Katherine nyomában - 3. fejezet

Sziasztok drága TSF rajongók!

Mindenekelőtt tényleg rettenetesen sajnálom, amiért ennyire ritkán vannak részek, de azt hiszem, korábbi posztjaimban eleget boncolgattam ennek okait.
Ezúttal érkeztem néhány jó hírrel:

• Nemsokára befejezem a második évadot.
• Több új történet is készülőben van, amelyeket majd szintén szeretnék megosztani veletek.
• Új résszel érkeztem.:)

Nem húznám időt, hiszen olyan rég volt rész, inkább hagylak Benneteket olvasni!

Várom a visszajelzéseket, legyen hideg vagy meleg!

Ezer csók és ölelés: Vivienn :* <3

3. fejezet

Mikor kinyitottam az ajtót a két srác még mindig ölelkezve állt a garázskapuban. Mennyi idő telt el? Fél óra? Vagy egy?

- Hát Ti meg mi a fenét csináltok?- kérdeztem nevetve.

- Melegítjük egymást. –válaszolt Danny, miközben még mindig szorosan tartották a másikat.

- És ez azóta is tart, mióta én elmentem?- kérdeztem undorodó arckifejezéssel.

- Nem!- vágta rá Damien. –Azóta abbahagytuk, de aztán megint elkezdtük.

- És mégis miért, ha szabad érdeklődnöm?

- Mert hallottuk, hogy jössz. –magyarázta Danny.

- Hát ti hülyék vagytok!- veregettem meg a vállukat.

- Mondták már. –vágták rá egyszerre, mire mindhárman hangos nevetésben törtünk ki.

- És meddig akartok még itt buzulni a garázsban?- vontam fel a szemöldököm.

- Abbahagyjuk?- kérdezte Danny Damient.

- Ja. –adta az egyszerű választ, majd rögtön el is léptek egymástól.

- Beteg emberek. –hagytam ott őket, és kimentem az utcára.

Leültem a járda szélére, és egy aprócska követ rugdostam szórakozásképp. Pár perc múlva valaki csatlakozott hozzám. Nem néztem rá, tudtam, hogy ki Ő.

- Valami baj van, Cukorfalat?- ölelt át fél karral.

- Miért jöttél vissza?- kérdeztem, majd kicsit jobban megrúgtam a kövemet, mint szerettem volna, így az az út közepén kötött ki. – Remek! Most kereshetek másikat!- bosszankodtam. Nem volt kedvem felállni és utánamenni. 

- Mi a jó abban, hogy egy követ rugdalsz?

- Levezetem a rejtett agressziómat. –válaszoltam, a szememmel pedig egy újabb nagydarab kavicsot kerestem, de nem találtam. –Használhatom a fejed?- fordultam felé hirtelen.

- A fejem?- ráncolta össze a szemöldökét.

- Igen, Alexander. A fejed. –ütögettem meg az említett testrészét.

- Mi az? A Donovan gyerek szóhasználata ennyire ragadós?

- Csak azért mondom így, mert ez téged idegesít. –villantottam meg a fogsorom.

- Kedvességed, mint mindig, határtalan. –grimaszolt.

- Látod, ebben egyetértünk.

- Szóval? Miért ücsörögsz itt?

- Élvezem a napsütést. Londonban folyton esett az eső.

- Biztosan nagyon élvezed, főleg mivel borult az ég… - jegyezte meg, mire felnéztem az égre. Oh… Tényleg beborult.

- Attól még a friss levegőt élvezhetem, nemde?

- Akkor is friss lesz, ha rágyújtok?

- Te dohányzol?- kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. Utálom a bagósokat!

- Nem. –nevetett. 

- Akkor jó. –bólintottam. –És most már elárulod, hogy mit keresel itt?

- Igazából nem erre jöttem. Csak azon az utcán sétáltam le, a boltba indultam. –mutatott a főutca felé. –És akkor láttalak meg. És gondoltam idejövök.

- Aham. És miért?

- Mert hiányoztál. –suttogta a fülembe. –Én talán nem?

- Nem igazán. –ráztam a fejem.

- De miért nem? Talán nem szeretsz engem, édes?

- Eltaláltad. –álltam fel a betonról.

- Miért vagy ilyen kegyetlen?- hüppögött a szemét törölgetve.

- És te miért vagy ilyen idióta?- kérdeztem vissza, majd elindultam vissza a házba, de megragadta a lábam, mivel Ő még mindig ült.  

- Ne hagyj el!- terült szét az aszfalton, miközben engem próbált ott tartani.

- Engedj el!- rángattam a lábam, de túl erősen ölelte (?).

- Nem! Ne hagyj itt! Olyan magányos vagyok nélküled!- araszolt kicsit közelebb, hogy még jobban körém tudja tekerni izmos karjait.

- Akkor szerzek neked egy guminőt!- mondtam már kicsit idegesen. –Tőle mindent megkapsz, amit tőlem nem. –tettem még hozzá.

- Ez durva volt, Cukorfalat. –nézett fel rám komoran. Oké, talán meg kéne tanulnom, mikor kell befogni…

- De nem hazudtam. –vontam vállat.  Még mindig nem eresztette el a lábam, miközben megpróbált felállni. Ahogy a teste egyre távolabb került a földtől, úgy húzta rajtam egyre feljebb az engem szorosan tartó karjait. 

- Mi a fészkes fenét csinálsz?- kérdeztem ijedten, ahogy kissé elsötétült, éles tekintetével vizslatta az arcom, és a kezei a vádlimról egyre feljebb vándoroltak. Közben rácsaptam párszor a kezére, de az sem használt. Mikor a fenekemhez ért, erősen megmarkolta, és alig észrevehető mosolyra húzódott a szája, belőlem pedig halk, elfojtott nyögést idézett elő.

- Gyakrabban akarok ilyen hangokat hallani tőled, miközben a nevemet mormolod. –suttogta a fülembe. Olyan közel hajolt, hogy ajkai a fülcimpám súrolták miközben beszélt, a meleg levegő pedig csiklandozta a bőrömet.

- Seggfej!- motyogtam az orrom alatt, de azért úgy, hogy hallja.

- Megmondtam, hogy nem végeztünk. Ahogy azt is, hogy megszerzek mindent és mindenkit, akit akarok…

- Hát engem nem fogsz!- vágtam a szavába dühösen.  

- Csakugyan?- tett egy lépést hátrafelé, így végre elengedett, amitől megkönnyebbültem.

- Csakugyan. –bólintottam. –És ne merj még egyszer hozzámérni!

- Mert mit teszel, cukorborsó?

- Cukorborsó?- kérdeztem vissza. Persze, hogy a lényeget ragadom meg mindenben.

- Ha szeretnéd, mondhatom azt is, hogy csibeburger. –ajánlotta fel.

- Kösz, de ezeknél még a cukorfalat is jobb. De az Elena lenne a legjobb. –tettem hozzá.

- És mit akarsz tenni, Cukorfalat?- tette fel az előző kérdését, de persze csak azért se használja a nevemet. Tudja, hogy ezzel felbosszant, és még élvezi is! Mekkora bunkó!

- Ne akard megtudni. –mondtam fenyegetően.

- Tudod… Tőled nem félek. 

- Pedig lehet, hogy kellene.

- Hm. –gondolkodott el. –Lehet. De mégsem teszem. Majd még találkozunk!- kezdett hátrálni. 

- Sajnos.- vetettem oda.

- Inkább örülj, édesem! Nem mindenki érdemli ki az én osztatlan figyelmemet.- kacsintott, majd megfordult, és zsebre dugott kézzel elsétált.

Én továbbra is csak álltam a nyitott garázskapu előtt a járdán, és az egyre távolodó alakot bámultam. Alex Sullivan megmutatta a „sötét oldalát”. Sikeresen megijesztett. Eddig azt hittem, hogy csak szórakozik, és ezzel az idióta énjével próbál behálózni. De tévedtem. Miának és a többieknek igazuk volt. Alex veszélyes. És sikeresen magamra haragítottam! Lehetne ennél jobb az életem? Az ironizálás még padhelyzetben is megy… Mint ha nem lenne elég bajom, csak rontok a helyzetemen. Miért vonzom ennyire a veszélyt? És miért születtem ekkora idiótának? Bár lehet, hogy ezt Dannytől „örököltem”. Miközben a hihetetlenül elcseszett életemről merengtem, a felhőkből apró esőcseppek kezdtek hullani, melyek halkan kopogtak a meleg aszfalton. A tekintetem az égnek emeltem, és hagytam, hogy a hideg esőcseppek az arcomon landoljanak, és végigfolyjanak rajta. Megnyugtató érzés volt ott állni a szemerkélő esőben. Londonban ez mindennapos dolog volt, és egy idő után eléggé idegesítő is. Most viszont… nem is tudom… egyszerűen élvezem. Csukott szemmel hagytam magam elveszni a pillanatban, és egy kisidőre sikerült megfeledkeznem a gondjaimról. 

- Miért ácsorogsz az esőben?- ölelt át Damien hátulról.

- Nem tudom. –válaszoltam, még mindig csukott szemmel. –Csak jól esik itt kint ácsorogni.

- Mi ebben olyan jó?- kérdezte értetlenül.

- Megnyugtat.

- Talán ideges vagy?

- Talán egy kicsit. –válaszoltam, és reménykedtem, hogy nem kérdez rá.

- Miért? Mi történt?- És persze, hogy rákérdez.

- Nem érdekes. –próbáltam lerázni.

- De igenis érdekes. Bent az előbb még semmi bajod nem volt. Mi történt az óta?- Valahogy éreztem, hogy nem hagyja annyiban.

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. –vetettem oda. –És már nem fogsz annyira tetszeni, ha úgy nézel majd ki, mint egy aszalt szilva.

- Igen?- kérdezte játékosan. –Azt hittem, nem csak a külsőmért szeretsz.

- De azért picit az is közrejátszik. –pusziltam meg az arcát.

- Jajj, de kis aranyosak!- hallottam valakit mögöttünk. Damien azonnal elengedett, és mindketten a hang irányába fordultunk.

- Öm… Szia, anya. –makogtam zavartan, és szerintem az arcom pár árnyalattal vörösebb színben pompázott abban a percben.

- Üdv, Mrs. Tisdale!- köszönt Damien.

- Damien, kedvesem. Már mondtam, hogy szólíts nyugodtan Gracenek. –mosolygott rá kedvesen.  

- Persze. Grace. –mosolygott Damien is.

- Drágáim, nem fáztok meg odakint az esőben?

- Jól vagyunk anya. –válaszoltam.

- Hát jó. –sóhajtott lemondóan. Hisz tudja, hogy szeretek az esőben ácsorogni, nem értem, mi ez a hirtelen jött aggodalom. –De azért ne ácsorogjatok ott sokáig.

- Oké. –mondtam, majd visszament a házba.

- Kedvelem anyukádat. –fordult felém Damien mosolyogva, majd adott egy puszit a szám sarkába.

- Szerintem Ő is kedvel téged. –mosolyogtam. –És szerintem már elkönyvelt minket magában egy párnak.

- Igen, szerintem is. –értett egyet. 

- Szerinted nem kéne Őket beavatni? Akkor talán nem lenne olyan gyanús, hogyha valaki a szobámban talál minket kettesben. 

- Jó lenne. De szerintem, ha anyukád és Danny megtudná, akkor hamarosan már az egész város, köztük Alex is megtudná. És akkor tényleg nem nyugszana addig, amíg meg nem szerezne. És Ő veszélyes. Nem akarom, hogy miattam bajod essen. –szorított magához. Még mindig hátulról ölelt, az arcát pedig a nyakamba fúrta, mikor valaki –ismét- megzavarta ezt az idilli pillanatot.

- Az ázott gerlepár! Micsoda fotó!- a hang tulajdonosa persze Danny volt. Kérdőn fordultunk felé. Mégis miről beszél? Milyen fotó?

- Milyen fotóról beszélsz?- kérdeztem a homlokomat ráncolva, mire meglóbálta a telefonját.

- Megörökítettem ezt az idilli pillanatot. –vigyorgott.

- És miért is?- kérdeztem értetlenül.

- Igazából gőzöm sincs. –nevette el magát kínosan. –Csak ennek a képnek olyan We Heart It feelingje van.

- We Heart It feeling? Komolyan?- kérdeztem összefont karral.

- Most miért ne?- kérdezett vissza.

- Meg sem próbállak megérteni. A végén még kiderül, hogy meleg vagy. –nevettem el a végét.

- Hé!- kezdte felháborodottan. –Én a jó melleket és a formás segget szeretem. 

- Ha te mondod.

- Szóval… miért ölelkeztek a ház előtt a szakadó esőben?

- És te meg miért nem?

- Mert nincs kivel.

- De hozzánk nem állsz be. –tettem fel a kezem védekezően, mikor ki akart lépni a garázsból az utcára. –Inkább menjünk be mi is. –javasoltam, mikor Damien beleegyezett csurom vizesen beléptünk a garázsba.

- Szóval ti most akkor együtt vagytok?- kérdezte, miközben fenyegetően méregette Damient.

- Nem. Nem vagyunk együtt. –válaszoltam.

- Akkor miért ölelgetitek egymást, mintha járnátok?

- Csak melegítettük egymást, hogy meg ne fagyjunk az esőben. –mondta Damien. Már megint a „melegítettük egymást” sztori…

- Megint hősugárzónak alkalmazott. –szálltam be a játékba.

- Figyu, nekem mindegy, hogy mit csináltok ti ketten. –mondta, majd teljes testterjedelmével Damien felé fordult, és folytatta. –Egészen addig, amíg nem mászol a húgom szájába. Meg… khm… egyéb testrészeibe.

- Menj ám a tudod hova, Daniel!- ütöttem a karjára, és folytattam volna, de elszaladt előlem, én pedig utána. A harmadik személy pedig csak röhögve figyelte a jelenetet.

- Jól van, nyugi, Elli!- állított le „Dan”. –Csak féltelek, oké?

- Én azt értem, de azért akkor sem kéne ilyeneket mondanod! Tudok vigyázni magamra.

- De akkor is a bátyád vagyok, és meg akarlak védeni.

- Danny. Nem tudsz megvédeni mindentől.

- De próbálkozni lehet. –mosolyodott el, ami engem is arra késztetett.

- Mellesleg, Dan… - szólalt meg végre a barátom is. –Eddig csak arról volt szó, hogy akkor vagyok bajban, ha meglátod, hogy El szájában vagy… - itt egy kis hatásszünetet tartott, és elvigyorodott, nekem pedig az arcom egyre vörösebb lett. Élvezik a helyzetet. Tudom. – egyéb testrészeiben vagyok.

- Ti ezt élvezitek, igaz?- kérdeztem dühösen. Ezek rajtam szórakoznak!

- Talán egy kicsit. –mondták egyszerre.

- Haha. –nyújtottam ki a nyelvem sértődötten.

- De olyan aranyos vagy, amikor elvörösödsz. –puszilta meg Damien a fejem búbját. 

- Nem vagy vicces, Damie.

- Ne hívj így, könyörgök!

- Akkor hívjalak inkább Ma…- nem tudtam befejezni a mondatot, mert befogta a számat.

- Miért fogtad be a száját? Tud valami égő becenevet?- kíváncsiskodott a bátyám.

- N… nem. - válaszolt, de persze ez így túl átlátszó volt.

- Szóval tud. Majd kiszedem belőle. –mosolygott Dan összeesküvő módjára.

- Nem fogod. –jelentette ki Damien határozottan.

- Majd meglátjuk, haver. Majd meglátjuk. –beszélt továbbra is sejtelmesen.

- Nem, nem látjuk meg. –tiltakozott.

- Mmmossst mmmarr eennnngeetessz. –nyöszörögtem. 

- Mi az?- kérdezte, mire szemforgatva megharaptam a kezét. -Auuu!

- Na, végre!- sóhajtottam fel, mikor végre elvette a kezét.

- Kérhetted volna szebben is, hogy engedjelek el.

- Kértem, de te nem értetted!

- Ja, hogy azt morogtad!- esett le neki a tantusz.

- Azt hittem sosem jössz rá.

- A kezemért még számolunk. –mondta komoran, de közben rám kacsintott, hogy Danny ne lássa. –Most viszont megyek. Szia, El. –ölelt meg, miközben a fülemhez hajolt. –Fél óra múlva a faházban. –suttogta.

- Oké. –suttogtam, majd elengedett.

- Csá, haver!- öklöztek össze Dannyvel.

- Csá! Szólj Natenek, hogy holnap akkor besegítek a műhelyben!- szólt még utána.

- Oké. –intett, majd elment.

- Mit segítesz te a műhelyben?- kérdőn fordultam felé.

- Mert kell az extra pénz. El akarom vinni Mirandát valahova. –mosolygott.

- Miranda? A bögyös nővérke a kórházból?- néztem rá leesett állal. –Nem is mondtad, hogy még mindig hajtasz rá. Vagy… együtt vagytok?

- Hát… volt pár randink, és… úgy érzem, kezd komolyra fordulni a dolog. És Ő legalább nemcsak jól néz ki, de még okos és vicces is!- kezdett áradozni. – Úgyhogy a jövő héten elvinném vacsorázni egy jó étterembe, de ahhoz némi pénz is kéne…

- Értem. Akkor ezért fogsz ott melózni.

- Ja. Beszéltem Natetel, Ő pedig beszervezett.

- Az jó. –mosolyogtam. –Mellesleg… Örülök, hogy végre találtál egy normális barátnőt. –öleltem meg.

- Én is. –szorított magához. –Tudod… Damiennel összeillenétek.

- Hogy mi?- toltam el kicsit magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Rendes srác, és tényleg kedvelitek egymást. És ha már barátod lesz, akkor legyen Ő. Ő legalább nem olyan, mint… 

- Róla inkább ne beszéljünk, jó?- szakítottam félbe.

- Oké. Ne haragudj. –nézett rám bűnbánó arccal.

- Semmi gond. Szóval… szerinted összeillünk Damiennel?- kérdeztem idétlen vigyorral az arcomon.

- Igen. Jól mutattok együtt. –mosolygott rám.

- És mi van azzal, hogy „szétvered, ha meglátod a számban”?- vontam fel a szemöldököm.

- Azt nem mondtam, hogy szétverem. –tette fel a mutatóujját. –Csak azt, hogy megbánja…

- Akkor ez most már nem is zavarna?

- Azt nem mondom, hogy nem zavarna, de elviselném. De ha lehet, akkor ne előttem, jó?- kérlelt, mintha már együtt lennénk.

- Nem csináljuk előtted, mivel nem is csinálunk semmit…

- Majd összejön. –mutatta fel a hüvelykujját, mellé pedig idétlenül vigyorgott.

- Majd. Talán. –mondtam halkan. –És mikor kezdesz a műhelyben?

- Holnap reggel 8-kor. És valamikor délután végzek.

- Akkor egész nap nem látlak?- kérdeztem szomorúan.

- Majd akkor este megnézünk egy filmet. –javasolta, mire azonnal jobb kedvem lett. –Úgyis régen tartottunk már esti film-maratont.

- Benne vagyok!- ugrottam a nyakába. –De az én filmemmel kezdünk!- szögeztem le.

- Ne már!- nevetett fel kínosan. –Muszáj?

- Igen, muszáj. –erősködtem.

- Hát jó. –adta be a derekát. –Akkor holnap este nyolckor a szobámban film-maraton. –ismertette a helyet és az időt.

- Ott leszek!- adtam egy puszit az arcára, majd bementem a házba.

Gyorsan a faházba siettem, mivel Damien már biztosan vár.