1. fejezet

Sziasztok, drága olvasók!
Meg is hoztam az első fejezetet! Még nagyon az elején vagyunk, de idővel felpörögnek majd az események!
Ha eddig tetszik, nyugodtan iratkozzatok fel, és kommenteljetek bátran! Hideg, meleg egyaránt jöhet!
Igyekszem minél hamarabb meghozni a következőt is! Jó olvasást!

Utoljára néztem körbe a szobámban. Tudtam, ha kilépek az ajtaján, többé nem térhetek vissza. Könnyes szemmel bámultam a falakat, amik tele vannak emlékekkel: régi képek, a rajzaim, idézetek, gyermekkori firkák, az egész életem ott van a rajtuk. Hallottam, ahogy a ház elé gördült a kocsi. Utoljára pillantottam ki az ablakomon.

- Elena! Indulunk!- kiabált fel anya.

- Megyek!- mondtam, majd végső búcsút vettem a szobámtól.

Most egy új élet kezdődik, egy új országban, Londontól messze. Beszálltam a járműbe, s az ablakon keresztül figyeltem az utat. Próbáltam megjegyezni arra azt esetre, ha esetleg megszöknék "otthonról". Bár kétlem, hogy Írországból könnyen visszatalálnék a régi házunkhoz, de remélem nem is lesz rá szükségem.

Átléptük a határt. Innen már csak pár óra, és az új otthonunknál vagyunk. Az út során a szomorúságom elmúlt, és izgalom vette át a helyét. Még sohasem voltam Írországban azelőtt, és a házunkat sem láttam egyszer sem. Még képen sem. Minden nagyon ködös volt. Nem is emlékszem arra, hogy keresztülmentünk volna egy falun vagy egy városon, bár lehet, hogy csak a köd takarta el az épületeket. Ahogy egyre közelebb értünk, egyre jobban kitisztult minden körülöttünk. Emlékszem egy aranyos kis farmra, ahol tehenek legelésztek békésen. Nem sokkal utána pedig egy mezőn egy csorda vágtázó ló szaladgált. Ezeket elhagyva áthaladtunk egy sötét, nyirkos, horrorisztikus erdőn. Amint kiértünk a fák rengetegéből, egy csodaszép, régi kastély fele közeledtünk. Káprázatosan szép kertje volt, és ahogy láttam hatalmas birtokon terül el. Látszott rajtra, hogy jól karbantartják. Csodálkozva láttam, hogy egyenesen a kastély irányába tartunk. Nem hittem a szememnek. 

- Anya! Komolyan itt fogunk élni?- kérdeztem izgatottan.

- Így van, szívem. Remélem tetszeni fog, mert ez az új otthonod. –mosolygott rám a visszapillantó tükrön keresztül.

- Jézusom! De hogyhogy?-kíváncsiskodtam, mivel nem értettem, hogy miért pont egy kastélyba költözünk.

- Családi örökség –titokzatoskodott.

- Családi?-nem hittem a fülemnek. Miféle rokonaink voltak? -Kié volt ez a kastély?

- A dédnagyapámé. Mielőtt meghalt az én nevemre íratta a házat. Tudod, nagyon közel álltunk egymáshoz. Amikor kicsi voltam, nyaranta gyakran lejártunk ide, olyankor történeteket mesélt a városról, az őseinkről.

- Ez meseszép!- ámuldoztam, amikor a kocsi megállt a kastély előtt.

- Igen, az -értett egyet. Láttam, hogy jókat derül a lelkendező kitöréseimen, de nem zavart. Szerintem megkönnyebbült, tekintve, hogy mennyire ellene voltam ennek az egész költözősdinek. -A csomagok már megérkeztek, és be is vitték őket.

- Rendben. –nyugtáztam, miközben kiszálltam az autóból.

A bejáratnál egy idős házaspár várt minket, és mosolyogva üdvözöltek.

- Üdvözlöm újra a Danken kastélyban Mrs. Tisdele. Én Arthur O’Dannel vagyok, ő pedig itt a feleségem Geraldine. Nem tudom, emlékszik-e még ránk.

- Ó, már hogyne emlékeznék magukra Arthur! Örülök, hogy újra látom. –üdvözölte őket anyu. - Ő itt a lányom, Elena. Vele még nem találkoztak.

- Szervusz, kislányom!- köszöntött kedvesen Mrs. O’Dannel.

- Jó napot!- viszonoztam.

- És a fiú?- érdeklődött az ősz hajú férfi.

- Danny még nem tudott ide utazni –felelte anyu.

- Értem. Akkor kerüljenek beljebb!- intett Mr. O’Dannel miközben elindult befelé a házba.

Amikor beléptünk a hatalmas, faragott ajtón, megpillantottam új otthonunk belsejét. Hatalmas, tág tér, szemben a kétoldalt felmenő falépcsősor, terebélyes csillár a mennyezeten, és rengeteg ajtó.

Mivel eléggé kíváncsi természetem van, rögtön elindultam az egyik felé. Amint benyitottam, az étkezőben találtam magam. Középen egy hatalmas, hosszú asztal állt, körülötte székekkel, a falakon pedig különböző korú emberek portéri lógtak. Csakhogy nekem a rengeteg gyönyörű festmény közül csak az egyik keltette fel érdeklődésemet. A festmény egy gyönyörű fiatal lányt ábrázolt, aki akár az ikertestvérem is lehetne, ha nem vesszük figyelembe, hogy ő szőke. Ahogy a festményt csodáltam, valaki hátulról megragadta a vállam. Megfordultam, és Mr. O’Dannelt találtam a hátam mögött.

- Csodaszép festmény, igaz?- kérdezte mosolyogva a képre meredve.

- Igen, valóban az. És kit ábrázol?

- Clark Danken legkisebb lánya, Katherine. Bájos teremtés, ő volt az úr kedvence. Csak kár, hogy ilyen szomorú véget ért –szomorúan csengett a hangja.

- Miért? Mi történt vele?- kissé félve kérdeztem, de tényleg érdekelt.

- Esteledett és a kisasszony úgy gondolta, hogy kimegy lovagolni kedvenc lován, Darknight-on. Az erdőbe vágtatott, holott az apja megtiltotta, hogy odamenjen –nem nézett rám, teljesen belemerült a festménybe és a történetbe.

- De miért tiltotta meg?- vágtam közbe.

- Sötét dolgok vannak abban az erdőben, gyermekem -emelte rám megfáradt tekintetét. -Szóval jobb, ha te is elkerülöd! Szóval, elindult az erdőbe, és a lova megijedhetett valamitől, mert ledobta a hátáról a lányt és nélküle tért vissza. Az egyik lovas inas vette észre a riadt állatot. Azonnal szólt Mr. Dankennek, aki a kastély összes szolgáját és dolgozóját összecsődítette, és a lány keresésére indultak. Minden kis négyzetcentimétert átvizsgáltak, de nem találták. Ám egy szolgafiú keresés közben megbotlott valamiben. Ez a valami nem más volt, mint a kisasszony megcsonkított holtteste. Mr. Danken mély depresszióba süllyedt a látványtól és attól, hogy elveszítette számára legkedvesebb lányát. Nem akart kijönni a szobájából, és halála napjáig csak ott ült az ablak előtt, várva, hogy felbukkanjon a lány élve az erdőből.

- Ez borzasztó –szólaltam meg elborzadva, miközben próbáltam feldolgozni a hallottakat.

- Igen, az -bólintott.

- Nem lehet tudni, hogy ki vagy mi tette ezt a szörnyűséget?

- Sajnos nem. Senki sem tudja.

- Hát itt vagytok!- jelent meg anya hirtelen az ajtóban. –Látom, megtaláltad az őseink portréit.

- Igen, meg -bólintottam.

- Ó! Katherine -sóhajtott, amikor meglátta a képet, ami előtt álltunk. -Ő volt az egyik kedvenc ősöm. Sokban hasonlítotok, nem csak külsőre, de belsőre is. Ő is ugyanilyen makacs és kíváncsi volt, mint te. Csak kár, hogy ilyen tragikusan ért véget az élete -rázta meg a fejét szomorúan, majd mintha mi sem történet volna ismét rám nézett. -Most pedig menj és csomagolj ki! Mr. O’Dannel megmutatja a szobádat.

- Rendben –mondtam, majd elindultam Mr. O’Dannel után.

- Ja, és szívem!- szólt vissza anyu. –Hétkor vacsora -egy bólintássan adtam tudtára, hogy tudomásul vettem.

Követtem Mr. O’Dannelt felfelé a lépcsőn. Az én szobám a második ajtó balra. Amikor beléptem, szó szerint tátva maradt a szám. Hatalmas volt a helyiség! A régi szobám szerintem ennek a negyede lehetett, pedig az sem volt olyan kicsi. Ráadásul kék, ami az egyik kedvenc színem. A hatalmas ablak a kertre nézett, a szoba közepén volt egy nagy franciaágy. A szobán belül egy nyitott ajtó jelezte, hogy van egy saját gardróbom. A dobozok nagy része oda volt bepakolva.

- Hűha!- ez volt az össz, amit mondani tudtam, amikor beléptem.

- Remélem, tetszik a szobád. –szólt Mr. O’Dannel mosolyogva.

- Nagyon! Istenem, ez hatalmas!- soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyet tudhatok az otthonomnak. 

- Tavasszal lett újrafestve, a kedvenc színedre.

- Ez gyönyörű!- ámuldoztam tovább.

- Most magadra hagylak. Úgy rendezkedsz be, ahogy szeretnél. Ha valamiben segítség kellene, kiabálj ki az ablakon. A kertben leszek –mondta.

- Rendben. Köszönöm –motyogtam.

Amikor Mr. O’Dannel kiment a szobából, jobban szemügyre vettem az új lakhelyem. Azonnal el kezdtem tervezni a berendezést. A gardróbban a ruhás dobozok voltak; amiben a többi dolog volt, azok össze-vissza hevertek mindenütt. Szerencsére hamar megtaláltam, amit kerestem: a rajzeszközeimet és a vásznakat. (Szerencse, hogy minden dobozra ráírtam, mit találok bennük.) Kiskorom óta imádok rajzolni, és van hozzá tehetségem. Ha meglesz az érettségim, visszamegyek Londonba, és jelentkezek a Művészeti Egyetemre. Remélem itt is kamatoztathatom a tudásomat. Elpakoltam a dobozokat az egyik sarokba, leültem az ágyra és elkezdtem rajzolni. Körülbelül fél órába telt, mire elnyerte a terv a végleges formáját. Már csak a megvalósítás van hátra.

Először a ruháimat pakoltam ki a gardróbba, hogy legyen helyem. Utána ide-oda tologattam az íróasztalom, mire végre megtaláltam a neki való helyet. Ezután a könyvespolcra raktam ki a könyveimet, ami eltartott egy darabig. Mikor ezekkel is megvoltam már alig maradt doboz. Az íróasztalomra is kipakoltam mindent, a ceruzáim, a tollaim, a tankönyveim, a lávalámpám, és mindent, ami az utolsó dobozban volt. A kipakolás kész. Már csak a dekorálás van hátra.  Az egyik sarkot berendeztem „műhelynek”. Ott kiválasztottam a megfelelő színeket és ecseteket, majd megterveztem a dekorációt. Miután ezzel megvoltam elkezdtem festeni. Idézetek, szimbólumok tarkítják most már az egyhangú kék falakat. De ez a dekoráció majd még bővülni fog az évek során, mivel általában a rajzaimmal díszítem a szobám falait. Pont befejeztem, amikor valaki kopogott az ajtón.

- Na? Hogy állsz?- nyitott be anya a szobámba.

- Azt hiszem, elkészültem. Mit szólsz?- kérdeztem.

- Nagyon jó lett –mondta elismerően miután körbepásztázta a helyiséget. - Szerintem sokkal szebb, mint a régi szobád. Talán mert abban minden korszakod benne van, ez pedig olyan egységes.

- Igen. Szerintem is jobb.

- Azzal a fallal mi van? Azt nem pingálod ki?- kérdezte mögém mutatva.

- Nem, azt nem. Arra majd a rajzaimat rakom.

- Értem. Akkor pont időben jöttem. Kész a vacsora. Csak előtte öltözz át –nevetett, miközben végignézett a festékes ruhámon.

- Öt perc és lent vagyok –feleltem.   

Azt hiszem rekordidő alatt összeszedtem magam és leértem az étkezőbe.

- Három perc?- nézett anyu az órájára elismerően. –Új rekord.

- Nem hiszem, hogy még egyszer elő fog fordulni –mosolyogtam.

- Majd meglátjuk –mosolygott anyu is.

- Első vacsorájuk a Danken kastélyban tálalva –jelent meg Mrs. O’Dannel a gőzölgő tálakkal.

- Köszönöm –mondtam, amint letette elém a részem.

- Jó étvágyat –szólt illedelmesen Mrs. O’Dannel, majd el is tűnt.

- Köszönjük -szólt anyu, majd enni kezdtünk.

- Mr. és Mrs. O’Dannel nem esznek velünk?- érdeklődtem, amikor láttam, hogy csak ketten eszünk a tizennégy személyes asztal egyik végében.

- Ők már ettek –felelte anyu.

- Értem- mondtam, majd tovább ettem. Inkább nem firtattam a témát. Nem tetszett a "szolgálók" gondolata.

- Jut eszembe- kezdte anyu -a bátyád telefonált, hogy holnap még nem tud jönni. Majd jön, amikor tud.

- Hát jó –nyugtáztam csalódottan. – De a héten megjön?

- Nem tudom szívem, de remélem –válaszolta.

Vacsora után Mr. O’Dannel, és anya körbevezettek az egész házban, mivel eddig csak a (saját!) fürdőszobámat, a szobámat, anyu szobáját és az étkezőt láttam. Pedig óriási ez a ház! Minden helyiség gyönyörű és hatalmas, nem is tudom hány szobája van. Az is lehet, hogy eltévedek. Sok szobának ma már más a funkciója, mint régen, például Clark Danken hálója ma már könyvtár. A régi könyvtárral lett összenyitva. És az én szobám… nos, az régen is szoba volt. 

- És az én szobám mi volt mielőtt idejöttünk?- kérdeztem kíváncsian a túra végén.

- Nos…- köszörülte meg a torkát Mr. O’Dannel – A te szobád Katherine Danken kisasszony szobája volt –mondta ki végül.

- Értem –feleltem. Nem tudtam, mit is kellene erre reagálnom.

- Beszélgessetek csak nyugodtan. Ismerem Elenát, rengeteg kérdése van –mondta anya, inkább Mr. O’Dannelnek, mint nekem.

- És én örömmel válaszolok minden kérdésére –mosolygott kedvesen Mr. O’Dannel.

- Jó éjszakát!- köszönt el anya, majd elindult a szobája felé.

- Jó éjt!- intettem. – Hány éve történt a tragédia?- kérdeztem, mikor anya már hallótávolságon kívül volt.

- Most lesz száz éve –válaszolt készségesen.

- De ha már száz éve történt, akkor nem lehet, hogy az egész csak legenda, és nem valóság? –tudom, buta kérdés, de akkoriban képesek voltak kissé kiszínezni a történeteket az emberek.

- Bárcsak ne lenne igaz. Csakhogy Clark Danken éjszakánkét naplót vezetett, amiben leírta mi történt, és hogy minden nap az ablaknál ülve várta, hogy lánya megjelenjen élve.

- Ez szomorú. – mondtam a könyvtár felé nézve. – És miért pont Katherine szobája lett az én szobám?

- Nos, azért, mert az édesanyád azt mondta, hogy nagy szobára van szükséged, és ez a szoba a házban a legnagyobb.

- És előttem lakott valaki abban a szobában? Katherinen kívül.

- Nem, azóta senki. Tele volt régi kacatokkal, dobozokkal, és igény sem volt rá. Mostanáig.

- És történtek még hasonló esetek?- kérdeztem kíváncsian, ám ugyanakkor féltem a választól. 

- Én nem hallottam róla. De talán erről majd kérdezd meg Geraldinet.

- Majd megkérdezem -biztosítottam. Ha egyetlen egyszer történt meg, biztosan nem baleset volt.

Még faggattam Mr. O’Dannelt egy jó ideig mire elfogytak a kérdéseim. Egyelőre. Sokat kérdeztem az őseimről, a városról, legendákról. Bár főleg Katherine érdekelt. Elhatároztam, hogy megpróbálok rájönni, ki vagy mi tehette ezt vele. Nem lesz könnyű, és lehet, hogy nem is fog sikerülni, de én nem fogom feladni. Megteszek mindent annak érdekében, hogy fényt derítsek a titokra. Bár magam sem tudom miért. Talán azért mert Katherine túlzottan emlékeztet önmagamra. Arthur azt javasolta, hogy ha ennyire érdekelnek ezek a témák, akkor látogassak el a könyvtárba, és kutassak kicsit. Ott Clark Danken naplóját is megtalálom.