármunknak könnyek szöktek a szemünkbe. A sós cseppek lassan folytak végig az arcomon, már égették a szemem. Az nem lehet, hogy Nora ekkora bajban lenne. Nem! Lehetetlen!

- Max, kérlek, nem mondj ilyeneket, mert attól csak rosszabb lesz!- kérleltem suttogva, miközben próbáltam visszatartani az előtörni készülő zokogásom. Nehezen ment, de valahogy sikerült.

- Ne haragudjatok. –szabadkozott. –De higgyétek el, hogy én is ugyanúgy aggódom, mint Ti. Figyeljetek! Szólok a fiúknak, és mi öten elindulnunk megkeresni. Ti pedig itt maradtok, hátha idejön, vagy hazamegy. Rendben?- ismertette az ötletét.

- Én nem fogok tétlenül ülni, miközben Ti odakint keresitek!- álltam fel. –Én is megyek!- jelentettem ki határozottan, sziklaszilárd, elszánt tekintettel.

- Én is. –állt mellém Reachel.

- És én is. –lépett Mia a másik oldalamra.

- Nem!- jelentette ki Max határozottan. –Túl veszélyes! Nem engedlek ki titeket. –csóválta a fejét.

- Nézd, Maxwell Donovan!- szólítottam a teles nevén. Ez annak a jele, hogy nem hagyom magam. Nem és nem! Ha én ezt a fejembe vettem, akkor véghez is viszem! Elena Destiny Tisdalet még egy atombomba sem tarthatja vissza! És azzal jön, hogy veszélyes? Hiszen a minap tettem kockára az életem egy naplóért! Voltak ott vérebek, símaszkos alakok, a sebhelyes emberrabló és még sorolhatnám! Akkor senki sem mondta. hogy ne menjek, mert veszélyes. Most viszont… az egyik legjobb barátnőm bajban van! Nem tarthat vissza, bármennyire is szeretné. Viszont… Miát és Reachelt én is féltem… Talán nekik tényleg nem kéne jönni…. –Én mindenképpen veletek megyek, világos?!- kissé összerezzent, és nagyokat pislogott a hirtelen jött eltökéltségemen. 

- O…oké. –nyögte ki, mire egy önelégült „úgysincs más választásod” bólintással ajándékoztam meg.

- Viszont. –fordultam a lányok felé. –Valakinek tényleg itt kéne maradnia, hátha érkezik valami hír. És akkor tudtok minket értesíteni.

- Rendben. –bólintottak beleegyezően.

- De egyikünk sem mehet veletek?- kérdezte Reach reménykedve.  

- Nem. –simítottam meg a karját. –Valakinek tartania kell a lelket Miában. Neki pedig benned. Csak én megyek. –húztam magamhoz és szorosan megöleltem.

- Vigyázz magadra, kérlek!- suttogta, és éreztem, hogy a szemeibe ismét könnyek szöknek. –És találd meg Norát!

- Megtaláljuk. Ne aggódj!- suttogtam, miközben a haját simogattam. Közben Max Miát ölelgette, majd egy csókkal elváltak. Reachelt is megölelte, és pedig Miához fordultam. Egy kövér könnycsepp gördült le az arcán, ahogy rám nézett.

- Vigyázz magadra! Nagyon!- ölelt szorosan magához. –Nem bírnám ki, ha téged is elveszítenélek! És remélem, hogy Nora is élve előkerül. –suttogta erőtlenül a hajamba.

- Vigyázok magamra, ne aggódj!- simogattam szőke fürtjeit. –És megtaláljuk Norát, ne félj!

- Indulnunk kell. Küldtem egy sms-t Tomnak. Azt mondta, hoznak elemlámpákat.

- Jól van. –sóhajtottam, majd elengedtem barátnőmet.

- Hívjatok, ha van valami!- nézett rám Reachel. 

- Rendben. De Ti is!- mutattam felváltva rájuk.

- Mindenképp. –bólintottam, mi pedig elindultunk.

- Hova igyekeztek, gyerekek?- kérdezte Mrs. Jones.

- Elmegyünk megkeresni Norát. –válaszolta Max.

- Gyerekek, ez veszélyes!- próbált minket megállítani.

- De valakinek tennie kell valamit! Nem ülhetünk itt tétlenül!- szólaltam fel.

- De…- próbált meg tiltakozni, de közbeszóltam.

- Meg se próbáljon minket lebeszélni! A rendőrség holnapig nem kezdi meg a keresést. De addig bármi történhet vele!

- Miát és Reachelt sikerült lebeszélnünk, hogy jöjjenek. –tette hozzá Max. –De mi megyünk. A bátyáim is jönnek. 

- Sehogy sem tudlak titeket jobb belátásra bírni, igaz?- sóhajtott lemondóan.

- Nem!- vágtuk rá egyszerre.

- Rendben van. –sóhajtott ismét. –De óránként jelentkezzetek, nehogy valami történjen veletek is!

- Rendben!- válaszoltuk, majd kiléptünk a sötét, elhagyatott utcára. Csupán az utcalámpák gyér, sárgás fénye világította meg az utat.

- A fiúk idejönnek. –szólalt meg Max pár másodperc néma csend után.

- Rendben. –feleltem halkan, szinte már suttogva.

- Hé!- simította meg a karom. –Megtaláljuk! Ne aggódj!

- Tudod, ha valaki azt mondja, hogy „Ne aggódj!”, akkor csak jobban aggódom. Nem nyelhette el a föld! Nincs ötleted, hogy hol lehet?

- Hát…- kezdett bele, de pont abban a pillanatban érkeztek meg a többiek.

- Hello!- értek oda hozzánk.

- Sziasztok!- köszöntünk halkan.

- Minden rendben?- kérdezte Damien, miután adott egy puszit az arcomra.

- Szerinted?- kérdeztem idegesen.

- Jó, ne haragudj!- emelte a kezét a mellkasa elé védekezésképp. 

- Nem!- túrtam a hajamba. –Te ne haragudj! Csak aggódom. 

- Tudom, baby. –ölelt meg. Baby? Mióta hív engem baby-nek? Mindegy. Most fontosabb dolgunk van, minthogy ezen rágódjak.

- Hol kezdjük a keresést?- kérdeztem, miután elengedtük egymást.

- Nekem lenne egy javaslatom. –mondta Max.

- Mégpedig?- kérdeztem kíváncsian. Nem válaszolt azonnal. A földet nézte, és egy hatalmasat sóhajtott. Végre rám nézett, de zöld szemében aggodalmat és kétségbeesést láttam.

- Szerintem… Az erdőben lesz.

- Az… Az erdőben?- kérdeztem ijedten. –Mit keresne Nora az erdőben?

- Ha eltűnt, márpedig eltűnt, akkor szerintem az erdő a három legvalószínűbb hely között szerepel, az első helyen.

- Igaza lehet. –szólalt meg Michael komolyan.

- D…de miért pont ott?- továbbra sem értettem, miért lenne éppen az erdőben.

- Megérzés?- kérdezett vissza.

- Megérzés? –vontam fel a szemöldököm.

- Senki sem tűnik el csak úgy. –szólalt fel Michael. –Szerintem Norát elrabolták. És azt is meg merem kockáztatni, hogy a Mester és az Ötök keze is benne van a dologban.

- Miből gondolod?- kérdezte Tom.

- Mert szerintetek ki más rabolná el a Kiválasztott egyik legjobb barátját?

- Mi? Nora miattam van veszélyben?!- kérdeztem hisztérikusan.

- Megvan rá az esély. –bólintott Mr. NemKertelekMiattadVanVeszélyben.

- Nem! Az nem lehet!- fogtam a fejem szörnyülködve. –Egyáltalán honnan tudta az az elmebeteg, hogy Nora a barátom?

- A Mester sok mindent tud. Többet, mint gondolnád. –jegyezte meg Tom.

- Akkor az erdőben keressük?- kérdeztem, egy kis idő után.

- Szerintem az lenne a legcélszerűbb. –bólintott Nate.

- Akkor mire várunk még?!- kérdeztem, majd elvettem Damientől a felém nyújtott zseblámpát és az erdő felé kezdtem rohanni, ők pedig követtek.

- Tudod, hogy az erdőn belül merre keressük?- kérdezte Max, miközben rohantunk.

- Én nem, de abban reménykedtem, hogy Ti igen. –néztem rájuk. Elértünk az erdő széléhez, ahol megtorpantunk. –Akkor hol kezdjük?

- Nem is tudom. –gondolkozott Tom. –Elég nagy ez az erdő. Túl nagy hat embernek. Ráadásul szerintem nem kéne egyedül mennie senkinek. Szóval három csoportot kell alkotnunk.

- Oké. Akkor én és Elli leszünk az egyik csapat. –lépett mellém Damien.

- Én megyek Michaellel. –veregette meg az említett vállát Max. –Így az ikrek mehetnek együtt.

- Rendben. –bólintottam. –De melyik csapat merre kezd?

- Használhatnád a képességed. –jegyezte meg Damien.

- Melyik képességem?

- Nézz körül az erdőben, hátha látsz vagy észlelsz valami emberit valahol.

- Megpróbálom. –vettem egy mély lélegzetet, majd becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam, ismét beljebb tudtam hatolni az erdőben a látásommal. Azt hiszem, ezt sosem fogom megszokni.

- De király!- kiáltott fel Max. –Foszforeszkál a szemed!

- Most nem ez a lényeg!- csaptam rá a fejére anélkül, hogy ránéztem volna.

- Mit látsz?- kérdezte Tom.

- Fákat. –válaszoltam. - Embernek semmi nyoma a Donovan területen. Csak pár mókus, távolabb a háztól két szarvas és egy… egy vaddisznó.

- Nem is tudtam, hogy a területünkön van vaddisznó. –gondolkozott el Nate.

- Pedig ezek szerint van. –jegyeztem meg. –Ennél beljebb innen nem látok.

- Oké, akkor menjünk be a birtokra, és onnan majd körülnézhetsz a Sullivan birtokon. Ha továbbra is semmi, szétválunk. – javasolta Michael.

- Akkor menjünk. –mondtam, majd „kikapcsoltam a szemem”. Olyan furcsa ezt így mondani, de egyszerűen nem tudom máshogy kifejezni. Vagy csak túl fáradt és kétségbeesett vagyok hozzá.

Csendben lépkedtünk a birtokon az elemlámpáinkkal világítva meg az utat magunk előtt. Remélem, nem siklottam el semmi felett és tényleg nem itt van. Az lenne a legjobb, ha a fiúk tévednének, és mégsem az erdő mélyén kuksol valahol a Mesterrel vagy az egyik csicskájával. Bárcsak felhívna végre Mia vagy Reachel, és boldogan mondanák, hogy hazament, vagy valaki megtalálta, vagy jelentkezett! Bármilyen hír jól jönne most! A lényeg, hogy ne legyen semmi baja. Inkább nem is kéne Norára gondolnom, mert olyankor akaratlanul is rossz érzés fog el, és kiráz a hideg. De miért? Mi történhetett, amiért így reagálok már a gondolatára is? Talán az lenne a legjobb, ha felkészíteném magam a legrosszabbra… De nem! Úr Isten! Elli, miket gondolsz?! El kell terelnem a figyelmem valamivel.

Most viszont azonnal a legenda jut az eszembe. Mire való az a kulcs, amit James zsebében találtunk? És mi lesz, ha „beteljesítem a sorsom”? Mit rejt a napló? Ki lehet a Mester? És ami a legfontosabb: Mikor lesz végre vége ennek az egésznek?! Mikor lehetek újra normális tinédzser?! Talán soha nem lehetek a régi. De legalább normális életem lehetne. Mert a mostani olyan, mint egy rossz krimi, amiben én vagyok a főszereplő. Angliában sokkal nyugodtabb életet éltem. Számomra Írország- azon belül is Dollivan - egyenlő a Rejtélyek szigetével. Az életem fenekestül felfordult. Mintha egy előre megírt forgatókönyv lenne, és rajtam kívül mindenki tudja, mi lesz a vége. Jó lenne végre kilépni ebből a filmből, és a saját kezembe venni az irányítást, átvenni a rendező szerepét. De ez nem ilyen egyszerű. Főleg úgy, hogy mindenki megtesz mindent annak érdekében, hogy ne tudjak kilépni. Túl sok minden és mindenki függ tőlem. Nora is miattam került ebbe a helyzetbe, már ha tényleg igaz, amit Michael állít. És tessék! Megint itt vagyok! Nora… Megráztam a fejem, hogy eltűnjenek a hamarosan rám törő rossz érzések. Hirtelen azt vettem észre, hogy elértük a két birtok határát.

- Akkor kezdem. –sóhajtottam, majd körülnéztem.

-  Most látsz valamit?- szólalt meg mellettem Damien.

- Hát… A faházban van két ember. Az erdőben viszont állatokon kívül mást nem látok… Vagy… Az ott mi lehet?

- Mi?- kérdezték egyszerre.

- Túl a faházon, már majdnem a Sötét Erdőnél. Valamit látok… Nem állat, de… nem is tudom… Szerintem nem is ember. Nem tudnám megmondani, mi lehet. Mást viszont nem látok. Több embernek semmi nyoma a birtokon. –ismertettem a látottakat.

- Akkor megkerüljük a faházat, és a határ környékén csoportokra oszlunk. Ha valaki lát valamit, majd kiabál. –ismertette a tervet Tom. –Mindenki értette?

- Igen. –feleltük egyszerre.

- Helyes. –bólintott. –Akkor induljunk!

Azon a kerülőn mentünk, mint legutóbb a küldetésen. A baglyok huhogása elnyomta lépteink zaját is. Pár percen belül elértük a határt, ahol azt a furcsa élőlényt láttam. Nem tudom, mi lehetett. Nem hasonlított emberre, sem pedig állatra. Még a vérebekre sem. Mintha a földön feküdt volna. Lehet, hogy egy állat teteme. Vagy… Nem! Biztos, hogy nem! Az nem lehet! Vagy… vagy mégis? Nem! Nem és nem! Ne is gondolj erre!

- Akkor Nate és én megyünk arra. –mutatott Tom balra. –Max és Michal marad ezen a területen. –mutatott körbe. – Damien és Elena pedig arra mennek. –mutatott jobbra, kicsit távolabb.

- Értettük. –bólintottunk, majd a csapatok szétszéledtek, és keresni kezdtek.

Csendesen lépkedtünk a fák közt Damiennel, miközben a zseblámpákkal a földet kémleltük. Valahol erre kell lennie annak a valaminek!

- Jól vagy?- törte meg a már jó ideje fennálló csendet.

- Nem igazán. – sóhajtottam. –Aggódom.

- Tudom. De minden rendben lesz, hidd el!- próbált lelket önteni belém, és bátorítóan rám mosolygott. 

- Remélem. –nekem is sikerült magamra erőltetni egy halvány mosolyt, de nem tartott sokáig. –Keressük tovább!

- Nem lenne jobb, ha kiabálnánk is hozzá? Talán eredményesebb lenne… - gondolkozott el.

- Nora!- kiáltottam el magam válaszképp.

- Nora!- kezdte Ő is, majd hallottuk, ahogy a többiek is kiabálni kezdenek. Érdekes, hogy ez eddig senkinek sem jutott az eszébe.

Még úgy tíz percig járkáltunk a határnál, és kiabáltunk, de semmi jele nem volt a lánynak.

- Mi az ott?- kérdezte Damien, mikor egy nem olyan mély, de annál szélesebb árokhoz értünk. A lámpa fénye az árok mélyénél egy bokorban világított meg valamit.

- Nem tudom. Nézzük meg!- javasoltam, majd elindultam lefelé.

- Srácok, találtunk valamit!- ordította Damien.

- Jövünk!- érkezett a válasz, majd futást hallottam. Damien is lejött mellém, így már ketten közeledtünk a bokor felé.

- Mi a fene ez?- kérdezte Damien, ahogy közeledtünk, és egyre jobban láttuk az előtte lévő „izét”.

- Úristen!- kiáltottam, ahogy felismertem, mikor már majdnem odaértünk.