Előzetes: 23. fejezet

Halika! :)
Az elősző FONTOS posztom (remélem, Kinga, Tia, Fanny, Pálma és Vanda mindenképp olvasták.:D ) után hamar meg is érkezett az előzetes :D Nem húzom az időt semmivel, beszéljen helyettem a részlet! :D

      "...- Csak akkor… ha mindig melletted vagyok, amikor alszol. –csillant fel a szeme. Én értetlenül meredtem rá. Mire akar ezzel kilyukadni? 

      - Hogy… Hogy mi van?- kérdeztem elkerekedett szemmel. 

      - Csak úgy védhetlek meg az álmaidtól, ha akkor is veled vagyok.

      - De mit akarsz tenni? Miután mindenki elaludt belopózol a szobámba, és itt ücsörögsz, miközben én alszom?- kérdeztem „Ezt te sem gondoltad komolyan!” stílusban.

      - Én inkább arra gondoltam, hogy a faházban tölthetnéd az éjszakákat. –mondta komoly arccal a szemembe nézve.

      - Hogy mi van?- nevettem fel hitetlenül..."

Új díj, nektek is!:)

Sziasztok, drága Olvasóim! :)

Vasárnap drága barátnőmtől és egyben kedvenc írónőmtől, Franciskától kaptam egy díjat, amit Ő maga alapított. Ezzel az elismeréssel az olvasóit ajándékozta meg 4 kategóriában, így én is így teszek.:)

Az eredeti díjat ITT megtekinthetitek, amit én a blog legelső olvasójaként kaptam meg, és meg egyszer nagyon szépen köszönöm <3

Röviden a díjról: 

Ez egy különleges díj, ezért kérlek benneteket, hogy tényleg csak azoknak adjátok tovább, akik meg is érdemlik!

Négy kategóriában kaphattok díjat tőlem, és a bloggal rendelkező jelölteknek is ebben a négy kategóriában kell nyertest hirdetniük.

A kategóriák:

• A blog legelső olvasója
• A blog, ami motivált, hogy én is indítsak egy sajátot
• A legjobb NEM blogger olvasóim (3 ember jelölhető meg)
• Írói szemmel a történet legjobb fejezete és számomra a legkedvesebb szereplő

És akkor jöjjenek az én Kedvenc Olvasóim <3

1. A blog első olvasója:

     ~ Kinga

Nálam ezt a díjat egyértelműen a legjobb barátnőm érdemli meg. Mindenkinél előbb kezdte el olvasni a történetet, nemsokkal az után, hogy írni kezdtem. Azóta is minden részt őszintén véleményez, hosszasan kifejti a véleményét, mi tetszik neki és mi nem. Ahogy Ő mondja: Megszállta Puzsér szelleme.:D Kíméletlenül őszinte vagy, és pont ezt szeretem benned <3 Remélem, a továbbiakban is számíthatok a véleményedre.:D

2. A blog, ami motivált, hogy én is indítsak egy sajátot:

     ~ http://azerdotitka.blogspot.hu/ 

Az már a címéből is kiderül, hogy drága, imádott unokanővéremmel a történetünk hasonló - azoknak, akik nem tudnak angolul, a The secters of the forest Az erdő titkai-t jelen, és a gépemen ezen a néven fut a sztori-, viszont NEM egyforma. Már említettem korábban is, hogy testvérblogok vagyunk.:) Annak, hogy én hogyan kezdtem el írni ezt az egészet története van, de a lényeg, hogy egy elfelejtett történetet élesztettem újjá és tettem magamévá teljesen.:D A két történet merőben eltér egymástól, így az övét melegen ajánlom mindenkinek, aki szereti a misztikus történeteket, természetfeletti lényeket!:) 

3. A legjobb nem blogger olvasóim:

     ~ Pálma

     ~ Fanny

     ~ Vanda

Pálma azért került fel ebben a kategóriában az "első" helyre, mivel Ő volt az első feliratkozóm, kommentelőm, akit nem ismertem személyesen. Nagyon sokat jelent nekem az a pár szó is amit ír a részekhez, és hatalmat önbizalmat adott nekem, amikor megnyomta azt a kék gombocskát a blogon.:D

Vanda a másik olyan ember, aki szinte az összes részhez ír pár biztató szót, és tényleg nagyon köszönöm Neki is.:) Tényleg sokat jelent a támogatásotok, ahogy az összes többi Olvasómé is, csak sajnos mindenkit nem tudok díjazni :( <3

És hát Fanny...:D Nutim meglepett, amikor írt nekem, hogy küldjem el neki a blogot, konkrétan sokkot kaptam. Nem igazán reklámoztam a barátaim körében a dolgot, csak páran tudnak róla. Ő is kifejtette a véleményét, bár inkább összefoglalóan, de tényleg sokat jelent nekem, hogy olvassa, és tetszik neki. Talán múlt héten történt mindez, ha jól emlékszem, és 3 nap alatt utolérte magát, pedig szerintem a részeim nem éppen rövidek.:) Imádlak, és köszönöm, hogy támogatsz <3 

4. Írói szemmel a történet legjobb fejezete és számomra a legkedvesebb szereplő:

Talán ettől a kategóriától tartottam a legjobban. Nagyon nehéz kiragadni egy részt vagy egy szereplőt a történetből. Főleg a rész miatt vagyok nagy bajban. Be kell nektek vallanom, hogy a legkedvesebb részeim a második évadban vannak, vagyis azokat Ti még nem olvastátok. Viszont a már általatok is olvasott fejezetekből kellene választanom, így visszaolvastam ezt a 22 részt. Végül csak sikerült döntenem.:)

     ~18. fejezet

     ~ Alex

A 18. fejezet nagyon sokáig volt a kedvencem, és most is azok között van. Ebben a részben két fontos dolog van: Danny és Elena kapcsolata, és a "nagy lelepleződés". Egy díj kapcsán már említettem, hogy van egy öcsém, akit imádok. Vele is gyakran focizunk az udvarunkon, és ha bár mi nem szoktunk fogadni, azért az alapötletet mégis ez szolgáltatta. Sokáig tűnődtem, hogy Danny veszítsen, és ő öltözzön be cselédlánynak, de végül beugrott a folytatás, így végül mégis Elena húzta a rövidebbet. Szerintem ez a rész jól bemutatta azt a testvéri kapcsolatot, amit elképzeltem kettejüknek: szeretik egymást, szeretnek együtt lenni, ugyanakkor ugratják egymást amikor csak lehet. Danny pedig örömmel ölti fel az idegesítő, követelőző bátyus szerepét, és pont ezért szeretem az ő karakterét (is). Elena lebukása pedig szerintem magáért beszél, hogy miért szeretem ezt a fejezetet. Damien itt megmutatta egy másik oldalát, ami nem utoljára tűnik fel a történetben.

A kedvenc karakter kiválasztása nehezebb volt számomra, mint gondoltam. Háromszor is megváltoztattam, mire végre eldöntöttem, hogy ki legyen a végső jelöltem, és ebbe nagyrészt azok a részek játszottak szerepet, amiket Ti még nem olvastatok. A szoros verseny Max, Danny és Alex között folyt, de mint azt feljebb láthattátok, én az utóbbi mellett döntöttem.:) 

Sosem tagadtam, hogy Alex Seggfej Sullivan nagy kedvencem. Eléggé összetett és kiismerhetetlen karakter. Van, amikor nyomulós csajozógép, van, amikor kedves és őszinte, néha megvadul -főleg, ha Donovant lát-, és lesz olyan is, amikor kimutatja a foga fehérjét. Nem igazán lehet eldönteni, hogy Elenával csak játszik, vagy tényleg komolyan gondolja a dolgokat. Bár megmondom Nektek őszintén: ezt még én magam sem döntöttem el...:D Viszont ami talán még ennél fontosabb kérdés az az, hogy melyik oldalon áll Ő és a családja. Szóval összességében egy rejtélyes és titokzatos karakter, akiről még nagyon sok mindent nem tudunk. Perverz hajlamokkal rendelkezik, szeret az emberek agyára menni, és vannak jó beszólásai. És bár az összes karakteremet imádom, valamiért mégis Alex áll hozzám a legközelebb, de ez még nem biztosíték semmire sem a jövőre nézve. ;)

Még egyszer nagyon köszönöm ezt a díjat! Sajnálom, hogy csak 4 embert és 1 blogot díjazhatok, pedig szívem szerint az összes Olvasómat megajándékoznám vele! <3 Köszönöm szépen a támogatásotokat, bízom benne, hogy ezután sem okozok csalódást! :D 

Ölel, puszil Benneteket: Vivienn.

22. fejezet

Heyhey!:)
Drága olvasóim! Meghoztam a következő részt! Nagyon várom a véleményeket, feliratkozókat.:D
Puszi: Vivienn

El sem hiszem, hogy azt mondta, hogy szeret! SZERET! És én is szeretem őt. De akkor miért én vagyok a Kiválasztott, ő pedig a Testőr?! Emiatt köztünk nem lehetne semmi. De miért? És erről miért csak Tom tudott eddig? Azzal, hogy ezt kimondta, csak még nehezebb lesz megmaradni a „barát zónában”. 

- Szeretlek. –ismételte meg, miközben könnyes arcomat két keze közé fogta, úgy nézett a szemembe.

- Én is szeretlek. –suttogtam, mire elmosolyodott.

Még mindig mosolygott, majd tekintete a szememről az ajkamra vándorolt, majd vissza. Mikor újból a szemébe nézett, beleharapott az alsó ajkába. Közelebb hajolt hozzám, majd… majd hirtelen zajt hallottunk. A szobám felől jött. 

- Ez nem lehet igaz. –morogta Damien dühösen, amikor meghallottuk a hangot.

- Mi volt ez?- kérdeztem ijedtem. Valaki jár a szobámban? Bárki is az, most nagyon pipa vagyok rá, amiért félbeszakított minket. Pedig már majdnem megcsókolt!

- Nem tudom. De a szobádból jön.

- Mintha kopogás lenne. –mondtam, miközben a titkos ajtó felé futottunk.

- Elli? Ébren vagy már?- kérdezte Danny. Szóval ő az.

- Mondj neki valamit! Mindjárt bemegy!- suttogta Damien.

- Igen! Ne gyere be!- kiáltottam.

- Minden rendben?- kérdezte aggodalmasan.

- Persze! Nemsokára megyek! Tíz perc!

- Oké. Siess!- mondta, majd hallottam a léptei egyre távolodó zaját.

- Elment. –mondtam, majd bementünk a szobámba.

- Innen rendben leszel?- nézett rám aggodalmasan Damien.

- Persze. Köszönöm. –mondtam.

- Akkor rendben. - megfogta a kezem, gyengéden megcsókolta és összezárta az ujjaimat, majd az arcomra is csókot lehelt. Biztos voltam benne, hogy elpirultam. –Szia!

- Szia!- köszöntem el, majd becsukta maga mögött a titkos ajtót.

Mikor elengedte a kezem, éreztem, hogy van benne valami. Mikor kinyitottam a tenyerem, egy aprócska cetli volt benne. Felismertem Damien kézírását. Ez állt a lapon: „Hívj, ha szükséged van valamire, vagy csak hiányzom.  Damien (alatta pedig a telefonszáma)” 

Széles vigyorral az arcomon vonultam be a fürdőszobába. Gyorsan megmosakodtam, elvégeztem a reggeli rutint. Öt perc alatt felöltöztem, és felvettem a szürke pulcsimat is, hogy takarja a csuklómat. 

- Szívem, miért van rajtad az a pulóver?- kérdezte anya, mikor beléptem az étkezőbe.

- Fázom. –feleltem egyszerűen.

- De hisz olyan szép idő van!- mutatott az ablak felé. És valóban. A tiszta eget még halványan sárgára festette a felkelő nap a kevés felhő mögött, az üvegen megcsillantak a sugarak, halvány szivárványt festve a kertbe.

- Lehet, de én akkor is fázom. 

- Talán beteg vagy?- kérdezte, és megfogta a homlokom. –Teljesen normális.

- Nem vagyok beteg, csak fázom. Ennyi az egész. –mondtam, majd reggelizni kezdtem.

Miután befaltuk a rántottát, kocsiba szálltunk, és elindultunk London felé. Én az út nagy részét átaludtam. Amikor ébren voltam, akkor is inkább csak bámultam ki az ablakon és zenét hallgattam. A repülőút sem telt sokkal jobban. A Londoni reptérről taxival mentünk tovább, ugyanolyan hangulatban, mint eddig. Nem volt kedvem beszélgetni. Nem volt kedvem semmihez. Inkább ott maradtam volna Damiennel a faházban. De apához mentünk. Ma tizenegy éve, hogy nincs velünk. Ma tizenegy éve, hogy örökre megbélyegeztek engem is és a bátyámat is. Csak az enyémnek nagyobb a jelentősége; Danny csak csajozik a hegével az oldalán. Tizenegy éve minden évben ezen a napon kint vagyunk a temetőben. És ez most, hogy elköltözünk sem változik. És nem is fog. Soha.

Arra ébredtem fel, hogy a kocsi megáll. Mikor kinyitottam a szemem a temető vaskapuját pillantottam meg. Megérkeztünk. Apa egy távolibb zugban van eltemetve. Elhaladtunk a nagy márvány angyalszobor mellett, ami kiskoromban teljesen megbabonázott. Ahogy teljes áhítattal az ég felé néz, a jobb kezében egy kard van, a másikkal pedig éppen arrafele mutat, amerre nekünk mennünk kell. Kettővel az oldalkerítés mellett megálltunk egy fekete sírkő mellett, amin arany felirat díszelgett:

David Tisdale élt 1969-2002

         és neje

Grace Thomson élt 1972-

Örökké a szívünkben élsz!

Elszorult a torkom, ahogy ránéztem, azonban sikerült legyűrnöm a gombócot. Letakarítottuk a sírkövet, kicseréltük a virágokat, utána pedig csak álltunk, és miközben imádkoztunk néztük azt a helyet, ahol az apám fekszik. Anya és Danny elmentek a régi házunkhoz, én viszont itt maradtam. Egy darabig győzködtek, hogy menjek velük, de nem akartam. Beszélnem kell valakivel, holott tudom, hogy tanácsot már nem adhat nekem, viszont a lelkem mélyén tudom és hiszem, hogy hall engem és segíteni fog.  

- Szia, apa!- kezdtem beszélni a sírhoz. Egyesek talán bolondnak néznének. De talán most ő az egyetlen, akinek minden elmondhatok. A tegnapot kivéve. Ha felidézem az éjszakát, még mindig sírva fakadok. –Most, hogy elköltöztünk, nem tudlak olyan gyakran meglátogatni. Remélem nem haragszol. Biztos vagyok benne, hogy figyelsz minket onnan fentről. Biztosan tudod, hogy mostanában miken megyek keresztül. Amióta elmentél… az egész életem felfordult. Különösen, amióta anya eldöntötte, hogy elfoglaljuk a családi birtokot Dollivanban, Írországban. A sors akarta, hogy így legyen. Nekem kell megoldanom egy száz éves bűntényt. Talán nevetségesen hangzik, de így van. Újra rémálmaim vannak, mint miután elmentél. Csak most rosszabbak. De ott van nekem Damien, aki segít. És… azt hiszem, szerelmes vagyok. –ahogy eszembe jutott, idétlen vigyor kúszott az arcomra. - Csak nem lehetünk együtt. Szerintem te is kedvelnéd. És az új városban már új legjobb barátot is szereztem. A neve Mia. Sokkal jobb barát, mint Ciara volt. A suliba is sikerült hamar beilleszkednem, hamar megkedveltek. Igazából a küldetést kivéve és azt, hogy te itt fekszel, ahelyett, hogy velünk lennél, minden szuper. Csak az bánt, hogy ez az egész baleset, ami miatt most itt vagy, miattam történt. A legenda miatt. E miatt az idióta heg miatt a bokámon. Ezért kellett elhagynod minket. Sajnálom, apa! Kérlek, bocsáss meg!- fakadtam sírva. Igen. Miattam fekszik mélyen a föld alatt egy koporsóban. Csakis miattam. Az én hibám. Mert én vagyok a Kiválasztott.

Nemsokára visszajött Danny és anya, hogy elmenjünk. Dannyvel még be akartunk nézni a régi suliba a régi barátokhoz. Mindenki örömmel fogadott minket. A volt osztályom egyszerre rohant le, és mindenki a nyakamba ugrott. Jó érzés, hogy ennyire hiányoztam nekik. A tanárok is mosolyogva fogadtak, és megengedték, hogy bent maradjak az órákon. Mindenki azt kérdezgette, hogy „Milyen Írország?” „Milyen az új ház?” „Vannak jó pasik?” „Vannak dögös bigék?” „Sikerült beilleszkedned?” és a többi átlagos kérdés. Jó volt őket újra látni, de hamar mennünk kellett. Még beültünk a kedvenc éttermünkbe ebédezni, és már indultunk is vissza Dollivanba.

Hosszú volt az út és fárasztó. Hét óra volt, mikor hazaértünk. Úgy döntöttem, hogy kihagyom a vacsorát, és inkább futok egyet. Húsz perc futás után az erdő szélén, elindultam a faház felé a „kiképzésre”.

- Hát megjöttél?- kérdezte Damien mosolyogva, amikor odaértem. Épp kint állt a ház előtt.

- Igen, megjöttem.

- Remek! Akkor mindjárt kezdjük.

- Oké. Hol vannak a többiek?

- Bent. De már jönnek is. –mondta, majd abban a pillanatban kinyílódott az ajtó.

- Helló kedvenc kis cselédlányom!- ölelt meg Nate.

- Szia, Nate! És nem vagyok a kis cselédlányod.

- Szia, Elena! –köszönt Tom.

- Szia, Tom!

- Kiválasztott. –biccentett komoran Michael. Tényleg nem kedvel engem…

- Michael. – „köszöntem” vissza.

- Szia, csajszi!- ölelt meg Max. 

- Szia, Max!- ezek szerint az ötből hárman kedvelnek, az egyikük olyan közömbös, az ötödik pedig nem igazán kedvel. De ahogy elnézem, mindenkivel ilyen komoran viselkedik. 

- Akkor kezdhetjük?- kérdezte Tom.

- Persze. –mondtam lelkesen. Remélem ez a hatalmas lelkesedésem később sem hagy alább.

- Oké. Gondolom, futottál. –kezdte Damien.

- Igen.

- Akkor a bemelegítés megvolt. –bólintott.

- Akkor rátérhetünk a kiképzésre. –vette át a szót Tom, majd biccentett valakinek, aki mögöttem ált. Ekkor láttam, hogy Nate eltűnt. Szóval mögöttem áll? Megfordultam, és akkor láttam, hogy nekem ront. Mi van?! Megragadtam a kezét, és alkalmaztam a már jól begyakorolt fogást, amit ismerek.

- Mit csinálsz?- kérdeztem Nate-től, amikor már ártalmatlanítottam.

- Ügyes. –mondta elismerően. –Most már elengedhetsz.

- De mire volt ez jó?- kérdeztem, miután elengedtem.

- Csak teszteltünk. Jók a reflexeid. Szerintem gyorsan belejössz majd. –mondta Tom elismerően.

- Remélem. –morogtam az orrom alatt.

És kezdődhet a kiképzésem. Előhoztak két boxzsákot, amiket majd püfölhetek. Mindenféle ütési és rúgási technikát mutattak, amiket meg kellett tanulnom. Damien aikido, Tom kung-fu, Nate karate fogásokat mutattak, Max a rúgásomat próbálta fejleszteni, Michael pedig inkább hasznos védekezési tippekkel látott el, így ő támadhatott, én pedig kivédtem. Azt mondták, hogy gyorsan haladok, és ha így megy tovább, akkor nemsokára már rajtuk fogok gyakorolni. Hát az érdekes lesz!

Egy héten keresztül mindenegyes nap ott voltam velük, és gyakoroltam. Iszonyatosan fárasztó ez a kiképzés, és még koránt sincs vége. Esténként még ahhoz is túl fáradt voltam, hogy Katherine zaklasson álmomban.

- Meddig kell még ezt csinálnom?- kérdeztem Damientől, amikor már csak ő maradt ott gyakorolni velem.

- Sokat fejlődtél ez alatt az egy hét alatt. Sokkal erősebben ütsz és rúgsz, mint korábban. Szerintem holnap már az önvédelmi fogásokat vesszük. –úgy beszél, mint egy tanár.

Kezd elegem lenni a folyamatos kiképzésből. Kifáradtam. Izomlázam van. Viszont még egyszer sem hallottak nyavalyogni. És Damien azóta sem próbált újra megcsókolni. Talán az, hogy pont félbeszakítottak minket egy jel volt, hogy ez nem helyes. Elvégre, ha úgysem lehetünk együtt, akkor csak mindkettőnknek rosszabb lenne, hogy nem léphetjük át a határt. Csak azt nem bírom megérteni, hogy miért. Mégis miért van ez? Utána kell néznem valamelyik könyvben. Hátha a Testőr legendája kapcsán találok valamit.

- A fogásokat?- kérdeztem. 

- Igen. Gyorsan tanulsz, nem hiszem, hogy gond lenne. –mondta, miközben bevitte a boxzsákot a helyére.

- Ha te mondod. –vontam vállat. –Fárasztó dolog Kiválasztottnak lenni. –mondtam, miközben lefeküdtem a fűre. Már besötétedett, de a ház falán még égnek a lámpák.

- Elhiszem. –nevetett fel. –Testőrnek lenni sem a legkönnyebb. –feküdt le mellém.

- Elhiszem. Nem lehet könnyű rám vigyázni.

- Addig könnyű, amíg nem kevered magad bajba.

- Igyekezni fogok. De nem ígérek semmit. 

- Hadd nézzem a kezed!- mondta, majd gyengéden megfogta a csuklómat a- már csak halványrózsaszín- csíkok fölött. Sokáig tartott, mire elkezdett halványulni, de talán nemsokára eltűnik onnan.

- Még kicsit fáj, de már nem vészes. –mondtam, miközben az arcát néztem, ahogy a kezem nézegeti. –Mi lett azzal a vadállattal?

- Ezt eddig még nem mondtam… de… másnap, mikor visszamentem megnézni, hogy még ott van-e, csak az elvágott kötelet találtam. –mondta, miközben aggódva fürkészte az arcomat. Szóval megszökött? És szabadon kószál? Azonnal felültem, és ijedten néztem körbe.

- Mi?! Ezt miért nem mondtad eddig?- förmedtem rá dühösen.

- Mert nem akartalak megijeszteni. De… jobb, ha tudsz róla.

- De… akkor bármikor megint betörhet és elrabolhat, ha akar! Csak azt nem értem, hogy ez alatt az egy hét alatt miért nem próbálkozott.

- Mert őrködünk a házatoknál. –mondta, majd ő is felült, hogy a szemembe tudjon nézni. –Nem fogom még egyszer hagyni, hogy elraboljon!

- Őrködtök a házunknál?- teljesen ledöbbentem.

- Igen. Ketten őrködünk, felváltva. Egy ember a kapunál, egy pedig az ablakod közelében. A faházat ugyanúgy egy ember őrzi, mint eddig.

- De akkor mikor alszotok?

- A kastélynál három óránként váltás van. A faházban most pedig csak egy ember őrködik egész éjjel.

- De nem féltek, hogy így valakinek sikerül betörnie?- kérdeztem aggodalmasan.

- Nem. –vont vállat. –Téged jobban féltünk.

- De nem kell rám ennyire vigyázni.

- Nem engedhetjük, hogy valaki bejusson a kastélyba. Értsd meg! 

- Én értem, de nem túlzás ez egy kicsit?

- Szerintem nem. –mondta, majd felállt és a kezét nyújtotta.

- Szerintem meg igen. –mondtam, miközben felhúzott. Addig húzott, hogy kénytelen voltam közelebb lépni hozzá. A testünk már összeért.

- Mondtam már. Nem fogom hagyni, hogy megint bántsanak! Azt én sem élném túl!- nézett mélyen a szemembe. Közelebb hajolt hozzám, és ezúttal én is közeledtem felé. Az ajkunk már majdnem összeért, amikor…

- Damien! Váltás van!- jelent meg Max, ezzel félbeszakítva minket. –Ó! Megzavartam valamit?

- Nem. –vágtam rá gyorsan, majd hátráltam pár lépést. –Én akkor megyek is. –mondtam, majd bementem a faházba. Már kinyitottam a titkos folyosót, amikor valaki megragadta a karom. Én ösztönösen a fölre küldtem egy erős ütéssel.

- Szép volt. –mondta Max nevetve, a hasát fogva, ahova az ütést kapta. –De ha lehet, ne ellenem használd. 

- Jézusom! Ne haragudj!- kértem bocsánatot, majd felsegítettem.

- Nézd! Tudom, hogy Damien jó pasi meg minden, de… - erre a kijelentésre elég furcsán néztem rá, mire elnevette magát, és gyorsan hozzátette –Ne nézz így rám! Nem vagyok meleg!

- Ez biztos? Mert az elég fura, ha a saját bátyád jön be neked. És sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem hiszem, hogy lenne nála esélyed. –szórakoztam vele, mire megint elnevette magát.

- Tényleg nem vagyok meleg! Bebizonyítsam?- vonta fel a szemöldökét, majd közelebb lépett hozzám.

- Nem szükséges. Hiszek neked. –hárítottam. –Szóval, mit akartál mondani?

- Ja, igen! Nézd! Lehet, hogy tetszik neked Damien, és te is neki, de tudod, hogy nem lehet köztetek semmi. - Remek! Ő is kezdi!

- Tudom, ne aggódj. Csak azt nem, hogy miért.

- Ha elolvasod a Testőr legendáját, akkor választ kapsz erre a kérdésre. De most menj, még mielőtt a bátyám észreveszi, hogy még itt vagy.

- Oké, megyek már! Szia!- mondta, majd elindultam a sötét alagúton keresztül hazafelé.

- Szia!- hallottam még Maxet, majd becsukódott az ajtó.

Mikor visszaértem a könyvtárba, odamentem ahhoz a polchoz, amelyiken az a hatalmas könyv van, amelyikben Katherine legendáját is megtaláltam. Levettem a könyvet a polcról, majd visszavonultam vele a szobámba. Miután lezuhanyoztam, az ágyamon fekve lapozgattam a könyvet a Testőr legendája után kutatva. Meg is találtam, rögtön a Katherine- legenda után.

- Meg is van. –motyogtam, mikor megtaláltam. –Lássuk csak. Blablabla… „A Testőr kapcsolatban áll a Kiválasztottal. Megérzi, hogyha veszélyben van. A Testőr feladata, hogy akár az élete árán is megvédje őt.” Oké. Ezt tudjuk. Blablabla… Meg is van. „Ha a Testőr és a Kiválasztott egymásba szeretnek, a történelem megismétli önmagát. A Testőr és a Kiválasztott sosem lehet együtt, különben a rejtélyre sosem derül fény, és Katherine Danken örökre a két világ között ragad, több ember halálát okozzál ezzel, a Donovan és a Sullivan család pedig elhagyja Dollivant. Örökre. Nem követhetik el a múlt hibáját!”- olvastam hangosan, ami a könyvben áll. És vége. Ennyit ír. Nincs tovább. –Mi? Mi az, hogy „A történelem megismétli önmagát, ha a Kiválasztott és a Testőr egymásba szeretnek.”? Vagy az, hogy „többe ember halálát okozzák ezzel”? Mégis mit jelent ez?! Ezzel nem jutottam előbbre. –sóhajtottam fáradtan, majd eldugtam a könyvet az ágyam alá, és álomba merültem. 

- Elena!- szólított Katherine. Remek! Megint egy rémálom! Hurrá!

- Álmos vagyok. Hagyj aludni. –mondtam fáradtan, a hangomat elnyomta a párna.

- Kelj fel!- utasított, de én továbbra is csak ott feküdtem.

- Nem!- mondtam.

- Kelj már fel!- utasított megint, de kicsit másabb volt a hangja. Felültem, majd kinyitottam a szemem. És akkor… Katherine átváltozott azzá a sebhelyes alakká.

- Mi… mi történik? Katherine!

- Elhallgass! Mondtam, hogy nem úszhatod meg. –vicsorgott a képembe.

- Hagyj már békén! Menj el innen!- kiabáltam.

- Elmegyek. És téged is magammal viszlek. –mondta, majd megragadott, és kirángatott az ágyból. Ekkor ütlegelni és rugdalni kezdtem.

- Azt nem hagyom!- mondtam, miközben püföltem. Sikerült olyan erővel megütnöm, hogy válogatott káromkodások közepette elengedett.

- Te kis ribanc! Nem tudsz elmeneküli! És ezt még nagyon meg fogod bánni!- ordította, miközben én futottam, le a lépcsőn. Ő azonban jött utánam. Erősen megragadott a karomnál fogva, és visszarántott.

- Engedj el! Szállj már le rólam végre!

- Mondtam már! Először betörlek, utána pedig viszlek a Mesterhez!- recsegte, miközben visszavonszolt a szobámba. De ez csak egy álom, nem? Hiszen Katherine változott át ezzé az alakká. Gyerünk, Elena! Ébredj fel!

- Ébredj fel, Elena!- motyogtam, miközben letaszított az ágyamra, és fölém mászott.

- Innen nincs menekvés, szépségem. –„mosolygott” perverzül, majd elhelyezkedett rajtam lovagló ülésben, miközben lefogta a kezem, hogy mozdulni sem bírtam. És pont ott fogott, ahol a kötél megsebzett. 

- Aú!- kiáltottam fel, mikor még erősebben szorította a csuklómat. Ekkor elővett két bilincset, és minkét karomat hozzábilincselte az ágyam támláján lévő két rúdhoz. 

- Ne nyavalyogj, vagy betömöm a szádat!

- Ne merészeld, te utolsó szemét pedofil állat!- förmedtem rá egyre hangosabban. 

- Én szóltam. –mondta, undorító vigyorral a képén, majd elővett valamit a zsebéből, egy… egy… szikszalagot, majd letépett egy darabot, és a számra ragasztotta.

- Mmmm… mmmm….mm….!- nyöszörögtem. Azt próbáltam mondani, hogy „Ezt úgysem úszod meg!”

- Nem értem mit mondasz a szép kis száddal. –fogta meg az állam. –Ahogyan más sem hall. –nevetett fel.

Ficánkolni kezdtem, de csak jobban szorított. Teljesen tehetetlenné váltam. Ez csak egy álom! Miért nem ébredek fel? Miért nem tudok felébredni?! Miért?!

Felfelé húzta a pólómat. Csak akkor vettem észre, hogy nem a pizsamámban vagyok, hanem abban az ujjatlan piros felsőben, és a farmer rövidnadrágomban, amiben nap közben. Felhúzta a pólómat, át a fejemen, a karomra. Már csak a melltartóm és a nadrágom volt rajtam. Nagyon féltem. Már remegtem. Érdes kezével végigsimított rajtam a nyakamtól a mellemhez, onnan a hasamhoz, majd megállt a nadrágomnál. Kirázott a hideg. Lassan kigombolta a felső, majd az alsó gombot is, és szinte letépte rólam, hogy már csak a piros fehérneműm volt rajtam. Ekkor feltérdelt, és sötéten csillogó szemekkel, vigyorogva nézett végig rajtam. Utána felállt, és kigombolta a saját farmerját. Istenem! Segítsen már valaki! Oda sem néztem, csak szorosan becsuktam a szemem. Éreztem, hogy újra rám mászik, miközben végigsimít a lábamon. Már nem volt rajta… semmi! A keze ismét felcsúszott a mellemhez, majd benyúlt a hátam alá, hogy kikapcsolja a melltartómat. Már sírtam a félelemtől!

- Dddmmmnn….ssgggccccs!- nyöszörögtem Damienért.

- Nem segíthet senki!- mondta, és bár a szemem még mindig csukva volt, a hangján éreztem az önelégült mosolyt a rusnya képén.

- Ddddmmmmnnnn!!- nyöszörögtem tovább. Ekkor zacskó zörgését hallottam. Nem kell kinyitnom a szemem, hogy tudjam, mi lehet az.

- És most… Betöröm a kicsikét!- mondta, és a hangjából kihallottam az élvezetet, hogy milyen jól szórakozik rajtam. Vége. Ha nem ébredek fel, mindennek vége.

Előzetes: 22. fejezet

Sziasztok!:)
Nagyon köszönöm a kommenteket az előző részhez/részekhez, nagyon sokat jelentenek! Mindig feldobjátok a napomat, imádlak Titeket! <3 És meg is érkeztem a következő fejezet előzetesével.:D
Tudom, hogy nem a legizgalmasabb részlet, csak nem szeretném előre lelőni a poént ;)
Puszi: Vivienn

-         "...- Jézusom! Ne haragudj!- kértem bocsánatot, majd felsegítettem.

      - Nézd! Tudom, hogy Damien jó pasi meg minden, de… - erre a kijelentésre elég furcsán néztem rá, mire elnevette magát, és gyorsan hozzátette –Ne nézz így rám! Nem vagyok meleg!

      - Ez biztos? Mert az elég fura, ha a saját bátyád jön be neked. És sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem hiszem, hogy lenne nála esélyed. –szórakoztam vele, mire megint elnevette magát.

      - Tényleg nem vagyok meleg! Bebizonyítsam?- vonta fel a szemöldökét, majd közelebb lépett hozzám.

      - Nem szükséges. Hiszek neked. –hárítottam. –Szóval, mit akartál mondani?..."

21. fejezet

Heyhey, édeskéim! :D
Nos a várakozásnak vége, ugyanis megérkezett a 21. fejezet! Nagyon várom a véleményeket, lehet hideg/meleg.:) Nagyon sokat jelentene, tényleg!
És meg szeretném köszönni az eddigi komikat, pipákat, díjakat és a 10 feliratkozót! Nagyon hálás vagyok, Ti vagytok a legjobbak! <3
Puszi: Vivienn

      - Talán nem hallottad? Ereszd el!- ordította megmentőm, majd amint odaért hozzánk, egy erős rúgással a földre küldte a pedofilt. 

      - Damien!- mondtam halkan, sírva, megkönnyebbülten.

      - Itt vagyok, ne félj!- ölelt meg gyorsan, hogy biztonságban érezzem magam. Kiszabadítani viszont nem volt ideje.

      - Mit akarsz te kis porbafingó?- kászálódott fel a vadállat. –Játszod itt a hős lovagot?

      - Takarodj el innen!- förmedt rá Damien, és nagyon dühösnek látszott.

      - És ha nem?- pimaszkodott az elrablóm. 

      - Akkor készítheted a sírodat! Nem hinném, hogy sokan elmennének a temetésedre.

      - Most nagyon megijesztettél, öcsi. –nevette el magát, majd megint a földön feküdt, ugyanis Damien valami karate fogást alkalmazva a fölre küldte. –Te kis…!

      - Nem volt elég?

      - Ezzel engem nem tudsz megijeszteni. –mondta, majd egy szempillantás alatt mellettem termett. –A kis hercegnőt pedig… magammal viszem.

      - De én azt nem fogom hagyni! Soha!- kiáltotta eltökélten, majd támadásba lendült, de ezúttal az őrültnek sikerült kivédenie. Verekedni kezdtek. Mikor Damien megölelt, a kezembe nyomott egy bicskát. Végre sikerült elvágnom vele a kötelet, ami a csuklómat szorította.

      - Dehogynem! Szépen végignézed, ahogy elviszem. És nem tehetsz ellene semmit!- beszélt Damienhez, én pedig gyorsan akcióba lendültem, és a kezét a lapockájához szorítottam, őt magát pedig ahhoz a fához, amelyikhez pár másodperce még én voltam hozzákötve.

      - Mi a… - nyögte fájdalmasan, miközben én egyre feljebb húztam a kezét, és szorítottam a hátához. –Ügyes kislány. De ezzel nem mész semmire.

      - Hol a kötél?- kérdezte Damien ingerülten, mire az állammal a tárgy felé böktem. Odakötözte az alakot a fához, majd megállás nélkül ütlegelni kezdte.

      - Mit csinálsz?- kérdeztem ijedten.

      - Aminek látszik. –felelte, miközben tovább ütötte azt az alakot, ahogy láttam teljes erejéből. –Miért raboltad el? 

      - Megbízást kaptam rá. –felelte két köhögés között.

      - Ki adta a megbízást?

      - A Mester.

      - És ki az a Mester?

      - Nem tudom. –felelte, mire Damien gyomorszájba rúgta.

      - Mi az, hogy nem tudod?! Ne szórakozz velem!

      - Nem szórakozom! Senki sem tudja, hogy ki ő pontosan.

      - És mit akartál vele csinálni?- ragadta meg a pólójánál fogva.

      - Az volt a feladatom, hogy betörjem a kicsikét, azután szállítsam le. –felelte, és a hangjából kihallottam, hogy jól mulat Damien kirohanásán. Vagy csak visszaemlékezett, hogy miket művelt velem? Nem tudom, de valami nagyon szórakoztatta. – És nagyon jól haladtam, amíg meg nem érkeztél.

      - Mi ilyen szórakoztató?

      - Szívesen befejeztem volna a munkát. –nézett rám, amitől félelmemben – és undoromban- kirázott a hideg.

      - Hogy mit mondtál?- kérdezte Damien fogcsikorgatva.

      - Jó alapanyag. A Mester nem véletlenül Őt választotta. És milyen harcias!- kezdett „áradozni”, mire Damien beleütött vagy ötöt, mindenhol, ahol csak érte. Végül kétszer tökön rúgta. Talán impotenssé akarta tenni. Mindenkinek jót tett volna vele.

      - Damien! Menjünk, kérlek. –kérleltem sírva. Csak el akartam menni innen. Minél messzebbre. Ekkor hirtelen kezdett minden elhomályosodni körülöttem. Végül már nem láttam semmit, csak komor feketeséget, és egy aggodalmas kiáltást hallottam.

      - Elena!- kiáltotta Damien. Ez volt az utolsó dolog, amit érzékeltem a külvilágból, mielőtt magával ragadott a boldog öntudatlanság.

Mikor újra kinyitottam a szemem, Damient pillantottam meg. Sötét volt. Fák voltak körülöttünk. Ez még mindig az erdő. A „hősöm” a karjában vitt engem.

- Végre magadhoz tértél. –mondta megkönnyebbülve.

- Mi..mi történt?- kérdeztem kábultam. Széthasad a fejem!

- Elájultál.

- Mi történt azzal az alakkal?

- Még kapott tőlem pár ütést-rúgást, majd otthagytam megkötözve.

- Remélem, ott döglik meg az a rohadék!- mondtam, majd folyni kezdtek a könnyeim, ahogy visszagondoltam arra, hogy miket művelt velem.

- Nyugodj meg! Mindjárt ott vagyunk.

- De hol?- kérdeztem. 

- A faházban. –felelte. És valóban. Pár perc múlva már ott is voltunk a házikónál.

- Öm… nem akarsz letenni?- kérdeztem, mikor megálltunk az ajtó előtt, de még mindig a karjában tartott.

- Csak óvatosan. –mondta, majd lassan leeresztett a földre. Először kicsit szédültem, meg kellett kapaszkodnom a ház oldalában. –Lassan!- mondta aggodalmasan, miközben kinyitotta az ajtót. Csigaléptekkel bebotorkáltam a kis rejtekhelyre, majd miután Damien bezárta az ajtót, újra a karjába kapott, úgy vitt tovább.

- Hé! Tudok járni. –tiltakoztam.

- Lehet. Viszont szédülsz. Azt a pár lépést is alig bírtad megtenni. –mondta, miközben az egyik szoba felé indult.

- Hová viszel?- kérdeztem, mert nem úgy tűnt, hogy vissza akar vinni a kastélyba.

- Az egyik titkos szobába. Ma itt alszol. –közölte, és már nyitotta is ki a titkos ajtót a lábával-egy sor ügyetlenkedés után csak összejött-, ami egy nagyobb méretű szobába vezetett. Ahogy láttam még fürdőszoba is tartozott hozzá. Óvatosan lefektetett az ágyra, majd leült mellém. –Tudom, hogy nagyon felzaklattak a történtek…

- Nagyon féltem. –suttogtam, majd egy kövér könnycsepp gördült le az arcomon.

- Itt biztonságban vagy!- nyugtatott meg, és gyengéden letörölte a könnycseppjeimet. –Hogy tudott elrabolni?

- Hát… - kezdtem szipogva. –Egy zajra ébredtem a szobámban, és akkor láttam, hogy nyitva van az ablakom. Azután láttam valamit elsuhanni az ajtóm előtt. Utána mentem, be a könyvtárba. Ott csak azt ismételgette, hogy „Kiválasztott”. Azután hirtelen megragadott, visszavitt a szobámba, és kiugrott velem az ablakon. Nem tudtam kiszabadulni. Befutott velem az erdőbe. És ott… ott…- ekkor sírva fakadtam. Nem tudtam folytatni. Damien közelebb ült hozzám, a megölelt, úgy próbált nyugtatni. Nagyon jól esett ez a gesztus. Úgy kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló a mentőövbe.

- Nem kell folytatnod. Innen már nagyjából sejtem, mit tervezett az a rohadék. –mondta dühösen.

- Annyira féltem. –szipogtam. –De… hogy találtál meg?

- Mivel én vagyok a Testőr, ezért kapcsolatban állok veled. Éreztem a jelenlétedet. Akkor is, amikor Danny szobájában hallgatóztál. De hogyha veszélyben vagy, ez az érzés felerősödik. Olyankor a világ végén is megtalálnálak. –magyarázta, én pedig szorosabban öleltem magamhoz. Megnyugtatott, hogy ott van velem.

- Köszönöm. –suttogtam. –Köszönöm.

- Ez a feladatom. Nem fogom hagyni, hogy bántsanak! De most próbálj meg aludni. –mondta, majd felállt, de én megragadtam a kezét.

- Maradj itt! Kérlek!- kérleltem sírva. –Nem akarok egyedül maradni. –élesen beszívta a levegőt, mint aki nem tudja, mit tegyen. Mikor kifújta, visszaült mellém.

- Nem hagylak egyedül. –mondta, majd lefeküdt mellém. - Próbálj meg aludni. –ismételte meg, majd kicsit közelebb húzott magához.

A mellkasára hajtottam a fejem, majd lehunytam a szemem. Amint a szemhéjam lecsukódott, láttam magam előtt azt a sebhelyes arcot, azzal a gonosz, pedofil vigyorral a képén, amint az „ostort” mutatja, jelezvén a szándékait. Azonnal remegni kezdtem a félelemtől, és folytak a könnyeim. Ez valóban nem csak egy rossz álom? Ez tényleg megtörtént? Az nem lehet! És mégis… Ez a valóság. Mi lett volna, ha nem jelenik meg Damien? Bele sem merek gondolni! El sem merem hinni, hogy ez velem történik! Katherine-nek igaza volt. Veszélyben vagyok. És ez már biztos. De mit akarhatott tőlem az a bizonyos „Mester”? Miért pont én kellek neki? 

- Ne sírj!- szorított magához Damien. –Ezt soha többé nem fogom hagyni! Soha!

Az hogy ott volt mellettem elűzte a rémképeket a fejemből. Egyenletes szívverését hallgatva sikerült álomba merülnöm. Katherine nem tért vissza ma éjjel. Valamikor hajnalban felriadtam. Azt hittem, hogy egyedül vagyok, és valaki rám leselkedik. De amikor rémülten kinyitottam a szemem, Damien még mindig ott aludt mellettem, így nyugodtan aludtam vissza.

Mikor azonban reggel felébredtem, rajtam kívül senki sem volt a szobában. Megijedtem, hogy egyedül maradtam, de akkor észrevettem egy üzenetet egy pohár narancslé mellett az éjjeliszekrényen:

„Ne ijedj meg! Mindjárt jövök vissza. Ezt idd meg! Segíteni fog.

Damien.”  

Az üzenet olvasva megnyugodtam. Felültem az ágyon, majd kortyolgatni kezdtem a gyümölcslevet. Nagyon finom. Tényleg jobban éreztem magam tőle. A tegnap esti izgalmaktól teljesen kiszárad a torkom. Miután megittam, odamentem a tükörhöz, hogy szemügyre vegyem magam. Kicsit kócos haj, sírástól bedagadt piros szemek, alatta fekete karikák, alig látható lila foltok az állkapcsomon- valószínűleg a gazember ujjnyomai- és vörös csíkok a csuklómon, amiket a kötél okozott. Hát nem vagyok gyönyörű? Pff. A hajamat az ujjaimmal gyorsan rendbe szedtem, majd a nadrágom zsebéből elővettem egy hajgumit, és kontyba kötöttem a fejem tetején. Még mindig a pizsimben voltam, ami igazából egy régi melegítőnadrág és Danny egyik pólója, amit még a költözés előtt csórtam el tőle.

Hirtelen kinyílt a fürdőszoba ajtaja, amitől a frász jött rám.

- Jézusom!- kiáltottam fel. –Ne ijesztegess!

- Ne haragudj. –kért bocsánatot, majd kijött a fürdőből. Azt hiszem abban a pillanatban, amint megláttam rákvörös lett a fejem, ugyanis… Egy szál törölköző volt a derekára tekerve, sötétbarna haja pedig vizesen tapadt a homlokához, kicsit a szemébe is belelógott. Izmos bicepsz, kockás has… Be kéne tiltani, hogy valaki ilyen jól nézzen ki! –Felébredtél?

- Nem. Éppen alszok, és az egyik álmomban vagyunk… Szerinted?- kérdeztem gúnyosan. Ha ez mind csak álom lenne, jobban örülnék. Ha az elmúlt éjjel nem történt volna meg. És álmomban lehet, hogy rányomulnék… De ezt a valóságban nem teszem meg. Mert nem lehet köztünk semmi. Én a Kiválasztott, ő pedig a Testőr. Bár még most sem tudom, miért.

- Az egyik álmodban, mi?- kérdezte nevetve. –Rólam szoktál álmodni?- vonta fel a szemöldökét, és megállt előttem.

- Az álmaimat Katherine irányítja. Nem én.

- Mindig vele álmodsz?

- Többnyire.

- Akkor is vele álmodtál, amikor felébresztettelek, és utánam futottál a könyvtárba?

- Igen. De… miért ébresztettél fel?

- Kiabáltál. És… remegtél. Biztos voltam benne, hogy rémálmod volt. Hadd nézzem!- mondta, majd megfogta a kezem, és szemügyre vette a csuklómon éktelenkedő vörös csíkokat. Azonnal komor lett az arca.

- Nem fáj. –mondtam, hogy lenyugodjon. És tényleg nem fájt. Csak amikor hozzáért, akkor felszisszentem. – Na, jó. Talán mégis fáj egy kicsit. De csak ha hozzáér valaki.

- Megölöm azt a szemétládát!- mondta dühösen, még mindig a csuklómat tanulmányozva. Megint hozzá akart érni, de kirántottam a kezem az övéből.

- Hagyd!- legyintettem. –Csak az a kérdés, hogy mit mondjak anyának és Dannynek, ha meglátják.

- Elmész Londonba?

- Persze hogy elmegyek! Hány óra van?- jutott hirtelen eszembe, hogy fél hétkor indulunk.

- Reggel fél hat. –nézett az órájára. Remek! Akkor még van időm.

- Hogy jutok vissza a kastélyba?

- Először menjünk hozzánk. Ott megmutathatod nekem az átjárót a szobáink között. –javasolta.

- Rendben. –egyeztem bele.

- Remek! Akkor indulhatunk!- jelentette be, majd indult volna az ajtó felé, amikor megragadtam a kezét, és visszahúztam.

- Mi az?- felvont szemöldökkel nézett rám.

- Előbb talán nem értana felöltöznöd. –mondtam nevetve, de éreztem, hogy megint elpirulok, ahogy végignézek rajta.

- Az tényleg nem ártana. –nevette el magát, mikor leesett neki, hogy szinte semmi sincs rajta. –De ha neked így jobban tetszem, akkor így is maradhatok. –lépett közelebb hozzám, amitől csak még vörösebb lettem. Látom, jól szórakozik rajtam.

- Menj már!- löktem a fürdőszoba felé.

- Oké-oké. –mondta nevetve, miközben besétált.

Pár perc múlva már farmerban és egy kék pólóban ált előttem, ami kiemelte mélykék szemét. 

- Mehetünk?- kérdeztem, amikor kilépett a helyiségből.

- Mehetünk. –bólintott.

Valami kóddal kinyitotta a titkos ajtót. Kód? Ez fura. Akkor ezt ők építették hozzá vagy mi? Mindegy. Inkább nem kérdezősködtem. Abban a zöld szobában lyukadtunk ki, amelyikben egyszer láttam Damient aludni. A nappaliba érve láttam, hogy rajtunk kívül nincs itt senki. Vagy csak alszik.

- Ezen az átjárón keresztül –mondta, majd a kanapé mögött kinyitott egy titkos ajtót –eljutunk a mi házunkba.

- És hogyhogy nem ezen keresztül jöttök ide?- kérdeztem, mert mindig kintről, az erdőből szoktak bejönni.

- Te ezt honnan tudod?- vonta fel a szemöldökét. Hoppá! Elszóltam magam. De most már mindegy.

- Már többször is jártam itt, amikor ti nem voltatok itt. És mindig majdnem lebuktam. Az erdőből szoktatok jönni. –vallottam be.

- De miért jártál itt?

- Kerestem valamit.

- A bizonyítékot?- kérdezte.

- Igen. –bólintottam rövid habozás után. Semmi értelme hazudnom neki.

- Ne aggódj! Majd megkapod, amint hasznát is veszed. A napló nélkül az sem ér sok mindent. Addig majd mi őrizzük. –mondta, miközben az alagútban haladtunk.

- Szóval miért nem ezen keresztül jöttök?- tereltem vissza a beszélgetést az eredeti kérdéshez. 

- Azért, mert jobban szeretünk körülnézni az erdőben, hátha van valaki a gyanús a közelben.

- Értem. 

- És… volt már olyan, hogy te… kihallgattál minket?- kérdezte hirtelen.

- Őszinte legyek vagy hazudjak?

- Szóval igen. 

- Igen. De sosem értettem, hogy miről beszéltek.

- Akkor is hallgatóztál, amikor azt hallottad, hogy valamelyikünk azt mondja, hogy tudjuk, mit kell tennünk a Kiválasztottal?

- Igen. Akkor is.

- Hm. –ez volt az össz reakciója. –Megérkeztünk. –mondta, majd kinyitotta a titkos ajtót, és beléptünk a nappalijukba

Ez a ház hasonlít belülről a miénkre. Gondolom ez is családi örökség lehet. Nem sok időm volt körülnézni, ugyanis Damien megragadta a karom, és maga után húzott a szobája felé. 

- Itt vagyunk. – mondta, miközben becsukta magunk mögött az ajtót.

- Tényleg ez az a szoba. –mondtam, miközben körülnéztem.

- Ahol álmodban jártál?- kérdezte felém fordulva.

- Igen. –bólintottam. –Az átjáró pedig… - mondtam, majd odamentem, ahol az ajtó van. -… itt van. –nyomtam be a falat.

- Szóval ott van. –bólintott, majd odajött mellém. Az ajtó résnyire nyílt, majd kitártam.

- Szóval ez lenne az. –mutattam. –És akkor én haza is megyek, mert nemsokára indulunk.

- Elkísérlek. –mondta, majd elindult a folyosón, én pedig követtem.

- Ahogy gondolod. –sóhajtottam, és becsuktam az átjárót.

- Tudod már, hogy mit kezdj a kezeddel?- kérdezte, és megfogta kezem, majd megint a csíkokat tanulmányozta. Ez az alagút kivételesen elég világos, vagy legalábbis nem koromsötét. Itt nem hinném, hogy bárminek is nekimennénk. 

- Talán felveszek pár karkötőt vagy egy órát. –feleltem, mire gyengéden végighúzta a mutatóujját a nyomon. Felszisszentem. Ennyire fájna? Még ennyi is?

- Ez alapján nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. Ha ennyi fáj, akkor az óra vagy a karkötő csak jobban fogja nyomni. 

- Akkor mégis mit tegyek? 

- Talán… ha felvennél egy pulcsit. Az eltakarná a csíkokat. –gondolkozott.

- Ez nem is rossz ötlet. –mondtam elismerően, miközben ő még mindig a kezemet nézegette. –Köszi.

- Nincs mit. –vont vállat. –Nagyon szoros volt az a kötél.

- Meg sem bírtam mozdítani a kezem.

- Az a pedofil vadállat!- kezdett dühöngeni. –Ha még egyszer meglátom a rusnya sebhelyes képét, ott helyben meg fogom ölni!

- Nyugodj le!- szóltam ijedten. Nem vártam tőle ilyen heves reakciót. - Engem akart megerőszakolni az az állat nem téged. –suttogtam, mire megtorpant és felém fordult.

- Mi?! Azelőtt is próbálkozott, hogy én odaértem volna?- kérdezte dühtől kitágult szemekkel. Én csak bólintottam, és éreztem a gombócot a torkomban. Remek! Mindjárt megint elbőgöm magam. –Mégis mit művelt veled az a bűnöző?!

- Először taperolni kezdett. Utána erőszakosan, akaratom ellenére megcsókolt. –kezdtem, mire az arckifejezése csak még dühösebb lett. –Én megharaptam, mire teljes erejéből pofonvágott. –folytattam, majd automatikusan megfogtam az arcomat ott, ahol megütött. Ha kicsit is megnyomtam, már fájt. Viszont szerencsére ennek nem maradt látható nyoma. –Olyan erővel ütött meg, hogy összeestem. Azt mondta, hogy álljak fel, de nem engedelmeskedtem. A hajamnál fogva rángatott fel. Aztán… - folytattam, és szemem lassan megtelt könnyekkel. –Aztán a nyakamat csókolgatta, majd le akarta venni a pólómat. De ekkor tökön rúgtam, amitől csak még idegesebb lett. Megint fogdosni kezdett, és erőszakosabban csókolta a nyakam, a vállam. Volt, hogy meg is harapott. –ekkor már egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcomon égetően. – Amikor mondtam neki, hogy hagyjon békén, azt mondta, hogy nem fog, mert „a Mester már vár betörve” és hogy „ő az állatidomár”. Azután… Azután… elővett egy… elővett egy óvszert, miközben azt mondta, hogy „ez az ostor”. Azt mondta, hogy azt tesz velem, amit akar, és ha ellenkezek, kiköt egy fához. És ki is kötözött. Olyan erősen, hogy mozdulni sem bírtam. Teljesen tehetetlenül álltam ott. Megkérdeztem, hogy mit akar tenni velem. Azt mondta, hogyaz a feladata, hogy elvigyen engem a Mesterhez. És… amikor rákérdeztem, hogy hogyan jutott be a szobámba, azt felelte, hogy ott nőtt fel. De hogy lehetséges ez? Ezután megint elkezdte felfele húzni a pólómat, amikor megjelentél te. –fejeztem be a fájdalmas visszaemlékezést. A könnycseppek lefolytak az arcomon, majd a földre hulltak. Damien arca egyre jobban eltorzult a haragtól, miközben engem hallgatott.

- Miért nem értem oda előbb?- kérdezte elgyötört arccal, a homlokát pedig a falnak támasztotta, miközben azt a tenyerével ütötte.

- Nem a te hibád volt. Nekem kellett volna óvatosabbnak lennem. Vagy nem utána menni. –tettem a kezem a hátára, mire felém fordult. Én még mindig sírtam. –Ha egy kicsivel is később érsz oda, akkor még sokkal, de sokkal rosszabb lenne a helyzet.

- De igen, az én hibám. –mondta, majd letörölt egy könnycseppet az arcomról. –Ha előbb érek oda, akkor nem tudott volna téged bántani. 

- Akkor is bántott volna. De ez megtörtént, és ezen sajnos nem tudunk változtatni. 

- Legszívesebben kiherélném azt az alakot!

- Mindenkinek szívességet tennél vele.

- De én ott hagytam az erdőben megkötözve, megverve. Ha valaki megtalálja és kiszabadítja, akkor újra üldözni fog. És ezek után szerintem én is felkerültem az eltávolítandó személyek listájára. –nézett rám aggodalmasan. –Meg kellett volna ölnöm, amikor volt rá alkalmam!

- Ne mondj ilyeneket! De ne aggódj miattam ennyire, csak mert a Testőröm vagy, és meg kell védened… - kezdtem, de félbeszakított.

- Nem csak azért aggódom miattad, mert én vagyok a Testőr. Ha nem én lennék az, akkor is ugyanígy reagálnék rá. –mondta, mire csak értetlenül bámultam rá, úgyhogy folytatta. – Nem tudtam megvédeni a lányt, akit szeretek.