Végzet - 12. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Először is végtelenül sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok az új részre! Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem lesz szabadidőm az egyetem mellett rögtön az első héten, de sajnos mégis így alakult. Épp ezért nem ígérhetem, hogy hiperpontos rendszerességgel érkeznek majd innentől kezdve a fejezetek. Igyekszem amennyire tudok, de rengeteg tényező közbeszólhat - mint ahogy múlt héten is tette. Annyit azonban merek ígérni, hogy 2 héten belül mindig megérkezik a következő rész (nagyon igyekszem ehhez tartani magam).

Nos, nem is írnék többet, így is nagyon megvárattalak Benneteket.

Jó olvasást! :)

Ezer csók és ölelés,

Vivienn J.

~*~

Meglepően kellemesen aludtam; nem tudom, mi volt az, amit a doki beadott nekem, mindenestre hatásosnak bizonyult. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy vidáman ébredtem. Ám mindez csupán addig tartott, amíg rá nem eszméltem ismét, hogy hol vagyok. Oldalra pillantva megtaláltam a távkapcsolót, épp olyan messze, hogy nyújtózkodnom kelljen, annak érdekében, hogy megkaparinthassam. Éles fájdalom hasított közben a fejembe, de nem érdekelt. Jelenleg ez volt az egyetlen kapcsolatom a külvilággal – ugyanis a szekrényben nem volt ott a mobilom. A képernyőn az ötös csatorna híradója ment. Kikerekedett szemekkel meredtem a szalagcímre: „Mészárlás Dollivanban”. A Donovan kastély elől tudósítottak, amit sárga rendőrségi szalaggal zártak el a bámészkodó tömeg elől. Odabent mindenhol rendőrök nyüzsögtek, fotóztak, jegyzeteltek. 

- A Városalapítók hetének utolsó fő eseménye, a záróbál tragikus fordulatot vett, amikor a még ismeretlen tettes mintegy huszonhat jelenlévőt gyilkolt meg –kezdte a tudósító. –A rendőrség még nem tette közzé az áldozatok névsorát, ám biztos források szerint voltak köztük helyiek és külföldiek is. Linda Scott, a nyomozás irányítója hamarosan sajtótájékoztatást tart az estéről, ami „a mészárlás éjszakája” néven vonult be az ír kisváros történelmébe.

Tudnom kell, kik haltak meg. Muszáj kiderítenem. Ha az álmom emlékképeket vetített elém, akkor anya, Nate, Damien, Arthur, Liz, Josh és Alex jól vannak. Garreth és Logan viszont az áldozatok között, akárcsak… Geraldine. Könnyek szöktek a szemembe, ahogy felidéztem a rémképeket. Aztán, amikor ezeket felváltották a kedves emlékek, a szívem elszorult a fájdalomtól, a könnyeim ömleni kezdtek. Homályos tekintettel figyeltem, ahogy Linda a kihelyezett pódiumra lép, megkopogtatja a mikrofont, majd beszélni kezd.

- Köszöntök mindenkit –kezdte. –Sajnálattal kell közölnöm, hogy a mai nap folyamán az áldozatok száma harminc főre növekedett. Rengeteg jelenlévő szenvedett kisebb-nagyobb sérüléseket, egyeseket olyannyira sokkolta az esemény, hogy ájultan szállították őket kórházba. A tettes kiléte jelenleg ismeretlen, akárcsak a kivitelezés módja. Feltételezzük, hogy ugyanez a személy vagy szervezet a felelős Lana Moore, Cindy Rogers, Sandra Mayer, Nora Justice és Kirk Green haláláért is. Minden kollégánk az ügyön dolgozik. Ennél több információt a nyomozás érdekében nem adhatok ki, viszont mindenkit biztosítok róla, hogy elkapjuk a tettest. – Eltökélt volt az arckifejezése, s most az egyszer bíztam benne.

Elgondolkodtam a történteken. Miért nem emlékszem semmire? Ha valóban a Mester áll az egész mögött, mint ahogy gondolom, akkor miért nem végzett velem is? Vagy a Testőrömmel? Vagy anyával, esetleg Dannyvel?

És ekkor ütött lyukat a fejembe a gondolat: a bátyámról nem tudok semmit. Miranda és a szomorú mosolya… Nem! Lehetetlen!

Vagy hússzor megnyomtam a nővérhívót, viszont nem érkezett senki. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve kikeltem az ágyból, mire megszólalt a sípszó. Megint ugyanaz: sikítás, ordítás, földre csuklás. Egyszerre hárman is berohantak, mire a zaj rögtön elhallgatott. Ismét be akartak nekem adni valamit, ám lefogtam az orvos kezét.

- Jól vagyok –közöltem. –Csupán ki akartam menni a mosdóba. Megnyomtam a hívógombot többször is, de senki nem jött. Szóval felkeltem, mert nagyon kell pisilnem, erre megszólalt ez az izé.

- Majd én segítek neki, doktor úr –ajánlotta fel az egyik nővér, mire megráztam a fejem. 

- Mirandát akarom –közöltem, mire az említett felkapta a fejét.

- Miranda, magára bízhatom a kisasszonyt?- fordult felé az orvos.

- Természetesen –bólintott a lány kábán. A másik kettő kivonult a kórteremből. Amint becsukódott az ajtó, Miranda mellém lépett. –Gyere, segítek.

- Francba a pisiléssel –mordultam fel, mire meghökkent. Nyilván nem erre a reakcióra számított. –Válaszokat akarok, Miranda. És te vagy az egyetlen, aki meg tudja nekem adni őket.

- Mire vagy kíváncsi?- ült le az ágyam végébe.

- Anya és Danny… szóval… - A lány elmosolyodott, kezét az enyémre fektették.

- Jól vannak, Elena. Voltam bent náluk. Grace már ma hazamehet, Danny pedig holnap.

- És én?

- Azt nem tudom. Még tartanak a vizsgálatok.

- Miért nem emlékszem semmire?- kétségbeesetten néztem rá.

- Valószínűleg azért, mert még mindig sokkhatás alatt állsz. Mindenesetre, ha el szeretnél menni Mrs. O’Dannel temetésére holnap, akkor egy kórházi alkalmazott felügyelete mellett ezt megteheted.

- Szeretnék –bólintottam, mire mosolyogva megpaskolta a kezem.

- Akkor szívesen leszek a felügyelőd.

- Köszönöm –hálásan néztem rá. –Szerinted visszakapom valaha az emlékeim?

- Ezt nem tudom előre megmondani. Valószínűleg el kell beszélgetned egy pszichológussal. Túl sok mindent éltél át, Elena, és úgy tűnik, az agyad ezt nem bírja feldolgozni. Ez a mészárlás akkora bénító erővel hatott rád, hogy az emlékeidet száműzte egy lezárt fiókba. Nem hiszem, hogy az lenne a legjobb megoldás, hogy felnyitod.

- Köszönöm a tanácsot. Mi van a személyes tárgyaimmal?

- A mobilodat elzárva tartjuk, ahogy a bálon nálad hordott táskát is. Az akkor viselt ruhád a szekrényben van felakasztva, kitisztítva. Grace hoz neked ruhát holnapra.

- Keresett bárki is?- Félve kérdeztem rá, de nagyon érdekelt. Ajkait szélesebb mosolyra húzta.

- Nate és Damien Donovan, akiket aznap haza is engedtek, ezen kívül Mia Jones és Reachel Williams is a hogyléted felől érdeklődött. Egyedül Miát tartották bent, de már kiengedték, Reachelt be sem hozták. Ja, igen, Alex Sullivan is keresett.

- Köszönöm, Miranda.

- Bármikor –kacsintott, majd feltápászkodott. –Ha bármi kell, csak szólj. Hosszan nyomd a hívógombot. Megszűntetem a sípolást, amikor felkelsz.

- Oké, köszönöm –mosolyogtam rá.

- Jaj, ne hálálkodj annyit – vigyorgott és már el is tűnt.

Másnap mikor felkeltem, anya a kényelmetlen kórházi széken ült. Amikor megpillantotta, hogy kinyitottam a szemem, arcáról könnycseppek gördültek le, majd a nyakamba borulva simogatta a hajam.

- Jaj, kicsim!- zokogta a fülembe. –Annyira sajnálom! Jól vagy? Nem fáj semmid?

- Jól vagyok, anya –simogattam a hátát. –Veled minden rendben?

- Többé-kevésbé –húzódott el tőlem szomorkás mosollyal az arcán. A fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet. A szeméből sütött az anyai szeretet, a gondoskodás és az aggodalom. –A bátyád is jól van.

- Tudom, tegnap beszéltem Mirandával. Nem tudod, engem mikor engednek ki? Beszéltél az orvossal?

- Igen, beszéltem vele. Még elvégeznek pár vizsgálatot, de pár napon belül hazajöhetsz velünk. Viszont megengedték, hogy Miranda felügyelete alatt eljöjj velünk Geraldine temetésére. – Az arcáról azonnal lehervadt a mosoly, a szemében a gyász tükröződött a nő nevét kimondva. –Elhoztam a ruháidat.

- Köszönöm –feleltem miközben lassan kimásztam az ágyból. Mindenem fájt, de igyekeztem nem kimutatni. –Voltak még áldozatok, akiket ismertünk? –Nehézkesen tudtam kimondani az áldozat szót.

- Nem hinném –válaszolt elgondolkodva miközben a kezembe nyomta a fekete ruhám. Ugyanazt, amit Nora, Cindy, Sandra és Kirk temetésén viseltem. –Még nem tudni, pontosan kik haltak meg azon az éjszakán, de azt hallottam, hogy többségében külföldiek. Mindenkivel beszéltem, aki fontos lehet.

- Logan és Garreth Sullivan meghaltak –böktem ki. 

- Te jó ég! – kapta a szája elé a kezét. – Szegény Richard és Deborah! Szegény gyerekek!- kiáltott fel. Richarddal, vagyis Mr. Sullivannel állítása szerint gyerekkori barátok. Úgy gondoltam, jobb, ha elmondom neki. 

- Nem is beszéltél velük? 

- De igen, az apjukkal beszéltem, igaz, hogy csak futólag. Nem kérdeztem rá, és ő sem említette. Ez borzasztó!

- Megvolt már a temetés?- tűnődtem hangosan.

- Kiderítem, ameddig felöltözöl –biztosított, majd kisétált az ajtón.

Kelletlenül besétáltam, jobban mondva bevonszoltam magam a fürdőszobába. Olyan volt, amilyenre emlékeztem: rusnya falak, fojtogató fertőtlenítőszag, pókhálók. Igyekeztem nem foglalkozni az undorral, és amilyen gyorsan csak a fájdalom engedte, átöltöztem. Előtte kénytelen voltam ugyan zuhanyozni, viszont szerintem rekordot döntöttem a gyorsaságommal. Szerencsére anya a sminktáskámról sem feledkezett meg, ugyanis nem voltam épp a legjobb formámban, és ez enyhe kifejezés. Kócos haj, sápadt arc, beesett, karikás szemek, kiszáradt ajkak és bőr. Gyors hidratálás után szalonképessé varázsoltam magam, és bár így sem neveztem volna magam szépnek, legalább úgy éreztem, senki nem néz majd szellemnek. Mikor kisétáltam, anya az ágyamon ült, rám várt.      

- Na, megtudtál valamit?- érdeklődtem. 

- Amint Geraldine szertartása véget ér. Ugyanaz a pap tartja. 

- Ott maradunk?

- Ha nem érzed túl megerőltetőnek, akkor maradhatunk –felelte miközben becsukta mögöttünk a szoba ajtaját. 

- Szeretnék maradni.

- Akkor maradunk.

Kint Danny várt minket a kocsival. Azonnal a karjaiba ugrottam, majdnem elsírtam magam, annyira örültem, a megkönnyebbülés mintha hatalmas ólomtömböket dobott volna le rólam. Az úton nem igazán beszélgettünk, hiszen bár szívből örültünk annak, hogy egyikünknek sem esett komoly baja, a gyász sötét, búskomor fellege mégis körülölelt bennünket.

Rengeteg ember volt a temetésen, sok ismerős arcot szúrtam ki a tömegben. A legtöbben sírtak, mások csupán lehajtott fejjel ácsorogtak. Az egész városban fekete zászlók hada lengett az épületeken, azt hallottam, hogy Mr. Donovan és Mr. Sullivan közös finanszírozással emléket állítanak a városban a mészárlás áldozatainak, ahol évente koszorúzással emlékeznek meg a napról. Mintha egy háborúban estek volna el. Nem igazán tudtam a szertartásra koncentrálni, annyi minden motoszkált a fejemben. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy patakzanak a könnyeim. Meredten néztem, ahogy Geraldine koporsóját leeresztik a föld alá, végső nyugalmának színhelyére. Elsőként Arthur dobott be egy szál rózsát, a könnyeit törölgette. Megszakadt a szívem, ahogy ránéztem. Sorban anya, Danny, én, több városlakó, a polgármester és néhány ember, akit nem ismertem is csatlakoztunk hozzá. Mindenki részvétet nyilvánított a megözvegyült Arthurnak, mi pedig ott álltunk mögötte, mint biztos támasz ebben a nehéz időszakban. Geraldine nekünk is rengeteget jelentett.

Ahogy észrevettem, többen is ottmaradtak a Sullivan testvérek temetésén. Itt kissé érzelmesebbre sikeredett az esemény, ugyanis Deborah Sullivan és Liz hangosan zokogtak, ez pedig sokakat magával ragadott. Én valamiért nem tudtam sírni. Bár találkoztam velük korábban, mégsem ismertem meg őket annyira. Mindig is olyan távolinak tűntek, elérhetetlennek. Aztán persze kiderült róluk egy-két dolog, ami miatt még a gondolatát is elvetettem annak, hogy valaha is összebarátkozzunk. Bár szerintem ezt ők sem bánták. Puszta szolidaritásból akartam maradni, hiszen mégiscsak egy fedél alatt éltünk egy ideig, ráadásul Liz a barátnőm. Szüksége van a támogatásomra. Sosem hittem, hogy valaha is ilyen törékenynek és kiszolgáltatottnak fogom őt látni. Ő az egyik legerősebb ember, akit valaha ismertem. Szívszorító volt nézni őt, Josh-t még Alexet is, ahogy elveszett bátyjaikat gyászolják.

Ezt teszi az egész város: gyászol. Siratjuk akiket ismertünk, de azokat is, akiket nem. Gyászoljuk azt az éjszakát, amit ez a város sosem felejt el. Nem csak Dollivan, de az egész ország örökké emlékezni fog arra a napra, az áldozatokra. A tettes pedig garantáltan meglakol. Már csak el kell kapni.

Két nap múlva engedtek ki a kórházból, ám azonnali beutalót kaptam egy pszichiáterhez, illetve jelenésem van a rendőrségen. Nagyszerű, inkább maradtam volna a büdös, rusnya, magányos kórteremben.

A pszichiáter irodája egy elegáns irodaházban vert tanyát a negyediken. A liftből kilépve egy előcsarnokban találtam magam. Minden barackszínű volt. Odamentem a recepciós pulthoz, majd bejelentkeztem. Pár másodperc múlva nyílt az ajtó, és egy középkorú, szőke hajú, horgas orrú, szemüveges férfi állt a küszöbön barátságos mosollyal. 

- Nyilván te vagy Elena –nyújtotta a kezét, amint elé értem.

- Igen –fogadtam el a gesztust. –Ön pedig Dr. McNamara, ha jól sejtem.

- Úgy van. Dr. Keane McNamara, pszichológus, szolgálatodra –invitált be, majd intett, hogy foglaljak helyet a kanapén. Vagy ágyon. Vagy nem tudom mi ez, mindenesetre a filmekben is ilyen valamin szoktak feküdni a betegek. 

- Mit mondtak magának, miért vagyok itt?- szegeztem neki a kérdést.

- Általában én teszek fel kérdéseket –kerülte ki a válaszadást.

- Szerepcseréről hallott, doki?

- Azért küldtek el hozzám, mert szörnyű traumákon mentél keresztül, és úgy gondolták, segíthetek neked. 

- Pontosan. Gondolták. De én nem vagyok velük azonos véleményen.

- Te voltál az egyetlen, aki nem ment el kezelésre Nora Justice gyilkosságát követően, holott neked lett volna rá a legnagyobb szükséged.

- Meg tudtam vele birkózni egyedül is –vágtam rá indulatosan.

- Elena, rengeteg embert gyilkoltak meg, akik közel álltak hozzád. Ezt senki sem tudná feldolgozni. Lehet, hogy erősnek mutatod magad, de ez csak egy maszk. Előttem megmutathatod a valódi arcod, az érzelmeid. Azért vagyok itt, hogy elmondd, hogy segítsek.

- Nincs mit mondanom magának –fortyantam fel.

- Szerintem igenis van. Csak próbáld meg –kérlelt kedvesen.

- Mégis mit kellene mondanom?- pattantam fel idegesen a helyemről. –Talán arra kíváncsi, hogy a gyerekkori baleset emléke máig kísért? Hogy azóta sem tudtam teljesen feldolgozni apám halálát? Vagy hogy mekkora trauma volt számomra, hogy rátaláltam az egyik legjobb barátnőm csonka holttestére? Vagy, hogy láttam Cindy és Sandra maradványait a saját két szememmel? Hát képzelje, azóta is rémálmaim vannak! És mit érzek most, hogy elvesztettem Gerladine-t, aki nagymamám helyett nagymamám volt? Mérhetetlen ürességet és fájdalmat. De ez csak csepp a pohárban. Annyi borzalmat éltem át, hogy azt hiszem, kezdek hozzászokni. De tudja mit? Próbálok továbblépni, élni az életem, hogy a körülöttem lévőknek jobb legyen. Ugyanis nem én vagyok az, akit a legnagyobb veszteség ért, hanem az áldozatok családja. Inkább velük foglalkozzon, ne egy szerencsétlen lánnyal, aki rosszkor volt rossz helyen! És, ha most megbocsát, jelenésem van a rendőrségen. Nyilván ismét meggyanúsítanak, gyilkossággal a szerencsétlen időzítésem okán! - ordítottam a képébe, mire elkerekedett szemekkel bámult rám, a szó is beléfagyott. 

Remek. 

Fogtam a cuccaim, és elhagytam a szobát.   

Végzet - 11. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Visszatértem az egyhetes szünetemről, így újra itt a TSF! :) Még szerencse, hogy blogolok és nem vlogolok, mert hangom nincs, hála a gólyatábori csapatindulónknak, de megérte! 

Órákat tudnék regélni a GT-ről, de tudom, hogy Titeket ez nem érdekel, így nem fogok (csak ha kéritek), viszont egyetlen egy dolgot el szeretnék róla mondani. Nagyon sokan nem mernek elmenni GT-re a sok rémtörténet miatt, amiket hallani lehet a hírekben, félnek, hogy nem tudnak senkivel sem összebarátkozni, nem az ő világuk stb. Én csak annyit tudok mondani, hogy ez ne tartson vissza senkit! Én is több rémtörténetet hallottam a Károli BTK gólyatáboráról, de elmentem és pozitív értelemben csalódtam. Hatalmas élmény volt, a társaság a lehető legjobb, új barátokat és fantasztikus élményeket szereztem. Nyilván nem minden GT egyforma, de szerintem ezt mindenkinek a saját bőrén kell megtapasztalnia. Mindenesetre aki jövendőbeli Károli BTK-s, annak mindenképpen ajánlom a Gólyatábort! :)

Ezt azért, mert muszáj :D (Idei KRE-BTK-GT-zene)

Szívesen mellékelném a Gólyatáncos videót, de ilyen hamar olyan még nincs, szóval be kell érni ezzel.:)

~*~

Mindent beborított a vér. Holttestek mindenütt. Akikben még csillogott az élet szikrája, sikítva, sírva menekültek minél messzebb. Sokan vérben áztak, de az nem a sajátjuk volt. Annak a jele volt, hogy valamelyik rokonukból, barátjukból örökre eltávozott a lélek, a szívük megszűnt dobogni.

És én? Én ott álltam: tetőtől talpig vérben, forró könnyek égették a szemem, a szívem zakatolt, majd’ kiugrott a helyéről. Nem kaptam levegőt, fuldokoltam, mindeközben hányinger kerülgetett. Ismerős arcok után kutatva pásztáztam át a termet a tekintetemmel, ám ha akadt is köztük, nem ismertem fel. Minden forgott velem, a fejem hasogatott, az oxigénhiány felülkerekedett rajtam. A testem tehetetlenül csuklott a földre.

Ziháltan ébredtem, a takarómat lerúgtam a földre, levegőért kapkodtam, éreztem, ahogy az izzadtságcseppek végigfolynak a hátamon, a nyakamon, az arcomon. Hirtelen éles csipogás hasított a levegőbe, fülsiketítő hangjára a fülemhez kaptam a kezem, ám nem csillapította eléggé. Sikítottam. A szememet összeszorítottam, és ekkor csapott meg az a gyomorforgatóan ismerős illat. Sírni kezdtem, ordítottam. Hirtelen éreztem, hogy ketten lefogják a karom, majd a hang megszűnt. Újra kinyitottam a szemem, lihegtem, rángatóztam a görcsös zokogástól. Egy fehér ruhás nő próbált meg lenyugtatni, mellette pedig egy férfi valamit belefecskendezett az infúziómba. Ez egy kórház –eszméltem rá. Kórházban vagyok. Az emlékek hirtelen rohantak meg: sötét, sikítás, vér… Ám hirtelen minden kezdett elhomályosulni, a szemhéjam ólomsúlyúvá nehezedett. Hagytam, hogy ismét magával ragadjon a sötétség.

Egy üres, fehér szobában álltam teljesen egyedül. Hirtelen Katherine bukkant fel előttem. A tekintete szomorú volt, szinte már gyászos. Fehér ruhát viselt, haja zilált volt, mint aki rémálmából ébredt. Arca kipirosodott, kezei remegtek. Intett a karjával, mire három ajtó jelent meg előttem: egy barna, egy vörös és egy fekete.

- Mi ez az egész?- néztem rá kérdőn.

- Válassz egy ajtót –felelte monoton hangon. A szeme rettegést tükrözött.

- Katherine, mi folyik itt?- emeltem meg a hangom, ám meg sem rezzent.

-Válassz egy ajtót, Elena! – A hangja ezúttal nem hízelgő volt és kedves, hanem parancsoló. Éreztem, hogy a legközelebbi felszólításakor már pusztán a fogain keresztül szűrné a szavakat. A tekintete azonban ugyanolyan maradt.  

- Mi fog történni, ha kinyitok egyet? –Hirtelen fázni kezdtem.

- Megtudod, amint beléptél rajta –felelte, majd alakja elhalványult, végül köddé vált. Szó szerint köddé. Ahogy felém közeledett, éreztem, hogy fojtogat, fokozatosan vonja el tőlem az életet jelentő oxigént. Nem volt más választásom: kinyitottam egy ajtót. A vöröset.

A kórházi hálóingem viseltem, a Donovan kastély báltermében álltam. A Záróbál. Hideg fuvallatot éreztem, beleborsózott a hátam. Megpillantottam önmagam, miközben Damiennel beszélgettem. Fekete, combközépig érő, testhez simuló ruhát viseltem, mélyebb dekoltázzsal, mint legutóbb. A hajam ezúttal fel volt tűzve, két ezüst hajtű meredt égnek egymást keresztezve, ehhez tökéletesen passzolt a csillogó, szürke magas sarkúm. Damien vörös inget viselt, pont olyan stílusban, mint legutóbb: a felső három gomb kigombolva, az ezüstlánc a nyakában. Furcsa volt kívülállóként figyelni. Közelebb sétáltam.

- Értsd meg, Elena. Ez nem játék!- suttogta a fiú.

- Szerinted nem tudom? – Ingerült voltam. Úgy éreztem, ez a vita már régóta tartott.

- Az a kislány komoly veszélyt jelenthet.

- De Ő még csak egy gyerek! És az sem biztos, hogy helytáll a feltételezésed. Hiszen nincsen rá semmilyen bizonyíték, vagy tévedek netán?

- Még nincs, de…

- Semmi de –szakítottam félbe. – A beszélgetésünknek ezennel vége, Damien. – Ezzel elsétáltam. Még figyeltem kicsit a fiút. Dühös volt és kétségbeesett. Vagy három pohárral húzott le a Jones-féle puncsból. Ez később még meg fog ártani. Biztos voltam benne, hogy Ryth-ről beszéltek – vagyis beszéltünk –, de nem értettem belőle semmit.

Hirtelen egy hatalmas lökést éreztem, egy hideghullámot, ami a csontomig hatolt. Ismét az a szoba. Csakhogy ezúttal nem Katherine-nel találtam szembe magam, hanem egy ismerős fekete szempárral. Nem Nate-é volt; ebből sütött a gonoszság. 

- Válassz!- suttogta. Ismét megjelentek az ajtók, ám ezúttal csupán kettő: a barna és a fekete.

- Az összes ajtón be kell mennem?

-Válassz, Kiválasztott!- utasított a test nélküli hang, mire egy sóhaj kíséretében kinyitottam a barna ajtót.

Ismét a bálteremben álltam, ám ezúttal én ittam úgy azt a bizonyos puncsot, mintha az életem függne tőle. Nem messze tőlem állt Nate és Damien, akik valamin vitatkoztak. Épp indultam volna feléjük, amikor hirtelen minden fény kialudt a helyiségben. A tömeg sikítani kezdett, mindenki kiabált, kérdések zápora hangzott el, ám ha érkezett is válasz, biztosan nem hallotta meg senki. Menekülni akartak, ám ekkor egy emberként kiáltottak fel páran:

- Az ajtók zárva vannak!

Ez csupán még nagyobb pánikot szült, mindenki lökdösődött, ordított, zokogott. Ekkor Mr. Donovan elkiáltotta magát: 

- Mindenki nyugodjon le! Amíg nem tudjuk, mi történt, nem tehetünk semmit. Csakhogy ez a pánik csak ront a helyzeten. Megpróbáljuk kideríteni a kialakult helyzet okát, a mentők, rendőrök és tűzoltók pedig már úton vannak. Mindenki őrizze meg a hidegvérét, kézben tartjuk az ügyet!

Mindenki elhallgatott. Csupán halk suttogásokat lehetett észlelni itt-ott. Használtam az éleslátó képességem, így utat törtem Nate-hez. Követtem saját magam. Furcsa érzés volt. Nagyon furcsa.  Szorosan a karjaiba zárt, és csak vártunk. Körbepásztáztam a termet, de semmit szokatlant nem fedeztem fel. Aztán ekkor valaki fájdalmasan felkiáltott. Melody volt az. Még mindig sötét volt, de láttam, ahogy élettelen teste a földre csuklik. Senki sem tudott mit tenni, senki sem tudta, ki volt, miért sikított bárki is.

Láttam, aki megölte.

Vagyis inkább egy árnyat láttam elsuhanni a tömegben, aki ismét lecsapott. Meg akartam állítani, odarohanni, ám ekkor ismét megéreztem a taszítást, és egy szempillantás alatt visszatértem a fehér szobába.

Ezúttal csupán a fekete ajtó volt előttem. Vártam, hogy ismét megjelenjen valaki vagy valami, ám ez nem történt meg. Helyette kivágódott az ajtó, engem pedig magába szippantott.

Ugyanott találtam magam, viszont most már visszajött az áram, de bár ne tette volna! Mindenki sikított, össze-vissza futkosott, minden vérben úszott. Vagy húsz holttest feküdt szanaszét a teremben, vérben fürödve, kidülledt, üveges szemekkel. Kétségtelen: leszúrták őket. Sokkot kaptam. Megpillantottam Liz alakját a sziluettek tengerében, így odarohantam hozzá: Logan és Garreth teste fölött zokogott Josh vállán, aki szintén sírt. Alex pár méterrel odébb a falba bokszolt szüntelenül, szintén keserves, fájdalmas könnyeket hullatva bátyjai után. Még sosem láttam őt ilyennek. Mindegyikőjüket megsajnáltam, oda akartam menni, megvigasztalni őket, megnyugtató szavakat suttogni a fülükbe, ám rá kellett jönnöm, hogy valójában nem vagyok jelen. Vagyis jelen vagyok, csak nem így. A fejemet kapkodva kutattam saját magam után, végül Mr. O’Dannel és Nate mellett találtam rá a földön kuporogva. Ahogy közelebb értem, láttam, hogy Damien is ott van, a szeme könnyes. Én ezzel szemben zokogtam. Keservesen. Fájdalmasan. Mintha a szívemet tépték volna ki a helyéről. És ekkor…és ekkor megpillantottam Geraldine O’Dannelt, a nőt, aki nagymamám helyett nagymamám volt, sokszor anyám helyett anyám, mióta megérkeztünk. Ott feküdt, testét vörös folyadék áztatta, a mellkasán láttam a szúrt sebet. Arcán riadt kifejezés ült, szemei üvegesen meredtek felfelé. Elszállt belőle az élet. Férje szinte hangtalanul zokogott engem átölelve, miközben óvatosan megsimította felesége arcát, lecsukva ezzel szemeit. Örökre. Anya is megjelent, zokogva borult a nyakamba és Arthuréba.

Nem hittem a szememnek. Könnyek égették a könnycsatornáimat, kövér cseppként gördültek le az arcomon, a szívem zakatolt. Remegtem, tehetetlenül csuklottam a földre.

- Ez lehetetlen. Ez nem történhetett meg, nem történhet meg! Ez csak álom! Egy kegyetlen, szörnyű rémálom, amiből felébredek. Felébredek, és minden a legnagyobb rendben lesz!- mondogattam magamban.

Ismét elfogott az az ismerős érzés, ami már kétszer visszaküldött a fehér lyukba, ám ezúttal legnagyobb meglepetésemre nem ott kötöttem ki.

Felébredtem. Ugyanolyan állapotban voltam, mint az előbb. Ziháltam, fáj a fejem, izzadtam. A szívem hevesen dobogott a mellkasomban. Ülőhelyzetbe tornásztam magam, majd körbenéztem. Sajnos nem változott semmi: még mindig a kórházban voltam, egy egyszemélyes szobában. Sötét volt, nyilván éjszaka. Az éjjeliszekrényemen egy pohár víz volt és egy aszpirin. Bevettem a tablettát, majd bő folyadékkal leöblítettem. Visszafeküdtem, de nem aludtam el, az álmon járt az eszem. Nem emlékeztem semmire. Semmire az elmúlt napból. Mintha meg sem történt volna. Azt se tudtam, hogy kerültem ide, vagy miért. Hirtelen elfogott az a szörnyű érzés, hogy talán annak, amit láttam, valami köze van a valósághoz. Talán emlékek.

Nem! Nem akarom!

Viszont más logikus magyarázatot nem találtam, bármennyire is próbálkoztam. Végül feladtam, majd az „új nap, új remények” elv gondolatával, miszerint reggel talán válaszokat kapok, álomtalan álomba merültem.

Egyedül ébredtem, nem volt senki a kórteremben rajtam kívül. Szomorúság töltött el, mérhetetlen csalódottság. Most vettem észre a faliórát velem szemben: délután kettő. Az éjjeliszekrényem üres volt, sehol semmi. Semmi személyes tárgy, az égvilágon semmi. Fel akartam kelni, hogy benézzek a szekrénybe, ám ekkor ismét megszólalt az a borzalmas sípolás. Lerogytam az ágyra és sikítottam. Olyan volt, mintha az elmémből jönne. Ekkor berontott egy orvos egy nővér kíséretében. Utóbbi megnyomott egy gombot, mire a borzalmas hang elhallgatott. Felismertem a bátyám barátnőjét.

- Miranda, mi történt? Miért vagyok itt? Mi ez a sípolás? Hol a családom?- zúdítottam rá a kérdéseimet, míg az orvos valamit csinált az infúzióm környékén. Megint elaltat?

- Nyugodj meg, Elena, Grace és Danny jól vannak. A Záróbálon történtek miatt mindenkit behoztak kivizsgálásra, viszont te elájultál. Valószínűleg a sokk hatása. El kell végeznünk pár vizsgálatot, utána hazamehetsz –mosolygott, viszont láttam a szomorúságot, a sajnálatot a szemében.

- Mi történt a bálon? Nem emlékszem semmire –feküdtem vissza, mire ijedten néztek össze a férfival. –Mi a baj?

- Semmi, Miss Tisdale. Kérem, pihenjen. Néhány napig bent tartjuk. Amennyiben felkelni óhajt, kérem, nyomja meg a nővérhívót, és Miranda azonnal itt lesz. Máskülönben, mint azt tapasztalta, megszólal a sípszó.

- Rendben – feleltem bizonytalanul. Ilyesmiről még nem hallottam, de semmi kedvem nem volt vitatkozni. – Kaphatok egy pohár vizet?- Éreztem, hogy teljesen kiszáradtam. Miranda fogott egy ásványvizes palackot, teletöltötte a poharam, majd átnyújtotta. Hálásan rámosolyogtam, majd megittam az egészet. Kivette remegő kezemből az üres poharat, majd a szekrényre helyezte.

- Pihenjen, kisasszony. Alvásra van szüksége –közölte az orvos.

- Nem akarok pihenni, eleget aludtam. Ki akarok menni, látni akarom a családom és a barátaim. De legfőképp válaszokat akarok. 

- Hamarosan ezeknek is eljön az ideje. De most aludni fog –közölte tényszerűen. Éreztem, ahogy a szemeim az akaratom ellenére lecsukódnak. Tényleg altatót adott be nekem. Végül éreztem, ahogy egy láthatatlan kéz lefelé húz a mélybe, a sötétségbe. Végül ott ragadtam, nem tudtam ellene küzdeni.