26. fejezet

Heyhey!:)

Itt a következő fejezet, amiben elég sok dolog történik majd :3 Remélem, tetszeni fog Nektek! 

Hagyjatok nyomot magatok után: komizzatok, vagy ha még nem tettétek, iratkozzatok fel! :D

Puszi: Vivienn J.

Mi a fenét művelnek ezek ketten?! Azonnal sarkon fordultam, és visszarohantam hozzájuk.

- Ti meg mi a fenét csináltok?!- kiabáltam miközben visszafutottam.

- Hé! Ne menj oda!- fogott vissza Max. –Inkább élvezd a műsort!

- Milyen műsort? Nézzem végig, ahogy ezek ketten laposra verik egymást?!

- Ja. Csatlakozz!- tartotta felém a popcornos tálat. Észre sem vettem, hogy tényleg csinált.

- Te nem akarsz tenni semmit?- néztem rá kérdőn.

- Kérlek! Melyikük hallgatna a kisöccsükre? Vagy egy lányra?

- De nem nézhetjük tétlenül, hogy verekednek!- förmedtem rá.

- Épp azt teszem. –mondta, majd visszafordult a „meccs” felé, miközben egy nagy marék popcornt tömött a szájába.

- Ne zabálj, mint egy disznó!- ütöttem meg, mire pár szem kukorica kiesett a szájából. –Inkább segíts szétválasztani őket!

- Óan na!- mondta teli szájjal. Gondolom, azt mondta „Jól van, na”, mert feltápászkodott, és elindultunk a boxolók felé. Ahogy láttam, mind a ketten kaptak jó pár találatot. Amikor odaértünk, épp Damien kapott egy jól irányzott ütést gyomorszájba.

- Úr Isten!- kiáltottam fel. –Azonnal hagyjátok abba! Mégis mi a fene ütött belétek?!- választottam szét őket.

- Te nem vagy normális, Nate! –nyögte Damien, a hasát fogva, ahova az ütést kapta.  

- Te talán az vagy?- kérdezett vissza.

- Egyikőtök sem az!- förmedtem rájuk. Iszonyú pipa voltam. –Ezt mégis miért kellett?! Na, húzzatok befelé mindketten!

- Oké, anyuci. –gúnyolódott Nate, majd bement a házba. 

- Neked meg kösz a semmit!- fordultam Maxhez, aki végig ott állt, és falta a pattogatott kukoricát. 

- Szívesen, bármikor. –mondta, majd belemarkolt a tál kukoricába, és egy újabb adagot tömött a szájába.

- Damien, jól vagy?- fordultam felé.

- Jól leszek. Amint kaptam jeget. –mondta, majd a támogatásommal, bebicegett a nappaliba. Vittem jeget mindkettőjüknek –elég sokat-, hogy borogassák magukat. A kanapé két szélén ültek, én pedig leültem velük szemben, a karosszékben.

- Ez mégis mire volt jó?- kérdeztem, felváltva nézve rájuk.

- Erre én is kíváncsi vagyok. –fordult Damien a bátyja felé. –Miért rontottál nekem?

- Mert tönkreteszed a családunkat!- förmedt rá.

- Mi? Miért tenném tönkre?

- Talán elfelejtetted? NEM  LEHETSZ  EGYÜTT  A  KIVÁLASZTOTTAL!- ordította.

- És honnan veszed, hogy együtt vagyunk?- kérdeztem.

- Ugyan már!- horkantott. –Nem vagyok hülye. És van szemem! És ne is próbáljátok meg letagadni!

- De ha így is lenne, miért tenném vele tönkre a családot?- értetlenkedett Damien.

- Engem tönkre teszel!- ordította a képébe, majd felállt, és beviharzott a szobába, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.

- Ez meg…?- nézett utána Max.

- Majd én beszélek vele. –álltam fel, de Damien visszahúzott.

- Hagyd! Szerintem először le kéne nyugodnia.

- De beszélnem kell vele. Szerintem ez az egész miattam van.

- Oké. Ha mindenáron ezt akarod. –sóhajtott.

- Igen. –adtam egy puszit az arcára, majd elengedett, így oda tudtam menni az ajtóhoz. Bekopogtam. – Nate!

- Menj el!- förmedt rám. 

- Nate, bemegyek. –mondtam, majd lenyomtam a kilincset. Ahogy sejtettem. Nem zárta be. Benyitottam, és becsuktam magam mögött az ajtót.

- Mondtam, hogy ne gyere be!- mondta az ágyon fekve, a plafont bámulva. Odaültem az ágy szélére, onnan néztem rá.

- Én pedig mondtam, hogy bejövök. –feleltem, mire csak halványan elmosolyodott.

- Miért jöttél utánam?- nézett rám. A szeme alatt be volt dagadva, de persze a jég az ágyon hevert a búb helyett.

- Mert aggódom miattad. És mert érdekel, hogy miért rohantál el olyan dühösen. Mi volt ez a kirohanásod?- kérdeztem, miközben a jeget óvatosan az arcára helyeztem, mire felszisszent.

- Én, én csak… Nem is tudom. Csak bedühödtem. 

- De mégis miért?- kérdeztem, miközben megfogtam a kezét. Talán megnyugszik egy kicsit.

- Ahogy megláttalak titeket együtt… elborult az agyam.

- De mégis miért?- volt egy sejtésem, de abban reménykedtem, hogy tévedek.

- Nem igaz, hogy az összes lánynak, akibe beleszeretek, az egyik öcsém kell. –fúrta bele zöld tekintetét az szemembe. Ettől féltem.

- Hogy mi?- nyeltem egy nagyot. –Hogy te… te…?

- Igen. Szeretlek. –mondta ki, amitől a legjobban tartottam. Én nem tudom ezt viszonozni. De megbántani sem akarom.

- Nate… én… - kezdtem, de félbeszakított.

- Nem kell mondanod semmit. Már az is jelent nekem valamit, hogy utánam jöttél. –ült fel az ágyon.

- És… hogy értetted azt, hogy „az összes lánynak az egyik öcsém kell”?- kérdeztem, bár sejtettem, hogy Miára gondolt, de honnan tudja, hogy neki Max tetszik?

- Mia Jones. –sóhajtott. –Neki Max tetszik. Hiába próbálná tagadni. Miatta utasított vissza. Miért nem vagyok elég jó? Mi a baj velem?- ütötte le a jeget az arcáról.

- Nincs veled semmi baj. –mondtam, miközben visszatettem a jeget a helyére, vagyis Nate arcára.

- Akkor miért nem voltam elég jó Miának? Miért nem vagyok elég jó neked? 

- Ezt így nem igazán tudom megmagyarázni…

- Komolyan mondom, ennek az lesz a vége, hogy szerzetesnek állok!

- Azért ezt nem kéne ennyire elsietned. –nevettem fel. –Biztos találsz majd valakit, aki hozzád való. Az a lány egyszerűen nem Mia és nem én vagyok.

- De… ha Damient szereted, akkor miért jöttél utánam, ahelyett, hogy kint maradtál volna vele?- kérdezte a szemembe nézve, de én álltam a pillantását.

- Már mondtam. Aggódtam miattad. Olyan hirtelen és dühösen rohantál el… - szorítottam meg a kezét, majd úgy helyezkedett, hogy közvetlenül mellettem üljön, de persze a jég leesett az arcáról, amit én visszaraktam.

- Komolyan azt akarod, hogy én tartsam?- kérdeztem, mivel nem akarta megfogni a zacskót, így én nyomtam az arcára.

Nagyon közel ültünk egymáshoz. Nate egyszer csak elkezdett közeledni felém. Lefagytam. Nem tudtam mit tenni. Megcsókolt. Teljesen sokkot kaptam. Meg sem moccantam. Amikor észhez tértem, azonnal eltoltam magamtól.

- Nate… mit… mit művelsz?- kérdeztem összezavarodva.

- Ne haragudj, de már nem bírtam tovább. Amióta először megláttalak, meg akartalak csókolni. De… te nem tudod viszonozni az érzéseimet, igaz?- nézett rám szomorúan, kiskutyaszemekkel. 

- Nate… - sóhajtottam. –Én… én…- kerestem a szavakat, hogy a lehető legkíméletesebben utasítsam vissza, de befejezte a gondolatmenetem.

- Te Damient szereted.

- Igen. –hajtottam le a fejem. Imádom Nate-t, de akkor is Damient szeretem. –Csak azt nem értem, hogy miért mondtad azt, hogy ez tönkre teszi a családotokat.

- Ez az a „történelem nem ismételheti meg magát” dolog. Katherinebe nem csak Harold Donovan, hanem a fivére, Marco Donovan is beleszeretett. És mikor Katherine és Harold úgymond összejöttek, Marco féltékeny lett. Kihívta párbajra Haroldot, de veszített. Harold leszúrta. És ezzel a család kettészakadt. Harryt az apjuk kitagadta, anyjuk viszont nem akarta elveszíteni még egy fiát. A többi testvér közül volt, aki kiállt Harry mellett, de volt, aki meggyűlölte, amiért egy nő miatt képes volt megölni a saját bátyját.

- És ettől féltek, hogy újra bekövetkezik?

- Hát nem látod?! Damiennel összeverekedtünk. Pedig mi hárman, ő, Max és én állunk a legközelebb egymáshoz. És mégis. Képes voltam megütni. Ahogy ő is engem, bár szerintem az inkább önvédelem volt, mint támadás.

- De én azt nem akarom, hogy miattam verekedjetek!

- Ahogyan egyikünk sem. De az érzéseim ellen nem tudok mit tenni. Amikor meglátlak titeket együtt, teljesen elönt a féltékenység, és nem tudok uralkodni magamon. Egyszerűen nem megy! Érted?- vetette magát hátra az ágyon.

- Tartsd már a búbodon ezt a rohadt jeget!- förmedtem rá nevetve, mert már idegesített, hogy én mindig az arcára nyomom, de valahogyan mindig lekerül róla.

- Profin váltasz témát. –jelent meg egy halvány mosoly az arcán.

- Tudom. –vigyorogtam rá, mire elröhögte magát. –De kérlek, legközelebb ne akarjátok agyonverni egymást, oké?

- Majd igyekszem visszafogni magam. –ült fel az ágyon.

- Akkor lenyugodtál?- álltam fel.

- Igen. –állt fel ő is.

- Bocsánatot kérsz Damientől?

- Igen, anyu. –mosolygott.

- Na, ez az a Nate, akit szeretek. - öklöztem a vállába.

- Akkor? Barátok?- kérdezte reménykedve.

- Barátok. - bólintottam mosolyogva, majd megöleltem.

- Hé! Éltek még?- kopogott be Max. –Nagy a csend…

- Megyünk már!- kiabáltam ki neki, majd kimentünk a szobából. Én megálltam Max mellett, Nate pedig félre hívta Damient. Ahogy az üvegajtón keresztül láttam, Nate valamit mondott, gondolom bocsánatot kért, mire Damien elmosolyodott, és barátian vállba lökte, utána egy gyors „testvéri ölelés”, és már vissza is jöttek. 

- Minden oké?- kérdezte Max.

- Ja. Megbeszéltük. –mondta Damien. –De azért nem kellett volna ekkorát ütnöd. –nyomta a jeges zacskót a hasára.

- Nem csak én ütöttem nagyot. –jegelte Nate a szeme alatti búbot.

- Akkor kibékültetek?- kérdeztem vigyorogva.

- Igen. –ölelt át Damien. –Nem tudom, mit mondtál neki, de köszönöm. –suttogta a fülembe, majd belepuszilt a hajamba.

- Nincs mit. –suttogtam, majd elengedtem. –Akkor most már tényleg megyek. De könyörgöm, ne verekedjetek megint össze!

- Nem fogunk!- felelték kórusban.

- Ha mégis, majd felveszem neked, nehogy lemaradj. –mondta Max, a telefonját lóbálva.

- Oké. –intettem nevetve, majd visszamentem a titkos ajtón keresztül a kastélyba.

Mikor a szobámba érve a gondolataimba merülve rajzolgattam, hangokat hallottam.

- A fény! Nézz a fénybe!- jött a hang a hátam mögül.

- Mi?- forgolódtam ijedten, de nem volt senki sem a helyiségben.

- Nézz a fénybe, Kiválasztott!- hallottam ismét mögülem. De mögöttem csak az íróasztalom volt. Mikor visszafordultam, megint nem volt ott senki. 

- Katherine! Te vagy az?- kérdeztem reménykedve.

- Találd meg a naplót, és ments meg!- jött a hang. Ez Katherine. Semmi kétség. –Csak nézz a fénybe!

- Nézzek a fénybe?- kérdeztem vissza, de többször nem szólalt meg.

Álmomban is ezt mondta, újra, mint amikor felfedtem a titkos írást. Talán van még valami abban a lámpában, ami állítólag „csak a Kiválasztottnak izzik fel”? Mikor ez eszembe jutott, felpattantam a székemből, és elindultam a könyvtár felé. Lementem a titkos szobába, majd a fiókból elővettem a „csodalámpát”. Mikor megérintettem, azonnal izzani kezdett. A vörös lámpa fényén kívül minden más fényforrás hirtelen kihunyt a szobában. A villanyok már nem égtek. Ekkor nagyon megijedtem, de aztán észrevettem, hogy az egyik polcon valami sárgán világít. Közelebb mentem hozzá lámpával együtt. Ahogy egyre közelebb értem, egyre fényesebbé vált. Már szinte vakító volt. 

- Mégis mi lehet ez?- motyogtam magamban. –Kétlem, hogy a napló lenne. De ha nem az, akkor mi?

Mikor megérintettem, egy hatalmas villanás árasztotta el a szobát, amitől elszédültem. A szemeim lecsukódtak, majd a fénylő tárggyal és a lámpával a kezemben a fölre zuhantam. Minden elsötétült, csak a vakító fény hatására láttam apró villogó pontokat a sötétben. Mint a csillagok…

Arra kezdtem feleszmélni, hogy valaki a nevemen szólít. A kezemben nem éreztem semmit. Hol a lámpa? És hol az a világító izé? És ki van itt?

- Elena! Ébredj fel! Kérlek!- hallottam Damien kétségbeesett hangját. Hiába akartam kinyitni a szemem, az nem engedelmeskedett nekem. Damien megszorította a kezem, és tovább kérlelt. Miért nem engedelmeskedik nekem a testem? Mióta feküdhetek itt? –Kérlek! Ne csináld ezt! Gyerünk! Kelj már fel!

- Damien, mi történt?- hallottam Nate aggodalmas hangját.

- Nem tudom. Mikor bejöttem, itt feküdt a földön, eszméletlenül. Már vagy húsz perce nem ébred fel!

- De mondd, hogy nem halt meg!

- Még életben van. Van pulzusa, és hallom a lélegzetét. De egyszerűen nem reagál semmire. –panaszolta Nate-nek, és a hangja alapján nagyon aggódik. Végigsimított a karomon, majd amikor a kézfejemhez ért, rákulcsolta ujjait az enyémre. Meg akartam érinteni az arcát, látni akartam, de bármennyire is próbáltam, nem mozdult… semmim.

- Muszáj elvinnünk innen! Vigyük a faházba!- javasolta Nate.

- Oké. Itt tényleg nem maradhat. De… ezekkel mi legyen?

- Mik azok?

- Nem tudom. Nála voltak, amikor megtaláltam. Talán fontosak. Szerintem vigyük ezeket is.

- És ha van valami köze a titokhoz? Biztonságos helyre kell vinni!

- De mi lehetne biztonságosabb, mint a titkos szoba a faházban?

- Igaz. Akkor odavisszük. Gyerünk!- mondta Nate, majd éreztem, hogy valaki felvesz, és elindul velem. Egy idő után óvatosan lerakott valami puhára. Gondolom az ágyra.

- Én itt maradok vele. Hátha felébred. –mondta Damien.

- Én is maradnék, de be kell mennem a műhelybe.

- Oké. De… mi lesz, ha nem ébred fel? 

- Nem tudom, de erre jobb, ha nem gondolunk. De amíg nem ébred fel, addig nem mehet haza. Mit mondjunk a családjának?

- Talán nála van a mobilja. –gondolkozott Damien, majd éreztem, hogy benyúl a nadrágzsebembe, és előveszi a telefonom. –Bingo.

- Oké, és mit akarsz azzal?

- Írok egy sms-t Mrs. Tisdale-nek, hogy ma későn megy haza, ne várják.

- Oké. De szerinted beveszik?

- Egy próbát megér. –mondta Damien, majd egy idő után hallottam a telóm pityegését. Üzenetem jött.

- Na?- türelmetlenkedett Nate.

- Oké, emiatt már nem kell aggódnunk.

- Remek! Akkor keltsd fel Csipkerózsikát!- mondta Nate, majd megsimította a hajam. (Tudom, hogy ő volt, mert Damien mind két kezével fogta az enyémet.)

- Ne aggódj! Előbb-utóbb biztosan felébred.

- Remélem! De addig se hagyd magára, Rómeó!- utasította, majd hallottam, ahogy az ajtó becsukódik. Már csak ketten vagyunk Damiennel.

- Soha nem hagynám magára. –hallottam Damien válaszát. –Ne tedd ezt velem! Könyörgöm, kelj fel!

Tovább kérlelt. És én mindent hallok és érzek, de még sem tudok megmozdulni. De miért? Mintha kómába estem volna. De mégis mitől? Talán az a vakító fény, ami abból az izéből jött. De miért bénultam le tőle? És vajon meddig tart? Éreztem, hogy Damien ott ül mellettem. Végig a kezemet fogta, néha megsimította a karom, a hajam vagy az arcom. Jó érzés volt, hogy ott van mellettem. Biztonságban éreztem magam vele. 

- Nem lehet igaz! Miért nem ébredsz fel végre?! Mi történt veled?- kérdezte, és a hangján éreztem, hogy borzalmasan aggódik. Már a sírás határán volt. –Ébredj fel! Kérlek! Szeretlek!- suttogta, majd gyengéden megcsókolt. Ekkor valami megváltozott. Sikerült megmozdítanom az ujjaim a jobb kezemen. A balt hiába próbáltam, nem mozdultak. – Végre! Gyerünk, ébredj fel!

Csak annyi erő volt a kezemben, hogy még egyszer megszorítsam a kezét. Valamilyen szinten reagáltak már az ujjaim a parancsra, de erő már nem sok volt bennük. Csak néhányszor mozdultak meg, amikor Damien megsimogatott, vagy amikor megszorította a kezem. Miért nem reagál a testem más része semmire? Legyen már vége ennek az egésznek!

Néha a többiek is felhívták Damient, hogy mi van velem, de mindig ugyanaz a válasz. „Megmozdította az ujjait, de ezen kívül semmi. És ezt se csinálja sokszor. Valami nagy baj van. De nem tudom, hogy mi lehet.” 

- Ne ijedj meg, csak lezuhanyozok, és már jövök is vissza. –mondta, majd hallottam, ahogy becsukja az ajtót. Tudja, vagy lehet, hogy csak reméli, hogy mindent hallok, amit mond, így sokat beszél hozzám, hogy ne érezzem magam egyedül.

Mikor visszajött, csak a fülembe súgta, hogy itt van, és belepuszilt a hajamba. Olyan jó illata volt, ahogy szorosan mellém feküdt.

- Mik ezek az izék, amik nálad voltak?- kérdezte, de szerintem csak hangosan gondolkozott. –Mégis mire jó ez a cső? És mi ez a könyv? Tök üres! Mire készültél?- kérdezte, majd letette közénk a lámpát, úgy, hogy az hozzáért a kezemhez. –Mi a franc?!- kiáltott fel Damien. Biztosan felizzott a rúd. –Ezt… ezt te csinálod? De mégis hogyan? És a könyv… ááá!- kiáltott fel.