Novellapályázat a suliban

Sziasztok!

Jelentem, ismét itt vagyok! Habár még mindig nem az új fejezettel, hanem egy rövid kis novellával. Ez a rövid történetecske az iskolánk által meghirdetett emlékversenyre íródott, melyet egy tavaly elhunyt iskolatársunk emlékére rendeztek meg. Az irodalmi résznél két feladat közül lehetett választani, én az első mellett döntöttem: egy Martin által írt mese első bekezdését kellett a saját fantáziánk szerint folytatni. Kicsit líraira vettem a dolgot, de azért remélem tetszeni fog.:)
Barátnőm, aki egyben kritikaíró társam és osztálytársam is beadott egy pályázatot. Ő a második lehetőséget választotta, miszerint egy adott szituációt kellett történetbe foglalni. Ha kíváncsiak vagytok a történetére ezen a linken megtehetitek: katt.

Bemondta a rádió, hogy hajnali négy órakor nagy szélvihar kíséretében megjött az első hó. A város alvói között bizonyára voltak olyanok, akik dühösen magukra húzták a takarót, hogy néhány órára még szemet hunyjanak a valóság előtt, de olyanok is akadtak, akik felderült arccal kitekintettek az ablakon, hogy szétnézzenek, mintha egy különösen drága vendég érkezését várnák.

Én ez utóbbi csoportba tartoztam, s megbabonázva néztem a sötét utcán szállingózó hópihéket. Ahogy megcsillant rajtuk a ragyogó hold fénye, olyan érzésem támadt, mintha egy mesebeli jégországba csöppentem volna. Elképzeltem, hogy kicsinyke hótündérek sürgölődnek az utcán, röpdösnek az égen, ezzel alkotva meg ezt a furcsa hóörvényt. Persze tíz évesen mi másról képzelegne az ember ilyen csodás, titokzatos időben?

Mindig is a tél volt a kedvenc évszakom -, és nem csak a Karácsony és az ajándékok miatt. Mindig is különlegesnek találtam a hópelyheket, amik sajnos évről évre ritkábbá váltak. Sokszor kinyújtottam a kezem, és megfigyeltem a rászálló pihéket. Persze rögvest elolvadtak, viszont azt észrevettem, hogy sosem volt kettő egyforma. „Olyanok, mint az emberek” Nagyapám mindig ezt mondja nekem. „Sehol sem látsz kettő egyformát. Mind között van eltérés. Ettől lesznek egyediek, egyéniségek, különlegesek. Minden hópihe az, ahogy minden ember. Milyenek a hópelyhek?” Erre a kérdésére mindig gyermetegen mosolyogva csak annyit válaszolok, hogy „Szépek.” Nagyapa mindig mosolyog ilyenkor. „Igen, mindegyik gyönyörű. Bár az összes különbözik, mégis mindent ilyennek látod, és mindet másért. Gondolj erre, ha új emberekkel találkozol. Mindenkiben ott van a szépség és a jóság, és neked meg kell találnod bennük.”

Elgondolkozva bámultam az egyre hevesebb vihart, az örvénylő hórengeteget. Sose értettem igazán, miért mondogatja ezt nekem. Hiszen mindenki olyan kedves! Nehéz elképzelni, hogy létezhetnek gonosz emberek is. Olyan, mintha egy hópihe csúnya lenne. Csakhogy olyat még nem láttam. Még ha látszólag nem is tökéletesek, de épp ez teszi őket azzá. Épp ezért nem létezhetnek gonosz emberek sem. A mesékben is, a gonosz trollok végül mindig jó útra térnek.

Nagyapa azt is mondogatni szokta, hogy a tél olyan, mintha egy másik világba csöppennél. Tele van titkokkal, csodákkal. Szerinte talán pont ezért szeretem ennyire. Rengeteg lehetőséget, kalandot rejt. Ezért nem értettem sohasem, hogy a jégkirálynők miért olyan gonoszak a mesékben. Talán tényleg igaz, amit nagypapi szokott mondani: „A tél gyönyörű, de veszélyes is. Nem véletlenül gonoszak a jégkirálynők. A sok puhának látszó hópihe kemény jéggé fagy össze. Pont ilyen a jégkirálynők szíve. Kemény, mint a jég; kemény, mint a gyémánt….”

Nem emlékszem, mikor aludtam el. Csupán azt tudom, hogy jégmanókkal álmodtam, ahogy együtt hócsatázunk és hóangyalt csinálunk a külvárosi kis mezőn. Csak mi voltunk, senki más. Minden olyan békés volt. Az ablakpárkánynál ébredtem, a kis széken, amin éjjel ücsörögtem. Ahogy félálomban kinéztem az ablakon, láttam, hogy a vihar elállt, és az utcán a barátaim nevetgélve építették az idei első hóembert. Az álmosság azonnal eltűnt a szememből, s nem sokkal később nagypapival mi is kimentünk a hidegbe, felépíteni a mi saját hóemberünket.