Katherine nyomában - 2. fejezet

Sziasztok drága Olvasóim!

Nem tudok tőletek elégszer bocsánatot kérni a rengeteg késésért, és tényleg nagyon szégyellem magam, hogy újabban ennyire elhanyagoltalak benneteket. :(
Mindenesetre most visszatértem, és igyekszem gyakrabban részt hozni, és írni, amikor csak lehet.

Nem szeretném húzni az időt, itt is van a második évad második fejezete.:)
Várom a véleményeket! :D

Csodálkozva pislogtam, mire sikerült felfognom, amit látok.

- Helló, Mr. Goodlooking!- vigyorgott rám, miközben elolvasta a pólón díszelgő feliratot.

- Te… te meg mit keresel itt?- kérdeztem kissé zavartan.

- Josh és Liz Dannyvel próbál, és elkísértem őket. Danny mondta, hogy keltsem fel a HÚGÁT. –emelte ki jól érzékelhetően az utolsó szót. 

- É…én…- kezdtem, de nem tudtam semmi értelmeset kinyögni.

- Megértem. A bátyád jóképű meg minden, de azért a bátyád. Nem féltek a vérfertőzéstől, Cukorfalat?- kérdezte vigyorogva. Tudta, hogy nyert. Lebuktam.

- Seggfej. –dőltem vissza az ágyra.

- Miért mondtad, hogy a pasid?

- Hogy leakadj rólam. –válaszoltam, miközben a kezemmel takartam a szemeim.

- Azt nem olyan könnyű elérni. Főleg, hogy most már tudom az igazat. –éreztem, hogy vigyorog, pedig nem is néztem rá.

- Alex, ne csináld!- mondtam fájdalmasan, szinte már könyörögve.

- Mit?- kérdezte ártatlanul.

- Csak hagyj békén, jó? Engem Te ÚGY nem érdekelsz. –feleltem, most már belenézve a kékesszürke szempárba.

- Mindig megszerzem, amit akarok. –mondta komoran, mélyen a szemembe nézve, majd felállt az ágyról. –Most pedig gyere. –mondta, majd könnyedén felkapott menyasszonystílusba, úgy vitt le a garázsba.

- Alex! Tegyél már le!- sikítottam kapálózva.

- Nem. Kapaszkodj, mert leesel. –engedett el egy másodperce, miközben már a lépcsőn jártunk, így erősebben kapaszkodtam a nyakába. –Jó kislány.

- Egyedül is tudok járni. Tudod… van az a két dolog, ami a testemből áll ki, és lábaknak nevezik…

- Ne hidd, hogy nem vettem észre. Igazán formásak. –kacsintott, amitől én csak a szemem forgattam. Leértünk a földszintre, de még mindig nem akart elereszteni.

- Innen már tényleg gyalog mennék. –mondtam, de mint aki meg sem hallotta, ment tovább.

- Á, megjöttek!- hallottam Danny hangját.

- Meghoztam „Mr. Goodloookin’ „-t. –vigyorgott Alex, végül letett.

- Kösz. –sziszegtem.

- Jó reggelt, Elli. –köszönt Danny, miközben a dobverőjét pörgette az ujjai közt.

- Reggelt. –intettem.

- Szia, Elena!- bukkant fel hirtelen Liz és Josh, majd egyszerre szorosan megöleltek.

- Sziasztok. –nyöszörögtem, mert olyan erősen szorítottak, hogy alig kaptam levegőt. – Ha nem engedtek el, hamarosan csak a hullámat ölelgethetitek.

- Bocsi. –mondták egyszerre, majd el is engedtek.

- Engedelmetekkel most felébrednék ebből a zavaros álomból, és felöltöznék. –mutogattam az ajtó felé kómásan.

- Zavaros álom?- ráncolta Danny a homlokát.

- Alex Sullivan vigyorgó képére ébredtem, és lehozott az emeletről… ez csakis egy rémálom lehet. –magyaráztam, mire Alex felnevetett.

- Bírom a humorod, Cukorfalat. –karolt át fél karral. –De én inkább a legszebb álmodnak mondanám. Viszont ez a valóság. –vigyorgott.

- Persze, persze. –löktem le a karját a vállamról, majd kérdőn Danny felé fordultam. –Te eddig nem utáltad Alexet?

- De igen. –bólintott. –De megbeszéltem vele a dolgot. –mosolygott sunyin.

- Nem látom rajta a kék-zöld foltokat. –állapítottam meg, miután végigmértem. Kijelentésemre mind a ketten nevetni kezdtek.

- Nem úgy beszéltük meg. –szólalt meg Danny, miután kinevette magát. –Kicsit elbeszélgettem vele. De szó szerint. Nem úgy, ahogy eredetileg terveztem.

- Aham. –dolgoztam fel a hallottakat. –Szóval most akkor puszipajtások vagytok?

- Ott azért még nem tartunk. –mosolygott Danny. –De már nem utálom.

- Oké. Akkor ez biztos, hogy egy rémálom. –mondtam, majd felbattyogtam az emeletre a szobámba.

Gyorsan magamra kaptam egy szaggatott csőfarmert és egy britmintás felsőt a szürke Vans cipőmmel. Nem volt túl sok kedvem visszamenni a próbájukra, mivel Alex is ott van. Most már tudja a titkomat. Tudja, hogy Danny nem a pasim, hanem a bátyám. De ha megtudná, hogy Damiennel járok, az csak rontana a helyzeten. De nem számít. Nem kapja meg, amit akar. Engem soha. De most sem időm, sem pedig kedvem nincs Alex Seggfej Sullivanen gondolkozni. Sokkal fontosabb dolgaim is vannak… Itt van például a napló. Most, hogy végre megszereztük, megtudhatjuk, hogy hol van Katherine holtteste elrejtve. De… mi lesz azután, hogy megtaláltuk? Új bizonyítékokat kell keresnünk? De mi van, ha már csak a rothadó hullája, vagy csak a csontváza van ott? És én nem vagyok Dr. Csont! Nem tudnék új nyomokat találni, amit az akkori zsaruk nem vettek észre. Legalábbis erősen kétlem. Túl sok minden kavarog a fejemben, lassan szétszakad. Hol a napló kulcsa? Ha jól emlékszem, az Őrző Ötöknél, vagyis a Donovanoknál lehet. De akkor mikor kapom meg? És mire jó az a kulcs, amit abban a putriban találtam a sebhelyes zsebében? És mi lesz, ha „beteljesítem a sorsom”? Miért kell ilyen rejtélyesnek lennie mindennek körülöttem? Miért nem élhetek normális életet? Miért nem lehetek egy normális, 16 éves tinédzserlány, akinek az a legnagyobb gondja, hogy mi vegyen fel, vagy milyen ízű legyen a szájfénye? Nem! Nekem jelenleg a legnagyobb problémám az, hogy egy őrült el akar rabolni, esetleg eladni vagy megölni, a csatlósa pedig meg akar erőszakolni. Angliából Írországba költöztem, és fenekestül felfordult az életem. Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Komolyan, mintha valami rossz film főszereplője lennék…

Gondolataimból a titkos átjáró nyikorgó hangja zökkentett ki.

- Mióta nyikorog ez ennyire?- kérdezte Damien, miközben belépett a szobámba. –Szia, gyönyörűm.

- Szia. –mondtam kevésbé lelkesen, mint Ő, miután megcsókolt.

- Valami baj van?- ült le mellém az ágyamra.

- Hát… ami azt illeti…- kezdtem bizonytalanul. Elmondjam neki?

- Igen?- sürgetett. Ha már belekezdtem, akkor be is kell fejeznem. Nagy levegőt vettem, majd hangosan kifújtam.

- Alex itt van. –hadartam. Erre a kijelentésemre teljesen lefagyott. Vagy fél percig bámult rám kikerekedett szemekkel, és abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán vett-e levegőt… - Damien! Hahó! Élsz még? –lóbáltam a kezem az arca előtt, de semmi. –Damien Marylin Donovan! Ne szórakozz velem!- förmedtem rá. Mi? Még a középső nevére sem reagál? –Damien, komolyan kezdesz megijeszteni… - mondtam kissé kétségbeesetten.

- Helló, Cukorfalat! Daniel kérdezi, hogy… - nyitott be a szobámba az emlegetett szamár, mindenféle kopogás vagy bármilyen más előrejelzés nélkül. –Megzavartam valamit?- fonta keresztbe a kezeit a mellkasa előtt, és hanyagul az ajtófélfának támaszkodott.

- Kopogásról nem hallottál?- fordultam felé dühösen. A mellettem ülő fiú még mindig csak bámult ki a fejéből, majd hirtelen megszólalt.

- Mit keresel itt Sullivan?

- És te, Donovan?- kérdezett vissza.

- Én kérdeztem előbb.

- Nos, ha annyira tudni akarod, a tesóim a drága Elena bátyjának zenekarában játszanak, és elkísértem őket a próbára. –vigyorgott. –Most te jössz.

- Én nem tartozom neked semmilyen magyarázattal. –vont vállat.

- Valóban nem. –húzódott gúnyos mosolyra a szája.

- Miért jöttél, Alex?- törtem meg a bekövetkezett kínos csendet.

- Ó, igen, persze. Daniel kérdezi, hogy lejössz-e meghallgatni pár számot.

- Persze. –vontam vállat. –Te is jössz?- fordultam Damien felé.

- Megyek. –mondta, majd felállt, és követett lefelé, Őt pedig Alex.

- Na, Elli? Felébredtél ebből a „zavaros álomból”?- kérdezte Danny, mikor beléptem.

- Szerintem nem. –válaszoltam, majd magam mögé néztem, ahol a két fiú komoran állt, egymástól két méteres távolságra.

- Szia, Damien! Haver!- köszönt neki Danny, majd összeöklöztek (?).

- Helló, Dan!- eresztett meg egy mosolyt felé. Dan? Nem rossz. 

- Te mikor jöttél?

- Nem olyan régen.

- Ja. Elena szobájában találtam őket. –biccentett felénk Alex.

- Csakugyan?- vonta fel bátyám a jobb szemöldökét.

- Most miért nézel így?- kérdeztem összeráncolt homlokkal.

- Jóban vagyok a húgoddal. –karolta át fél kézzel a derekam. –Talán baj?

- Nem, ameddig nem látlak a szájában. –húzta félmosolyra ajkait.

- Akkor majd elbújunk. –nevetett Damien. Alex elkerekedett szemekkel nézett minket, Danny viszont kétlem, hogy komolyan vette volna, mert Damiennel együtt nevetett.

- Na, tart még a próba?- kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmet a kettőnk ügyéről.

- Igen, még van pár számunk mára. –mosolygott Liz.

- Szia, Elizabeth. Régen láttalak. –mosolygott rá Damien. Elizabeth? Nem is tudtam, hogy ez a rendes neve. A Liz jobban illik hozzá.

- Szia, Damien. Mondtam már, hogy ne hívj Elizabethnek. –vigyorgott rá „tudod, hogy utállak” stílusban.

- De ez a neved, nem?

- Hivatalosan igen. –forgatta a szemét. –De ezt inkább hagyjuk.

- Nézd, ki van itt!- kiáltott fel Josh, aki abban a pillanatban lépett be a garázsba kintről. –A nagy Damien Donovan megtisztelt miket a jelenlétével!

- Helló, Joshua.

- Neked mániád, hogy minket a teljes nevünkön szólítasz?- kérdezte Alex.

- Úgy látszik, Alexander. –vigyorgott Damien. –Ti is a teljes nevemen szólítotok.

- Talán a Damient lehet becézni?- kérdezte Josh. Erre majdnem benyögtem, hogy „Damie”, de inkább visszafogtam magam.

- Hm. Ott a pont. Josh.

- Köszönöm!- hálálkodott Josh, kezeit az égnek emelve, hogy nem a teljes nevét mondta.

- Na, akkor próbálunk még ma, emberek?- kérdezte Danny. Ő is jól érzékeli a két család tagjai közti feszültséget. Talán ezért nem lóg egyszerre Nate-ékkel és Josh-ékkal.

- Persze!- mondta Josh, majd felénk nézett, és szólásra nyitotta száját, de inkább mégsem mondott semmit. Majd megint szétnyíltak az ajkai, viszont ezúttal már hang is társult a cselekedethez. – És… Ti ketten…?- mutogatott Damien és köztem, ugyanis a keze még mindig a derekamon volt.

- Nem. Nem vagyunk együtt. –válaszolt Damien rövid gondolkozás után, és elengedett. Hozzátenném, hogy legnagyobb bánatomra… Bár szerintem is jobb, ha Alex nem tudja, mert úgy „csak még jobban akar engem”.

- Csak erre voltam kíváncsi. –mosolyodott el. Ennyire örül a hírnek?

- Mi van, J.J?- kérdezte Danny. Mik ezek a becenevek?- Bejön a húgom?

- Most miért?- kérdezte, miközben odajött hozzám. –Jó nő. –karolta át a vállamat barátian.

- Kösz, J.J. –mondtam nevetve.

- Bármikor. –vigyorgott rám. –De szerintem bőven elég, ha ketten versenyeznek érted. –pillantott Alexre és Damienre, majd visszaállt a helyére. 

- Miért ilyen népszerű a húgom a haverjaim körében?- tette fel a költő kérdést, miközben leült a dobok mögé.

- Jól van, inkább játszatok valamit!- javasoltam, majd felültem az asztalra, Damien és Alex pedig a két oldalamra. Ez jó lesz…

A Down On Earth persze most is nagyon jó volt. Még most is kiráz a hideg Liz hangjától. Pedig ez tényleg csak akkor történik, ha valaki nagyon jó. És Ő az. Danny teljes átéléssel püfölte a dobokat, élvezte, hogy végre nem csak a dobgépet kell nyomogatnia. Josh meg… Öhm… Ő is nagyon jól játszott, de végig csukva volt a szeme… és… érdekes volt az arcmimikája.

- Nézd Josht!- suttogta nekem Damien.

- Épp Őt nézem. De… mit csinál?- kérdeztem fura arccal. Minden percben furcsán eltorzítja az arcát, miközben pengeti a húrokat.

- Szerintem olyan az arca, mint aki épp elélvez. –kuncogott mellettem a barátom, mire rácsaptam a combjára. A szemem sarkából láttam, hogy Alex felvont szemöldökkel figyel minket, de kicsit sem érdekelt, mit gondolhat a hangyapöcsnyi agyával.

A próba végével –kérésükre- megtapsoltuk őket, majd a Sullivanek indulni készültek. Készültek.

- Még mindig nem hiszem el, hogy azért mászkáltál az éjjel a birtokon, mert nem tudtál aludni. –suttogta Alex a fülembe, miközben kettesben voltunk, ugyanis Damien épp Dannyvel beszélgetett, Liz és Josh pedig a felszerelést rakták el.

- Akkor ne hidd el. Nem érdekel, mit gondolsz. –vontam vállat.

- Mondjuk jó napot fogtál ki. De szerintem a héten ne nagyon menj éjszaka a faházunk közelébe. –tanácsolta.

- Merthogy?- kérdeztem kíváncsian.

- Mert a héten már csak Garreth és Logan lesznek ott éjszaka.

- Kik?- kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.

- Garreth és Logan Sullivan. A bátyáink. Csak őket még nem ismered, és ők se téged. Nem biztos, hogy szívesen látnának az éjszaka közepén az erdőben a birtokunkon. Még bajba is kerülhetsz. Azt pedig egyikünk sem szeretné, nem igaz?

- Inkább velük találkoztam volna, nem veled. –vetettem oda neki, mire látványosan a szívéhez kapott.

- Ez fájt. –„szipogta”, majd letörölt egy nem létező könnycseppet a szeme sarkából.  

- Ne dramatizáld túl, Alexandra. –veregettem meg a vállát, majd otthagytam… volna.

- Alexandra?- húzott vissza a könyökömnél fogva.

- Aham. Miért ne?

- Ha jobban megnézel, szerintem rájöhetsz, hogy hímnemű lény vagyok. –mondta, miközben próbált elrejteni egy mosolyt.

- De nem nézem meg jobban. –tiltakoztam. 

- Pedig szívesen bebizonyítanám. –vigyorgott perverzül. –Biztosra veszem, hogy eléggé élveznéd. –mondta megnyomva az élvezni részt. Ezt a kétértelmű fogalmazást…

- Szerintem meg nem. –villantottam meg a „kopj le!” vigyoromat.

- Mi akkor megyünk is. –lépett mellénk Liz és Josh. Köszönöm! Köszönöm! –Te is jössz, bátyus?

- Persze. –mondta, majd adott egy puszit az arcomra, amivel eléggé meglepett. –Még nem végeztünk, szépségem!- suttogta a fülembe.

Még mindig lefagyva álltam ott, mikor kacsintott, majd megfordult, és a testvéreivel együtt elhagyták a ház területét.

- Mit mondott neked az a rohadék, hogy így lefagytál?- lépett mellém Damien. –Beverhetem a képét?

- Mi? Nem!- tértem észhez. - Nem mondott semmi olyat, ne aggódj. –simítottam meg a karját.

- Biztos?

- Persze. –mosolyogtam rá.

- Akkor jó. –puszilta meg a nyakam.

- Hát ti meg?- kérdezte Danny. Upsz. Még Ő itt van.

- Mi van velünk?- kérdeztem ártatlanul.

- Eléggé… összemelegedtetek. - mondta gyanakodva.

- Csak fázom. –vette elő Damien a „humoros” énjét. –Elena pedig segít felmelegedni. –erre a kijelentésre felnevettem. – Mi olyan vicces? Olyan jó meleg vagy!- ölelt meg szorosan, hogy az egész testem az övéhez préselődött.

- Na, jól van, ne előttem melegítsétek egymást!- választott szét minket Danny nevetve.

- Át akarod venni?- kérdeztem.

- Persze, Humor Harold. Minden álmom Damient melegíteni.

- Akkor gyere haver, mert elvetted a hősugárzóm!- utalt ezzel rám, majd hirtelen kitárta a karjait, és megölelte a bátyámat, aki enyhén szólva lefagyott.

- Oké, buzuljatok nyugodtan. Én magatokra hagylak titeket. –nevettem, majd bementem a lakásba.

A nappaliba érve összefutottam anyával. Ma később kell bemennie a bíróságra egy tárgyalásra. Úgy döntött, hogy addig itthon lustálkodik. Hát, én támogatom. Megérdemel egy kis pihenést. Mostanában túl sokat dolgozik, későn jár haza. Szerintem túl sok ügyet vállal el. Vagy egyszerűen több bűntény, válás, haláleset van ebben a városban és a környéken, mint ahány ügyvéd, aki az ügyeket intézi… Egy kis ideig beszélgettünk a kanapén ücsörögve, majd megcsörrent a telefonja. Valami találkozóra kellett mennie.

A fiúk még mindig lent vannak kettesben? Jó ötlet volt két ilyen idiótát magára hagyni? Jobb lesz, ha megnézem őket. Gyorsan szedtem a lábam a lépcsőfokokon –azon a három szem lépcsőn - a garázsba. Eléggé meglepődtem a látványon, ami elém tárult.