Más szemmel 1. - A lakatlan ház új lakói

Sziasztok!

Tudom, hogy nagyon sokáig tartott, de ismét jelentkezem, ezúttal az első Extrával. 

Eredetileg a blog születésnapján szerettem volna veletek ezt megosztani, viszont elszálltak felettem a napok, és mire észbe kaptam, már nem volt aktuális. Szóval kitűztem egy új időpontot: a születésnapomat. Tegnap töltöttem be a második X-et, ennek örömére pedig ma megosztom veletek a két extra történet - Szellemszív; Más szemmel - közül az elsőt: Más szemmel - A lakatlan ház új lakói. Ez a kis történet röviden meséli el több szemszögből, hogy élték meg egyes szereplők a Tisdale család beköltözését a Danken birtokra. 

Szép hosszú hétvégét mindenkinek!

~*~

Damien

A mai nap nem is alakulhatott volna rosszabbul. A mai edzésbeosztás szerint Tommal kellett gyakorolnom. A mindig tökéletes, törtető, önjelölt Testőr, harcosnak, vezetőnek született bátyámmal. A legidősebb fivérem mindig is felsőbbrendűnek érezte magát, és ezt éreztette velünk is. Ez pedig egyet jelentett azzal, hogy nem kímélt minket. Azzal persze ő is tisztában van, hogy hihetetlenül kicsi a valószínűsége annak, hogy a Kiválasztott felbukkan a mi generációnkban, különösen, ha azt nézzük, hogy a Danken kastély évek óta lakatlan. Egyedül az öreg Arthur O’Dannel és a felesége, Geraldine tartják életben helyet. A legutolsó tulajnak dolgoztak, és a halála után is ott maradtak, hogy gondozzák a birtokot.

Összességében tehát ez a meleg nyári nap nem kecsegtetett túl sok jóval.

Nos, ideje indulnom a Donovan koncentrációs táborba.

Thomas Donovan természetesen már a bemelegítés közepén járt, mire megérkeztem. Lustán dobtam le a terepmintás hátizsákomat a szobámba, amiben a váltóruhámat hoztam. Lassú léptekkel csoszogtam be az edzőterembe. Fertőtlenítő szag lengte be a helyet. Max délelőtt takarítószolgálaton volt. Alapos munkát végzett, mint mindig. A szagok alapján kissé túl alaposat.

Megnyújtóztattam az összes végtagomat, minden izmomat megkínoztam kicsit, majd egy ugrókötél segítségével folytattam a bemelegítést. Tom már a botját pörgette ügyesen a kezében, át a háta mögött, át a vállán, a lába alatt, fel a levegőbe, majd ismét elkapva zavartalanul folytatta. Felvágós. Mikor úgy ítéltem meg, eléggé felkészült a testem a rá váró kínzásra, megragadtam a másik botot.

Tom minden előzmény nélkül támadt rám. Kivédtem, majd megforgatva a botot ütöttem. Hárított. A feje fölé emelte a fegyvert, mintha karddal készülne lesújtani. A csapásba minden erejét beleadta. Megremegett a karom, ahogy kivédtem. Kis híján kettétört a saját botom. Keresztbe leszorítottam a fegyverét, csakhogy számított erre a lépésre. Kirúgta a térdem, mire összeestem, elejtve a fegyverem, csakhogy sikerült megragadnom az övét. Ahogy felálltam, a lendületemmel átfordítottam őt a boton. Önkéntelen, magatehetetlen szaltót vetett a levegőben. A terveim szerint hanyatt kellett volna érkeznie, hogy véget vethessek a küzdelemnek. Csakhogy ez Tom. Akár egy kibaszott macska, a talpára érkezett, és megrántotta a fadarabot, kibillentve ezzel engem az egyensúlyomból. Fekvőtámaszba érkeztem, de az erőnlétemnek köszönhetően egy könnyed lökéssel ismét talpon voltam. Gúnyos félmosolyt eresztett felém. Egy nedves, sötétbarna tincset söpörtem el a homlokomról. Fivérem előbb a fegyverére pillantott, majd ismét rám, végül egy határozott mozdulattal jó pár méterrel odébb hajította a tárgyat, majd az enyémhez hasonló harci állást vett fel. Fair küzdelmet akart. Csakhogy Tommal szemben nem létezik kiegyenlített harc. Idősebb, mint bármelyikünk – kivéve persze az ikertestvérét, Nate-et –, tehát sokkal régebb óta kap kiképzést. Emellett pedig elszántabb és elhivatottabb, mint bármelyikünk. Igazából mindannyian beletörődtünk, hogy ha mégis felbukkanna a Kiválasztott, Tom töltené be a Testőr megtisztelő, ugyanakkor életveszélyes feladatát, míg mi amolyan apródokként segítenénk, ahol tudnánk. Ez persze nem jelenti azt, hogy mi nem vesszük komolyan ezt az egészet. Mert komolyan vesszük. Csupán beletörődtünk a helyzetbe.

Ezúttal én támadtam először. Könnyedén elhajolt a jobb öklöm elől, csakhogy nem számított az alulról érkező bal öklömre, ami egyenesen gyomorszájon találta. Fájdalmas nyögése számomra elismerést jelentett. Ki kellett használnom az állapotát, így ütésekkel kezdtem sorozni. Hamar összeszedte magát, és egyre többet védett ki. Nem támadott. Csak állt, és fogadta az ütéseket. Nem tört meg. Kifárasztott. Abban a szent pillanatban, hogy lassultak az ütéseim, egy jobb horoggal célozta meg az állkapcsomat. Nem roppant, de rettenetesen fájt. Vér fémes ízét éreztem a számban. Viszonozta az előbbi csapást a gyomorra, majd az arcom is kapott egy újabbat. Hátratántorodtam, a hátam a bokszzsáknak ütközött. Egy idő után felhagytam a védekezéssel, mire lihegve hagyta abba a bántalmazásom.

Felhúzott szemöldökkel vizslatott, majd felsétált az emeletre. Leültem a kis sámlira a matrac mellett, amin harcoltunk. Mindenem sajgott, de igyekeztem nem fájdalomtól eltorzult arccal meredni magam elé. Általában nem maradtak látható sérüléseink egy-egy ilyen edzés után, de ezúttal az volt az érzésem, hogy nem fogom megúszni. Tom néhány zacskó jéggel tért vissza. Hármat a kezembe nyomott, a maradék kettőt pedig megtartotta magának. Egyet a fájó vállamra tettem, egyet a hasamra, a harmadikat pedig az államra szorítottam. Sokáig csendben ücsörögtünk egymás mellett. Ahogy rápillantottam, engem vizslatott élénkzöld szemeivel. Fürkésző volt a tekintete, szemöldöke között mély ránc húzódott. Olyankor szokott így nézni, amikor erősen gondolkozik valamin. A jobb szemöldököm a homlokom közepéig emelkedett. Érzékelte a kihívó kérdést a gesztusban, de nem kapta el a tekintetét. Tom sosem riadt vissza.

- Tovább bírtad, mint szoktad – szólalt meg végül. – Volt pár ügyes megmozdulásod az elején. Majdnem legyőztél. – Vállat vontam.

- Az is lehet, hogy te letté puhányabb. – Persze mindketten tudtuk, hogy ez nem így van.

- Én mindig csak jobb leszek, Damie. – A becenevem hallatán csak a szemem forgattam, mire elmosolyodott. Ez a mosoly nem számító volt vagy kihívó, még csak nem is gunyoros vagy fenyegető. Ez a mosolya feltétel nélküli testvéri szeretetet sugárzott. Tom bármit megtenne értünk. Még akkor is, ha az edzések alkalmával laposra ver minket. – Ha komolyabban vennéd, lehetnél olyan jó, mint én. Talán még jobb is. Négyetek közül benned van a legnagyobb potenciál. 

- Ha a Kiválasztott felbukkan, amit erősen kétlek, akkor te leszel a Testőr, Tommie – feleltem erre, fejemet a falnak támasztva, rá sem nézve. 

- Ez nem így működik, Öcsi. Az átok választja a hordozóját. Nem fordítva.

- Ez egy amolyan „Nem én választottam a gengszteréletet. A gengszterélet választott engem.”- szintű megjegyzés volt – mosolyodtam el, de rögtön meg is bántam. Az állkapcsomba belenyilallt a fájdalom. Szorosabban nyomtam a jeget az érzékeny pontra. 

- De ha egyszer így van. – A szemem sarkából láttam, hogy továbbra is mosolyog. 

- Te akarod ezt az életet? – kérdeztem halkan hosszas hallgatás után. Sokáig nem szólalt meg. Azt hittem, nem is fog válaszolni, ám végül mégis megtette. 

- Fogalmam sincs. – Erre a válaszra számítottam a legkevésbé. – Boldogan és kötelességtudóan teljesíteném a rám szabott feladatot. Ebben a szellemben nőttem fel. Néha viszont normális életre vágyom. Viszont nem vagyunk abban a helyzetben, hogy válasszunk – vont vállat végül. Bólintottam, de nem mondtam semmit.

A kellemes csendet a telefon csörgése törte meg. Szokatlan, hogy ilyenkor bárki is keressen minket. Az edzés még korántsem ért véget.

Tom aggodalmasan meredt a kijelzőre, majd felvette.

- Mi az, apa? – kérdezte megválaszolva ezzel néma kérdésemet. – Várj, kihangosítalak. Damiennel a faházban vagyunk. – Azzal eltartotta a készüléket. Most már én is hallottam apánk öblös hangját. 

- Tudom, Thomas. Mindkettőtökkel beszélnem kell. Azonnal. Személyesen. Az irodámban. – Azzal bontotta a vonalat. A bátyámra néztem, de ő csak vállat vont, jelezve, hogy ő sem tudja, miről van szó.

Amilyen gyorsan csak tudtunk lezuhanyoztunk és átöltöztünk. A titkos átjárón keresztül seperc alatt a Donovan kastélyban – az otthonunkban – találtuk magunkat. Az egész város tele van földalatti alagutakkal, titkos átjárókkal. Nagyban megkönnyíti a közlekedést, viszont csak nagyon kevesen tudnak róluk. Egész pontosan a Donovanok és a Sullivanek, a város két alapítócsaládja. Akik nem mellesleg gyűlölik egymást.

Apánk irodájához érve Tom bekopogtatott, csak azt követően léptünk be a helyiségbe. Én személy szerint kopogás nélkül rontottam volna be, pont, mint a bátyám, Michael. Ő a középső gyerek. Még van egy öcsém, Max. Minden fivérem a helyiségben tartózkodott, feszült figyelemmel várták, miről lesz szó. Amikor ilyen kupaktanács gyűlt össze, mindig valami súlyos dolgot készült közölni apánk.

Charles Donovan, Dollivan város polgármestere, egyben öt zabolátlan fiúgyermek apja – az apánk – a tölgyfaíróasztala mögött ült. Kezeit az álla alatt összekulcsolva figyelte, ahogy megtaláljuk a helyünket, és végre mindannyian csak rá figyelünk. Sötét hajába ősz hajszálak vegyültek, fénytől csillogó szemüvege mögül vizslatott minket. Szinte sosem vette le.  A családunk átka a Testőrségből kiöregedett, de a következő Testőrjelöltet nemző férfit különleges, ugyanakkor hátborzongató képességgel „áldotta meg”. Ha szemüveg nélkül néz valaki szemébe, képes belelátni az emlékeibe, még a legmélyebbre eltemetett képeket is. Ezt persze az áldozat is érzékeli, újra átéli a pillanatot. Szemüveggel ez a trükk egyáltalán nem kivitelezhető, viszont szemüveg nélkül sokszor akarata ellenére is előfordul. Épp ezért hordja állandóan, holott nincs is rá szüksége. Üveglencse van a keretben. Ha nem apánk örökölte volna ezt a képességet, hanem valamelyik másik a négy fivére közül, most normális életünk lehetne, mint az unokatestvéreinknek. Eltűntünk volna a városból, és gondtalan, titkok és harcok nélküli életet élhetnénk. Az lenne a legnagyobb gondunk, hova menjünk egyetemre, nem pedig az, hogy vajon nekünk kell-e majd megölni egy embert, és az életünk árán is megvédeni egy másikat. Nem kellene attól rettegnünk, hogy belecsöppenünk egy városi titkos háború kellős közepébe, és talán egyikünk nem éli túl. 

- Gondolom, sejtitek, hogy komoly dolog miatt hívtalak ide benneteket – kezdett bele, majd egyesével végignézett rajtunk. A tekintete végül Tomon állapodott meg. – Új lakók érkeznek a Danken kastélyba. – Azzal egy kinyitott egy mappát, és néhány lapot vett ki belőle. Mindenkinek adott egy-egy példányt. Egy negyvenes évei elején járó nő, egy korunkbeli lány és egy szintén korunkbeli fiú képe nézett vissza ránk, mellettük néhány fontosabb adattal. 

- Úgy gondolod, hogy Ő lesz az? – kérdezte Michael a lányra célozva. Nekem is megakadt a szemem a képen. Világosbarna haj, ami egyenesen omlik a vállára, gyönyörűen keretbe foglalja karakteres arcát. Éles járomcsont, ívelt ajkak, perzselő kék tekintet, hamvas bőr. Túlságosan is ismerős ez az arc, holott Elena Destiny Tisdale-t – ugyanis ez a név állt a kép mellett – még sohasem láttam korábban. Különös bizsergés futott végig a gerincemen. Természetfeletti bizsergés.

- Elképzelhető. Katherine Danken kiköpött mása. Erősen kétlem, hogy véletlen lenne. – Izgalomtól csillogott a szeme. Sokat mesélt róla, mennyire akarta, hogy ő lehessen a Testőr, viszont mivel neki ez nem adatott meg, bármit megadna azért, ha valaki közülünk tölthetné be ezt a feladatot. Jelen akar lenni. 

- Leszármazott? – kérdezte Max. Nos, valóban nem szerepelt a Danken név az adatok között, viszont mind tudtuk, hogy a Donovan és Sullivan vérvonallal ellentétben, a Danken átok női ágon öröklődik tovább. 

- Igen. Végigkövettük a családfát. És az édesanyját, Grace-t még fiatalkoromból ismerem. A kastély utolsó lakója, Grace nagyapja, Elena dédnagyapja volt. A leszármazott, a felesége, évekkel korábban halt meg. Mióta az öreg is eltávozott, nem lakott senki a birtokon O’Danneléken kívül. Fogalmam sincs, mi hozta őket vissza. 

- Gondolom, azt akarod, hogy férkőzzünk közel a lányhoz – sandított apánkra Tom.

- Jól gondolod – bólintott, majd rám emelte tekintetét. – Damien Elena osztálytársa lesz a következő tanévtől, így tehát neki lesz a legtöbb lehetősége kapcsolatot kiépíteni vele. Kizárólag baráti kapcsolatot, természetesen – hangsúlyozta ki. Ha most belekezd az „egyikőtök sem szerethet bele a Kiválasztottba, mert a történelem nem ismételheti meg magát” szövegbe, esküszöm, kimegyek az irodából. 

- Tudom, apa – feleltem gyorsan, elkerülve ezzel a szentbeszédet. – Mindannyian tudjuk.

- Remélem. A történelem nem ismételheti meg önmagát. – Hát mégis elkezdi! – A Danken lányok mindig is híresen vonzották a férfiakat. És a bajt. – Nos, nem épp erre a folytatásra számítottam. 

- Mindig is? – vonta fel Michael a szemöldökét. Mindannyian ugyanolyan kérdő tekintettel néztünk rá.

- Maradjunk annyiban, hogy fiatalkorunkban Grace is nagy port kavart, és tovább mélyítette a Donovan-Sullivan ellentétet. – Más szavakkal élve: apánknak annak idején volt valami köze Grace Tisdale-hez. Romantikus értelemben. És nem csak neki, hanem egy Sullivannek is. – Mindenki menjen vissza a dolgára, és készüljetek fel! Azt hiszem, tényleg eljött az idő.

Alex

Hitetlenül meredtem a képre.

Az apám otthoni irodájában álltam a három bátyámmal és az egyetlen húgommal. Garreth, a legidősebb, unottan terpeszkedett az egyik fotelben. Alig vetett egy pillantást a lapra. A mellette ülő Logan sem tűnt sokkal lelkesebbnek. Láthatóan ideges volt, amiért elszakították a találmányaitól. A különös szerkezetek megalkotása az élete. Fogadni mernék, hogy robot barátokat és barátnőt is épített magának. Csakhogy a szobájába, ami egyfajta laboratóriumként szolgál, nem enged be senkit. Besurranni pedig lehetetlen, tekintve, hogy az egész életét ott tölti. Josh, a középső gyerek, már mutatott némi érdeklődést a dolog iránt. Velük ellentétben, a húgom szeme szabályosan csillogott, miközben a papírt nézte. Fogalmam sincs, hogy az új csaj vagy az új srác váltja ki belőle ezt a reakciót, de szívből remélem, hogy nem az utóbbi.  

És én? Nos, az első benyomásom a lányról, hogy szép. Cindy is szép, viszont ez az Elena teljesen más okból vonzza a tekintetet. Ő olyan lánynak tűnik, akinek semmi szüksége arra, közszemlére tegye magát és állandóan vihogjon, hogy felhívja magára a figyelmet. Ő olyan, akiből belülről sugárzik a szépség. Kék tekintete szinte már perzsel. Az arca karakteresen szép, bár a járomcsontjai az én ízlésemnek kissé túlságosan is hangsúlyosak.

A freskók alapján Katherine Danken kimondottan bájos volt, mondhatni a kor szépségideálja. Valamiért nem volt nehéz elhinni, hogy férfiakat, barátságokat, családokat tett tönkre ezzel a külsővel. Épp ezért volt ez a lány egyszerre gyönyörű és veszélyes. Mert kiköpött mása volt a hírhedt Katherine Dankennek. És pont ez a hasonlóság teszi számunkra rendkívül érdekessé. Ezért ülünk itt mindannyian, apánk irodájában, a Tisdale család fotójával és életrajzával teli lapot bámulva. 

- Csak nem a Kiválasztotthoz van szerencsénk? – Longan kérdése egyfajta perverz kíváncsiságot tükrözött. Az biztos, hogy nem Elena külseje izgatta fel ennyire. Ezt a srácot csak a bonyolult matematikai és fizikai levezetések, a krómozott alkatrészek és a kémcsövek izgatják fel. Néha komolyan gondolkodóba esem, hogy egy magafajta antiszociális lény miképp elégíti ki férfiúi szükségleteit. 

- Úgy gondolom, hogy ő lesz az. Épp ezért vagytok itt mindannyian. A kiképzés sokkal intenzívebb lesz, mint valaha. – No, ne mintha eddig nem lett volna épp elég intenzív, de ezt inkább nem mondtam ki hangosan. – Alexander feladata lesz, hogy közel férkőzzön Elenához, tekintve, hogy egy osztályba kerültök. Mindent be kell vetned, fiam.  

- Gyanítom, a Donovan gyerek is kiveti a hálóját – szólt köbe Garreth unott hangon. Ő a másik Sullivan, akiről nehezen hiszem el, hogy a rokonom. Ezt a fazont egyszerűen semmi sem képes lázba hozni. Vagy megjátszottan kedves, vagy elutasítóan hűvös, vagy pedig a maga csendes, de gyilkos módján dühös. Az állandó stílusa azonban ez a halálos unalom, amivel mindenkinek az idegeire megy.  

- Én is attól tartok – sóhajtotta apa, és az orrhegyét kezdte dörgölni. Ez azt jelentette, hogy ideges. – Ha eljön az idő, a Mester felfedi magát, és akkor végre véget vethetünk mindennek. Mindenkin bosszút állunk, és végül elnyerjük a jutalmunk. Ez pedig most rajtad áll vagy bukik, Alexander. – Tekintete az enyémbe mélyedt. Nyelnem kellett. Köszönöm apa, csak semmi nyomás. – A betanult játékszabályok szerint játszunk. Ha mindenki tartja magát a tervhez, akkor minden nekünk kedvezően fog alakulni. 

- Úgy legyen – dünnyögte Logan. – Most már mehetünk?

- Persze. Viszont ne feledjétek, végre eljött a Sullivanek ideje! Ebből a háborúból mi kerülünk ki győztesen!

Davin

- Eljött a mi időnk, fiam – vigyorgott nagyapa azzal a ritka, gonosz, felsőbbrendű vigyorával. Évekig gyakoroltam a tükör előtt, mire elsajátítottam ezt a gesztust. Most már képes vagyok őt is túlszárnyalni. 

- Szóval azt mondod, ide költözik?

- Pontosan. Ő, a bátyja és az anyja – erősített meg. 

- Te tudtad, hogy nem sikerült. Igaz? – utaltam ezzel a sok évvel ezelőtti szándékosan okozott, kitervelt autóbalesetre. 

- Mindig is sejtettem. Az apja belehalt, de ők túlélték. 

- És most idejönnek. De miért pont most?

- Gracie tudja, hogy ez a kötelessége. Az átok az átok. Attól, hogy az ember nem vesz róla tudomást, még létezik. És nem ereszti. – Ahogy ezeket a szavakat mondta a nyakát simogatta. Még mindig látszott a két aprócska kör alakú heg, ahol Katherine Danken megharapta. Még mindig nehéz felfogni, hogy ilyen tényleg megtörtént. – Neked kell végezned vele, viszont nem kerülhetsz a közelébe. 

- Tudom, tudom – szakítottam félbe. Ha megismer, azzal könnyedén kiderülhetne, hogy ki a nagyapám. Azzal pedig oda lenne a meglepetés ereje. – Erre vannak az embereim és a maszkok. No meg persze, ha össze is akadnék vele mielőtt megölném, nem jelenti azt, hogy fel is fedem magam. 

- Tudom. Okos gyerek vagy, Davin – tette a kezét a vállamra, és megszorította. – Csak játssz az én szabályaim szerint, és nem lesz gond. Az a család végre meg kell hogy fizessen minden szörnyűségért, amit valaha elkövetett. És mi leszünk azok, akik igazságot szolgáltatnak. 

- Elszórakozok egy kicsit a kis lelkivilágával – húztam a számat a nagyapáméhoz oly hasonló hátborzongató mosolyra. – És amikor már teljesen összetört, még jobban összetörjük.

- Úgy legyen, fiam! – paskolta meg az arcomat. – Úgy legyen!

Köszönetnyilvánítás & hogyan tovább

Drága, drága Kiválasztottak!

Igen, tényleg eljött a nap. Tényleg vége. 

2013. szeptember 29-én indítottam el a blogot Bloggeren (Wattpadon jóval később), a történetet, ami ma - 2017. augusztus 15-én ért véget. Még mindig nehezen fogom fel, hogy vége, hiába fejeztem be már vagy egy éve a gépemen. Eddig a blog még életben tartotta, folyamatosan alakult mielőtt megosztottam volna Veletek. De most tényleg vége.

A The Secrets of the Forest öt évet töltött ki az életemben, és ebben az öt évben rengeteget adott nekem. Nem biztos, hogy most ugyanaz az ember lennék, aki most vagyok, ha ezt a történetet nem írom meg. Talán sok olyan embert nem ismernék, akiket ma ismerek, ha ez nincs. De van, és nem lehetnék boldogabb, hogy belefogtam ebbe - még így is, hogy véget ér, és fájdalmas a búcsú. 

A történet adott nekem Titeket, Kiválasztottaim. A rengeteg komment, pipa, vote és minden egyéb visszajelzés bárhol amit valaha kaptam Tőletek rengeteget jelent nekem. Hiába próbálnám meg szavakkal leírni, nem tudnám. Hihetetlenül boldoggá tettetek, amikor kifejeztétek valamilyen formában mennyire szeretitek a történetemet. Tudom, hogy nem reagáltam mindenre, de mindent láttam, és mindenért elképesztően hálás vagyok, ezt tudnotok kell. Miattatok csináltam tovább és csinálom most is. Meg persze magam miatt, mert szeretem ezt csinálni. De Ti adtok hozzá kedvet, ihletet, amit nem tudok eléggé megköszönni. 

Nem fogok semmiféle statisztikába belemenni, mert szerintem nem fontosan, csupán egyet emelnék ki: 109 feliratkozó Bloggeren és 204 követő Wattpadon, és mindazok, akikről tudom, hogy olvassák még ha ilyen formában nem is jelzik. Mindenkinek nagyon hálás vagyok, hogy elolvasta az én kis történetem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok szeretni.

Bár az utóbbi időben kissé talán elhanyagoltam, nem hoztam olyan rendszerességgel a részeket, ez nem jelenti azt, hogy megfeledkeztem róla, Rólatok, vagy nem érdekelt. Egyszerűen csak olyan közel volt a vége, hogy egy kis időt akartam nyerni. Még egy kicsit húzni. De ennél tovább már nem lehetett.

Ez volt az első olyan saját történetem, ami igazán belopta magát a szívembe, a szereplői, a helyszínek, az események, minden. Igazán a szívemhez nőtt minden és mindenki, és különös érzés most elengednem őket, de muszáj. Bár korábban is írtam kisebb-nagyobb sztorikat, ez volt az ELSŐ, amit be is fejeztem. És erre büszke vagyok. Még akkor is, ha visszamenőleg millió dolgot javítanék ki benne. Mindenesetre azt hiszem, a fejlődésem és az évek nyomon követhetők a történet előrehaladtával. 

A TSF mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben. (fú, ez de nyálas egy mondat lett, még ha igaz is, haha)

Még egyszer nagyon nagyon köszönöm Mindenkinek, aki elolvasta, biztatott, kritikát írt - akár dicsérőt, akár építőjellegűt, igyekeztem mindenből tanulni. Mindenkinek kivétel nélkül hálás vagyok! Ti vagytok a legjobbak! <3 

Arra a kérdésre, hogy HOGYAN TOVÁBB egyelőre nem tudok biztos választ adni. Írtam néhány kiegészítő történetet a TSF-hez, amiket előbb-utóbb szépen sorban meg fogok osztani Veletek - szóval bár vége van, de igazából mégsincs. 

A Facebook csoportban többször is említést tettem egy új, készülő történetről. Most itt az ideje itt is beszélnem róla. 

Készül, készül, lassan, de készül. Ezzel azonban nem akarom azokat a hibákat elkövetni, mint a TSF-fel (elveszni az időben, belezavarodni az eseményekbe, ellentmondásokat írni, amikor később meggondolom magam egy-egy dolog kapcsán), így úgy döntöttem, ezt csak és kizárólag teljesen kész és átnézett állapotban osztom meg Veletek - erre azonban még várni kell - sajnos nem is keveset.

Maga a történet megmarad a fantasy vonalon, sőt, még a TSF-nél is sokkal inkább az lesz, ugyanis teljes mértékben egy általam elképzelt világban fog játszódni, nem átlagemberekből álló főszereplőkkel. Szintén három évadosra tervezem, amiből az első lassan elkészül (eddig 46 fejezetnél járok, szóval hosszabbnak ígérkezik). Ezen kívül több "sorozatot" is tervezek írni ebben a világban különböző főszereplőkkel, valahogy úgy, mint Cassandra Clare Árnyvadász-könyvei (bár azokban több közös van az egyes különálló sorozatokban, mint nálam valószínűleg lesz, ha eljutok odáig). 

Az persze továbbra is kérdés, hogy mikor végzek mindezzel (feltéve, hogy valaha is befejezem).

Mindenesetre napirenden van.

Amint lesz bármiféle információ róla, azt a Facebook csoportban és itt, ezen a blogon nyomon követhetitek (bár ha ez az új történet elindul, teljesen külön Blogger oldalon fog történni, de itt írok róla). 

Igyekszem nem eltűnni teljesen, addig is kövessétek továbbra is a blogot és a Facebook csoportot bármiféle-fajta fejleményért! :) 

Nagyon köszönöm Nektek ezt a négy évet, a rengeteg szeretetet és támogatást, és remélem, hamarosan újra "találkozunk", és ha eljön az ideje, adtok egy esélyt az új történetemnek is! :)

További csodás nyarat, évet Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

EPILÓGUS

Drága Kiválasztottak!

Ez a pillanat is eljött, a történet utolsó sorai. Még nem fogok búcsúzkodni, arra majd egy külön bejegyzést szánok, illetve arról, hogyan tovább ezek után.
Nem mondok sokat a végéről csupán két dolgot:
1. Fény derül arra, miért lett a történet neve The Secrets of the Forest  (azon a nyilvánvaló okon kívül, hogy a dollivani erdőben játszódik az egész).
2. Tartogatok még meglepetéseket :3

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

Epilógus

Még most, tíz év elteltével is magammal cipelem a dollivani emlékek súlyát. Bár amint leérettségiztünk, elköltöztem onnan Damiennel az oldalamon, mégsem bírok megszabadulni a rémálmoktól. Ezen még a rendszeres pszichológiai kezelések sem segítenek.

Persze nem minden részem bánja, hogy mindez megtörtént. Elvégre, ha nem az lennék, aki, ha nem lett volna a kiválasztottság az életem része, akkor talán sosem ismertem volna meg Damient. Ez pedig azt is jelentené, hogy nem élnénk öt éve boldog házasságban, és nem lenne két csodaszép gyerekünk: Nora és Natheniel Donovan. A mi gyönyörű, kék szemű ikreink.  

Ha nem lenne a múltam, akkor talán grafikus lenne a főállásom, ahogy azt korábban mindig is terveztem. Mégsem bánom, hogy nem így alakult, ugyanis most íróként élem mindennapjaim. Az áttörő sikert a The Secrets of the Forest nevet viselő trilógiám hozta meg, melyben bár álnevekkel ugyan, de a múltam sötét titkát vetettem papírra. Ha tudnák, hogy az egész szóról szóra igaz!

Amikor megírtam, azt gondoltam, végre el tudom engedni a múltam, de van, amitől nem lehet megszabadulni. Ez pedig a bűntudat. Évente háromszor látogatok el Dollivanba, s utam minden alkalommal a temetőbe vezet. Ez a három alkalom pedig Nora és Nate halálának évfordulója, és a nap, amikor Katherine temetésével mindennek véget vetettünk. Legalábbis majdnem mindennek.

Most is épp a temetőben bóklászom. Már meglátogattam Nora és Nate sírját. Az utolsó csokor virággal a kezemben Katherine Danken sírköve felé lépkedem. Senki sincs itt rajtam kívül. Ahogy megállok a fekete márványból készült, hivalkodó sírhely előtt, összezsugorodik a gyomrom. Sosem tudom leküzdeni ezt a különös érzést, amikor itt vagyok. Talán épp ezért nem szoktam ezen a helyen túl sokáig időzni. Leguggolok, és a fehér virágokból összeállított csokrot a szokásos vázába helyezem. Én vagyok az egyetlen, aki virágot hoz neki – elvégre nem hiányzik senkinek. Három évig tele volt a sírhely mindenféle koszorúkkal, csokrokkal, mécsesekkel. Ám ahogy a felhajtás a legenda és a titokzatos test megtalálása körül elhalt, úgy fogyatkoztak meg a látogatók is.  

Pár percig csak állok, és bámulom az arannyal vésett írást a kövön.

Katherine Danken

1895-1913

Szívünkben örök szeretet lángja ég

Ennél giccsesebb és röhejesebb sírfeliratot nem is választhattak volna.

- Te jobbat választottál volna neki – szólal meg egy ismerős hang mögöttem. Észre sem vettem, hogy van itt még valaki rajtam kívül. Nem is tudom, mikor láttam utoljára. Szinte semmit sem változott az évek során.

- Mit keresel itt?

- Megláttalak, és gondoltam, beköszönök. Nem gyakran jársz erre.

- Valóban. Tudod, hogy nem véletlenül – sóhajtok. Nem nézek rá, csak az aranyozott írást bámulom. Közelebb lép hozzám. – Miért vagy itt valójában? – kérdezem unottan. 

- Van egy befejezetlen ügyem.

- Miféle befejezetlen ügy? – emelem rá összehúzott tekintetem.

- Te – feleli. Csak ekkor veszem észre a kezében csillogó pengét. Azt a pengét.

- Mire készülsz? – A hangom sokkal ijedtebben cseng, mit szeretném. Azt hittem, vége. Azt hittem, soha többé nem látom ezt a fegyvert. 

- Áthúztad a számításaimat, Elena – vicsorog rám. Rá sem ismerek. Nem ilyen volt. Vagy csak nem vettem észre a valóságot.

- Miféle számításokat?

- Nem fogom feleslegesen húzni az időt – tesz felém egy fenyegető lépést. A sírkőbe ütközöm. Nincs hová menekülni. – Itt az ideje, hogy beteljesítsd a sorsod. – Ez volt a végszó. Először csak azt érzékelem, ahogy mozdul, majd a hirtelen rám törő fájdalmat. Reszketeg, ziháló lélegzettel csuklok össze. Homályos tekintettel fürkészem az arcát. Mégsem az, akinek hittem. 

- Miért? – Szinte már utolsó leheletemmel nyögöm.

- Majd mindent megtudsz odaát – veti oda, majd komótosan elsétál, magamra hagyva engem tehetetlenül.

Érzem, hogy a halál jeges karmaival közeledik, majd körbeölel. Mintha védelmezne. Utolsó gondolataim a gyermekeim és a férjem felé kalandoznak. Könnyek csorognak végig az arcomon. Nem ezt érdemlik. Nem akarok nekik fájdalmat okozni. Annyira szeretem őket! 

Ez az utolsó gondolatom, mielőtt magába szippant az örök sötétség.

~*~

Ahogy a lelkem lassan elhagyja a testem, különös megnyugvás vesz körül. Megszűnt a fájdalom, megszűnt a világ. Minden megszűnt. Olyan furcsa az élettelen testemet látni. Vajon mindenki így érez?

Arra számítok, hogy egyre feljebb és feljebb emelkedem, míg végül átérek a másvilágra, csakhogy nem ez történik. Félúton ég és föld között megállok. Felnézek. Az ég vörös és fekete kavalkáddá változott, majd akár egy villámcsapás, egy füstfelhő kezd keringeni körülöttem. Amikor ez a felhő végül alakot ölt, elakad a lélegzetem. 

Sheila.

- S ím, a Kiválasztott végre beteljesíti sorsát! – szól lángoló szemekkel. – Az örök körforgás átka, mellyel e vérvonalat sújtottam, beteljesedni látszik! A Kiválasztott átveszi a szellem helyét, s vérvonala továbbörökíti az átkot. Légy üdvözölve a szellemek birodalmában, Elena Tisdale!

Még fel sem fogtam a szavait, máris ismét felkavargott a felhő, s a boszorkánynak hűlt helye van előttem. Az ég ismét borús felhőkkel tarkított kék.

Örök körforgás. Ez a két szó visszhangzik a fülemben. Átvettem Katherine helyét, és ő tudta, hogy ez lesz. Valójában ezért kért bocsánatot tőlem akkor éjjel.

Fogalmam sincs, hogy a szellemeknek van-e szívük, de akárhogy is, az enyém most megszakadt. A tudat, hogy az átoknak sosincs vége, és még több utódom éli át azt, amit én, fagyos rettegéssel és mérhetetlen bűntudattal, dühvel tölt el.

A sikolyom pusztító viharként borítja be a várost.

Sosem lesz vége.

Vége

Végzet - 30. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Íme, elérkeztünk a történet UTOLSÓ fejezetéhez (persze az Epilógus még hátra van). Vegyes érzelmek kavarognak bennem, mert bár a gépemen már lassan egy éve befejeztem a történetet, a blog mégis életben tartotta. Rendszeresen visszaolvastam, alakítottam rajta, hogy minél jobb formában kerülhessen Elétek. A tény, miszerint nemsokára az Epilógussal vége szakad, még nem igazán tudatosult bennem. Talán majd az Epilógus közzétételénél, a Köszönetnyilvánítás fogalmazásánál fogom igazán átélni és megérteni, hogy vége. De amíg ez bekövetkezik, még nem engedem el a történetet. Még mindig van egy kevés hátra. Addig még ne búcsúztassuk.

Jó olvasást, és ne feledjétek: még hátra van az Epilógus, amiben még tartogatok meglepetéseket! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

A fájdalom utat tört magának a boldog, tudatlan feketeségbe. Tehát mégsem haltam meg. Pedig ezúttal tényleg azt hittem. És örültem neki. Különösen most, hogy ismét érzem azt a borzalmas fájdalmat a mellkasomnál. Azt kívánom, bár meghaltam volna! Holott valójában örülök, hogy élek. Nagyon is. Csak ne lenne ez a kínzó gyötrelem!

Lassan kezdtem érzékelni a körülöttem lévő világot. Megpróbáltam kinyitni a szemem, ám a szemhéjam mintha ólomból volna. Valahogy mégis sikerrel jártam, ám emberfeletti erőfeszítésbe került mindez. 

- Elena – hallatszott egy megkönnyebbült sóhaj magam mellett. Csak ekkor érzékeltem, hogy valaki fogja a kezem. Csakhogy erre a valakire számítottam most a legkevésbé. 

- Mit keresel itt? – kérdeztem. A hangom rekedt és erőtlen. Mielőtt válaszolt volna, óvatosan a kezembe adott egy vízzel teli poharat. Boldogan hajtottam fel a tartalmát. 

- Anyukád kiment kávéért. Egész éjjel itt volt veled, és nem aludt semmit. Szüksége van a koffeinre.

- Hol van Danny? – húztam össze a szemem.

- A bátyád hamarosan ideér. Csak pár órája sikerült elérni, már úton van – nyugtatott meg. 

- És te miért vagy itt?

- Nem aggódhatok érted? – nézett rám szomorúan, viszont a szeme mosolygott. 

- Azt hittem, nem a mi oldalunkon állsz.

- Úgy volt – bólintott, majd megszorította a kezem. – Nem voltam ott a küzdelemben. Davin nem akarta. Csakhogy mégis sikerült besurrannom. Segítettem nektek kijutni. Akkor te már ájult voltál, és Damien is az ájulás szélén állt. Tommal elvittünk a kocsimig, majd mindenkit behoztam a kórházba.

- Hogy vannak? – kérdeztem csendesen. Elengedte a kezem.

- A körülményekhez képest jól. Te és Damien viszont halál közeli állapotban kerültetek be. Felőle azóta sem hallottam semmit. – A mellkasom összeszorult a mondat hallatán. Viszont valamit nem értettem. 

- Én valóban meghaltam, Alex – suttogtam az emléktől elszoruló torokkal. – Éreztem. Damiennek viszont nem volt komolyabb baja. Hacsak nem történt utána valami…

- Fogalmam sincs – ráncolta a szemöldökét. – De az biztos, hogy nem haltál meg, Elena.

Folytattam volna a vitát, csakhogy ekkor kinyílt az ajtó. Anya lépett be rajta egy pohár gőzölgő kávéval a kezében. Fekete kosztümnadrágot és kék blúzt viselt – mindkettő gyűrött volt. Barna hajának egy része kiszabadult a lófarokból, kócosan meredt mindenfelé. Az arcán megjelent néhány újabb ránc, a korábbiak pedig mintha elmélyültek volna. Hatalmas, fekete táskák ültek a szeme alatt. Azonban amint összeakadt a tekintetünk, az egész arca felragyogott. Egyetlen mosolytól mintha éveket fiatalodott volna.

- Elena! Kincsem! Végre felébredtél! – szaladt oda hozzám, majd szorosan megölelt. Talán még soha nem ölelt ilyen szorosan. Mikor felszisszentem az erejétől, azonnal eleresztett. – Jaj, ne haragudj! Csak… annyira megkönnyebbültem!

- Semmi gond, anya – mosolyogtam rá. – Jól vagyok.

- Akkor én most megyek – hátrált Alex udvariasan az ajtó felé.

- Köszönöm, hogy bent maradtál vele, Alexander – mosolygott rá anya. Alex biccentett, majd elhagyta a kórházi szobát, ezzel magunkra hagyva minket. – Hogy érzed magad?

- Fáj mindenem – vallottam be grimaszolva. – Mi történt?

- Élet és halál között lebegtél, amikor a fiúk behoztak. Ahogy Damien is. Tomot, Maxet és Michaelt is el kellett látni, viszont ők sokkal jobb állapotban kerültek be. Mi történt, Elena? A sorozatgyilkos tette ezt veled? – intett a mellkasom felé. Lepillantottam. Kórházi köpeny volt rajtam, ám éreztem, hogy be vagyok kötözve. Nem válaszoltam. – Az orvosok azt mondták, hogy azt a szúrást nem lett volna szabad túlélned. Fogalmuk sincs, hogyan lehetsz még életben. – A hangja elhalkult, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. Gyengéden letöröltem, mire elmosolyodott. – Azt hittem, ez elkerülhető. Tudhattam volna, hogy bekövetkezik, ha idejövünk. Mégis annyira reménykedtem benne, hogy nem te vagy az! Aztán jöttek azok a gyilkosságok és… - kezdett hirtelen hihetetlen gyorsasággal beszélni. Nem tudtam követni.

- Anya, anya! – szakítottam félbe. – Miről beszélsz? – Reszketeg lélegzetet vett, majd lassabban folytatta.

- Te vagy az, igaz? A Kiválasztott. – Válaszul csak bólintottam. Teljesen ledöbbentem. Tudta. Tudta, hogy én vagyok az. Előbb, mint én. Lehunyta a szemét, az arcán még több sós csepp gördült le. – Annyira sajnálom! Meg kellett volna védenem! De rettegtem. Annyira rettegtem, hogy te vagy az, hogy kizártam minden erre utaló jelet. Ne haragudj rám, kérlek!

- Anya, nem haragszom. Nincs miért haragudnom – szorítottam meg a kezét. Hangosan kifújta az orrát. Sokáig egyikünk sem szólalt meg. Sok mindent kellett megemésztenünk. Mindkettőnknek. 

- Ki volt az? – szólalt meg suttogva. Nem nézett a szemembe. – Ki volt a Mester?

- Davin O’Dannel, Arthur unokája – feleltem halkan, majd az én szememből is potyogni kezdtek a könnyek. – Anya, Arthur O’Dannel meg akart ölni! Ő tehet mindenről! Ő ölte meg Katherine-et! – keltem ki magamból, majd keservesen zokogni kezdtem. Az elmúlt néhány óra minden feszültsége hirtelen távozott a testemből.

- Ó, Kincsem! – húzott magához ezúttal óvatosabban. Hagyta, hogy kisírjam magam, miközben a hajamat simogatta. Hamarabb elapadtak a könnyeim, mint gondoltam. – Lehetetlen, hogy Arthur tette. Talán az egyik őse.

- Nem – ráztam a fejem eltökélten. – Ő tette. Ő maga vallotta be. Tudom, hogy nehéz elhinni. Túl hosszú a magyarázat ahhoz, hogy most elkezdjem. De… majd elmondom. – Bólintott, jelezve, hogy megérti, nem akarok beszélni erről. 

- Pihend ki magad. Danny nemsokára megérkezik. Miranda az ápolód, szóval mindenből a legjobbat kapod – mosolygott rám, mire csak bólintottam.

- Hol van Damien? – kérdeztem halkan. Nem néztem rá, helyette a bal tenyeremen végighúzódó kötést tanulmányoztam. 

- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kikelned az ágyból. – Erre felnéztem, pillantásom az övébe fúrtam.

- Látnom kell – mondtam ellentmondást nem tűrve.

Láttam a vívódást a tekintetében, de végül bólintott. Megnyomta a nővérhívót, mire Miranda azonnal megjelent. Örült, hogy végre felébredtem és érdeklődött a hogylétem felől. Hihetetlen mennyit javult a kapcsolatunk az első találkozásunkhoz képest, amikor azt hitte, a bátyám a pasim. Örülök, hogy Danny kitart mellette, mert igazán aranyos lány. Ketten együtt átsegítettek Damien szobájába. Ő is egyedül volt a szobában, mint én. Aludt, a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Aludt, vagy még nem tért magához. 

- Ne aggódj, az állapota stabil – nyugtatott meg Miranda, ahogy segített leülni egy székre közvetlenül az ágy mellett. Bólintottam.

- Magunkra hagynátok? – Nem néztem rájuk, csak őt figyeltem. Nem mondtak semmit, csak azt hallottam, ahogy az ajtó becsukódik.

Kórházi köpenyben feküdt, szóval a sérülései nagy részét nem láttam, de így is észrevettem egy kötést, ami átmegy a vállán, és egy másikat a lábán. Az arcát is több vágás és jó néhány zúzódás csúfítja el. A bal keze ugyanolyan kötést visel, mint az enyém. Annak a nyoma, amit tettünk. Amivel véget vetettünk mindennek. Mert vége volt. Vége. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. Vagy sokkal inkább megemészteni. Két éve ebben élek, és egyik pillanatról a másikra most vége szakadt.

Megfogtam a kezét – a balt – és gyengéden simogatni kezdtem a kézfejét. Halál közeli állapot. Ez a három szó visszhangzik a fejemben. Tudom, hogy mi történt. Tudom. Mégis meg kell kérdeznem. Addig nem lehetek nyugodt, amíg meg nem bizonyosodom róla.

Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire végre kinyitotta a szemét. Hunyorogva pislantott párat, aztán tekintete a kezére esett. A kezünkre. Lassan vezette fel pillantását az arcomra, mire elmosolyodtam.

- Szia – suttogtam. Csak ennyire telt tőlem abban a pillanatban. – Hogy vagy?

- Élsz – suttogta elkerekedett szemekkel. – Te tényleg élsz. – Kezét az arcomra fektette. Először alig mert hozzámérni, mintha attól félne, hogy amint hozzámért hamuvá porladok az érintése nyomán. Amikor biztosra ment, hogy valóban ott vagyok, ráfektette tenyerét az arcomra. Odafordultam, és apró puszit leheltem rá.

- Igen, élek – erősítettem meg. – Mindannyian élünk, Damien. – Megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Az arcomat kezdte cirógatni miközben megbabonázva nézett, mintha tényleg nem hinné el, hogy ott vagyok vele. – Hogy érzed magad?

- Jól. Azt hiszem – felelte. Tekintetével az arcom minden négyzetcentiméterét bejárta. Furcsamód meztelennek éreztem magam átható pillantásától. Ami ennél is furcsább volt, hogy nem hozott vele zavarba. Kezemet ráfektettem az arcomat simogató kezére, majd végre rászántam magam a kérdésre.

- Te mentettél meg. Igaz? – Kikerekedett szemmel bámult a szemembe, de mintha nem is engem nézett volna. 

- Fogalmam sincs, mi történt – kezdte. – Olyan sok volt a vér. Rengeteg. A te véred. A mellkasod… Én… én azt hittem, meghaltál. Mind azt hittük. – Könnycsepp gördült végig az arcán, de mintha észre sem venné. Letöröltem a hüvelykujjammal, ő pedig folytatta. – Kétségbeestem. Meg kellett volna akadályoznom. Meg tudtam volna akadályozni. Mégsem tettem. Aztán… aztán olyan furcsán éreztem magam. Volt egy furcsa kék színű derengés. Annyira akartam, hogy élj! Olyan nagyon akartam! Minden sejtemmel azt akartam, hogy ne menj el. Ne hagyj el! A derengés abbamaradt, és elrángattak tőled. Utána csak homályos emlékeim vannak. Egy autó, a kórház, hangok, kiabálás, mentők… Nem áll össze a kép – rázta a fejét. – De itt vagy. És ez nem álom. Ugye nem álmodom? Kérlek, mondd, hogy nem! – könyörgött. 

- Nem álmodsz – mosolyogtam rá. – Itt vagyok. 

- Gyere ide! – kérlelt, majd odébb húzódott, hogy helyet csináljon nekem az ágyon. Odaültem mellé. Sokáig csak néztük egymást. Tényleg vége.

- Halott voltam, Damien – szólaltam meg végül. – Tudom, hogy meghaltam akkor. Te mentettél meg. Te voltál. 

- De mégis hogyan?

- A Testőr bizonyos feltételek mellett képes gyógyítani – idéztem fel a naplóban olvasottakat. – Szerintem olyan feltételek adódtak, amik lehetővé tették, hogy visszahozz engem a halálból. 

- Én? Téged? A halálból? – Láthatóan nem hitte el az egészet.

- Nincs rá más magyarázat – feleltem. – Igazából ezért jöttem. Hogy megnézzem, hogy vagy és… azért, hogy megköszönjem. Szóval… Köszönöm, Damien. Neked köszönhetem az életem – mosolyogtam rá, majd puha csókot nyomtam az arcára. 

- Kérlek, ne menj még! – fogta meg a kezem, amikor indulni készültem. – Még nem emésztettem meg teljesen ezt az egészet. Kérlek! – Egyszerűen képtelen voltam ellenállni azoknak a nagy, könyörgő kék szemeknek. Így hát ott maradtam.

Sokáig egymás mellett feküdtünk, de egyikünk se szólt semmit, csak egymás kezét fogtuk. A gondolatainkba merülve igyekeztük feldolgozni az elmúlt nap eseményeit több-kevesebb sikerrel. Részemről inkább kevesebb.

Halott voltam. Tényleg halott. És most mégis itt vagyok. Élek.

- Szeretlek, Elena – szólalt meg hirtelen, mire felé kaptam a fejem. Ő azonban továbbra is a plafont nézte. – Ezért voltam képes erre. Azt akartam, hogy velem maradj. Örökre – ezen a ponton végre rám nézett. – Mert még mindig szerelmes vagyok beléd. Nem számít, mi történt. Az érzéseim sosem változtak irántad. És amikor azt hittem, örökre elveszítettelek… Azt hittem belehalok. – Az emlékek hatására ismét könny csordult le az arcán. – Szeretlek.

Kinyúlt, hogy letöröljön az arcomról egy könnycseppet. Észre sem vettem, hogy sírok. Aztán egyszer csak az arca néhány milliméteres távolságra került az enyémtől. A vágyakozás a tekintetében letaglózott. Azt hittem, megcsókol, de nem mozdult. Arra várt, hogy én tegyem meg a következő lépést. De vajon meg akarom tenni?

Mielőtt az agyam döntést hozott volna, a testem mozdult. Felé. Az ajkunk összeért, egy örökkévalóság óta először. Istenem, annyira jó érzés volt! Annyira természetes. Mintha csak levegőt vennék. Ilyen természetességet csak Nate-tel éreztem korábban. Nate. Az emléke úgy hatott rám, mintha pofon vágtak volna. Elhúzódtam Damientől, mintha égetne a csókja. Igazából égetett, csak nem ilyen értelemben. 

- Mi a baj? – nézett rám aggodalmasan. 

- Nate – suttogtam. 

- Nate azt akarta, hogy legyünk boldogok. Együtt. Nem emlékszel? – nézett rám bátorítóan. Bólintottam. Ez volt az utolsó kívánsága. Mert tudta, hogy még mindig szeretjük egymást. 

- Igazad van. Nate örülne nekünk. – Inkább magamat próbáltam meggyőzni erről, mintsem őt.

- Persze, hogy örülne – mosolygott, majd ismét megcsókolt. Ezúttal nem húzódtam el.

Olyan volt újra vele lenni, mintha az életem a helyére billent volna. Abban a pillanatban, ott, vele végre boldog voltam. Hosszú ideje először ismét felhőtlenül boldognak éreztem magam. És szabadnak.

~*~

A rendőrség természetesen nem hagyta szó nélkül az ügyet. Hosszú huzavona, kihallgatások és szervezkedések sorozata volt a következő egy hét. Eltakarítottuk a barlangból a holttesteket, viszont Davin és Mr. O’Dannel testét a fiúk elszállították a negyedik kastélyba, majd odavezettük a rendőröket. Davint és Arthurt kikiáltották a dollivani fantomgyilkosoknak, minket pedig nem ítéltek el. Elintéztük, hogy úgy tűnjön, semmi közünk nem volt a halálukhoz. Amint szabadon elhagyhattuk a várost, Liz és Michael anyám segítségével nevet változtattak, és elutaztak jó messzire. Mindenkinek hagytak búcsúlevelet. Azt ígérték, tartani fogjuk a kapcsolatot. Tudom, hogy így lesz. Ahogy azt is tudom, hogy Richard Sullivan és Charles Donovan nem fognak ebbe ilyen könnyen beletörődni. Egyelőre hinnünk kell, hogy messze innen végre boldogok lehetnek együtt.

Katherine is megkapta a végső tiszteletet. Még a tévébe is bekerült a hihetetlen felfedezés: a száz éve meggyilkolt Katherine Danken rég elveszett holttestét öt fiatal találta meg. Az egész város, a sajtó és a Danken család leszármazottjai közül, aki csak tehette jelen volt az ünnepélyes temetési szertartáson. Talán én voltam az egyetlen, aki megkönnyezte Katherine-t. Mindenki más pusztán a szenzációt látta benne. Nekem azonban megváltoztatta az egész életemet.

A fiúkkal úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha a tőrt Katherine koporsójába helyezzük el, ezzel örökre megszabadulva tőle.

Amikor az utolsó adag föld is a helyére került a sírhelyen, az oldalamon Damiennel úgy éreztem, az univerzum rendje végre helyreállt.