2015. október 31.

Dorothy Blog Award ~ A halál madara

Sziasztok!

Két nap alatt a harmadik Dorothy Blog Awarddal jelentkezem, a mostanit nagyon szépen köszönöm Fortuna Blind-nak! :)


Szabályok:
  1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad!
  2. Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad! 
  3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról!
  4. Írj 12 dolgot a saját blogodról!
  5. Válaszolj a 12 kérdésre!
  6. Tegyél fel 12 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban!
  7. Kommentelj annak a blogjához, akitől a díjat kaptad! (Lehet kritika, véleményezés, bármi, a lényeg, hogy építő jellegű legyen)
  8. Cseréljetek linket! (pipa)
  9. Küldd tovább 12 embernek a díjat!
  10. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre! 
12 dolog Fortuna blogjáról:
  1. Meglehetősen depresszív hangulatvételű történet.
  2. A főszereplő lány elvesztette a húgát és az édesanyját.
  3. Még csupán egy prológus féleség és az első fejezet van fent, meglehetősen friss blog.
  4. Tetszenek a lányban lezajló érzelmek, gondolatok leírásai. 
  5. Sok lehetőséget látok benne. :) 
  6. 2 fejezetről nehéz összeszedni a 12 dolgot, jobb lenne, ha már több fejezet fent lenne.  
  7. Tetszik a címe, és az eddig olvasottak alapján arra következtetek, hogy a halálnak továbbra is kulcsfontosságú szerepe lesz benne. 
  8. A főszereplő - Evelyn - szeret a temetőben és a könyvtárban lenni.
  9. Ahogy megfigyeltem, nem mondható jónak az apjával való kapcsolata. Talán mert a húga halála után elhagyta őket. (bocsi, ha lelövök minden "poént"...:D ) 
  10. A sötét design türközi a blog hangulatát. 
  11. Az Evelyn lelkében, agyában lejátszódó folyamatok nagy hangsúlyt kapnak. 
  12. Evelyn szobája furcsán egyhangú és depresszív (minden fekete-szürke, esetleg fehér), nem csodálom, hogy nem képes kiszakadni a depresszióból. 
12 dolog a saját blogomról (bár már mindent leírtam róla):
  1. Unalmamban kezdtem el írni a történetet.
  2. Sokáig csak magamnak írtam, aztán elkezdtem megmutatni a barátaimnak. Az ő biztatásukra publikáltam blog formájában. 
  3. A gépemen majdnem egy teljes évaddal előbbre járok, és a 3 hozzám legközelebb álló személy tart ugyanitt a történet olvasásában.  
  4. Nagyon fontosak számomra az olvasói visszajelzések. 
  5. Tervezem, hogy átírom az egészet, ha egyszer befejeztem.  
  6. A gépemen még a télen be szeretném fejezni a TSF-et. 
  7. Mivel a történet végével sem szeretnék teljesen elszakadni a blogtól és az itt összegyűlt közösségtől, így tervezem, hogy egyes fejezeteket/eseményeket mások szemszögéből is megírok (pl. Damien, Nate, Katherine, Lana, Linda, Mester, Alex stb.)
  8. A harmadik évad véres lesz. 
  9. Sokáig gondolkoztam azon, hogy Katherine történetét is megírom rendesen, kerek egészként, ám ezt végül elvetettem. A részekben elszórt információkból összeállnak a történtek, esetleg a miértek maradnak rejtve. De ki tudja, lehet, hogy végül mégis megírom, feltéve, ha lesz rá igény.:) 
  10. Szívesen látnám a történetet rajzos formában, legalább a szereplőket, de akár egy-egy jelenetet is. Én magam is szívesen megrajzolnám, viszont nincs hozzá türelmem, sem időm. Abban is biztos vagyok, hogy az emberek nem pont úgy néznének ki papíron, mint ahogy én azt elképzeltem. Ahhoz még fejlesztenem kellene kicsit a rajztudásom, egyelőre csak félemberek mennek :D 
    A "félember"-hez szükségesnek éreztem egy kis magyarázatot. Még van mit fejlődni.:D Aki nem ismerné fel (ami előfordulhat) a jobb fele Andy Biersack, a bal fele pedig egy tigris akart lenni.
  11. Anime vagy TV sorozatként el tudnám képzelni (de inkább az előbbi), nagyon jól nézne ki :3  
  12. Ki tudja, ha elégedett leszek az átírt változatával, talán elviszem egy kiadóhoz... Haha, szép álom :P 
Válaszok Fortuna kérdéseire:

1. Milyennek látod Evelynt?
~ Evelyn egy antiszociális és depressziós fiatal lány, aki bár igényli a törődést és a szeretet, mégis falat húz maga és az őt körülvevő emberek közé.

2. Milyen a design?
~ A design sötét, ami illik a blog hangulatához, viszont a fejlécen kicsit változtatnék, ugyanis az a holló teljesen beleolvad a háttérbe. A díjnál az is zavaró, hogy az átmásolás miatt fehér háttérrel írsz, viszont a blognak a világos betűtípusa megmaradt, emiatt pedig alig olvasható. Ez régen nálam is probléma volt, és én azt javaslom, hogy másold ki Word-be, ott tüntesd el a kiemelést meg ilyesmiket, és úgy másold be a blogba. Hidd el, nem vesz sokkal több időt igénybe, viszont a végeredmény annál jobb lesz! :)

3. Mennyire írom le valósághűen?
~ Tetszenek a leírásaid, szerintem elég valósághű, viszont voltak részek (pl. a könyvtáros jelenet), ahol belezavarodtam, fogalmam sem volt, hogy mégis mi történik.

4. Ismered a blogomat vagy csak a díj miatt néztél bele?
~ Eddig nem ismertem a blogodat, szóval a díj kapcsán néztem csak bele. Még meglehetősen új, és a blogos csoportokban sem nagyon láttam (vagy csak nem figyeltem fel rá). Mindenesetre a reklám sosem árt.:)

5. Ezek után olvasni fogod?
~ Az alapkoncepciója tetszik, és alapvetően szeretem a sötét hangulatú dolgokat, viszont a depresszió nem annyira az én világom. Ha lenne rá időm, akkor lehet, hogy nyomon követném, talán így is lesz, azonban számomra ez az év nagyon húzós, így sajnos nincs időm blogokat olvasni - még azokat se nagyon, amikre fel vagyok iratkozva.

6. Te várod benne a szerelmet?
~ Őszintén bevallom, hogy én minden történetben várom a szerelmet, csupán nagyon kevés történet van, ahol nem, viszont egy kis hiányérzetem  mindig van. Szóval a válaszom: olvasóként várom, nagyon is, ám íróként nem feltétlenül írnám bele. Vagy nem feltétlenül lenne boldog/hosszútávú... Bár Evelyn megérdemelné végre, hogy boldog legyen, szóval én szerelem párti vagyok.:)

7. Szerinted happy end lesz?
~ Nem feltétlenül. 60-40% a nem javára.

8. Szerinted Evelyn fog még találkozni az iskolatársával? (aki legtovább padtársa volt)
~ Szerintem igen. Ha már egyszer ilyen hosszan meg volt említve, biztosra veszem, hogy lesz valamilyen szerepe a történetben, és nem csak ennyiből állt az egész.

9. Mit vársz, milyen emléket Evelyn életéből?
~ A "mi lett volna ha..." kérdésre gondolsz? Őszintén szólva fogalmam sincs, viszont szerintem valami a fiúval vagy pedig a húgával kapcsolatban lesz.

10. Mennyire tudod beleképzelni magad a főszereplő helyébe?
~ Egyáltalán nem, és ez nem azért van, mert rosszul írsz, hanem mert én nem vagyok az a depresszív és magába forduló ember, épp ezért nem szeretek ilyen emberekkel azonosulni.

11. Hiányolsz valamit a blogról?
~ A design-ban vannak még hiányosságok.

12. Miért írsz blogot?
~ Az elmaradhatatlan kérdés :D A válasz igazából egyszerű: mert szeretek írni, és az külön öröm, ha másoknak is tetszik az írásom. Magam alkothatok meg egy saját világot, ahol minden az én elképzeléseim szerint alakul, és ezt élvezem. Ezen kívül igazán nagyszerű embereket ismerhettem meg ez által, és nem mellesleg remek unaloműző! :)

2015. október 30.

Dupla Doroty Award ~ Úristen, férjnél vagyok! ~ The Diamond

Sziasztok!

Ismételten gazdagodtam két Dorothy Blog Award-dal, melyeket nagyon szépen köszönök Reasonelll Sticthten-nek és Esther-nek! :) Minden pontnál ott lesz, hogy éppen kinek a blogjára vonatkozik, ugyanis felváltva írtam őket, nem pedig teljesen elkülönítve. Talán nem kavarodik bele senki :D


Szabályok:
  1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad! (pipa)
  2. Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad! 
  3. Írj 12/10 dolgot az illető blogjáról!
  4. Írj 12/10 dolgot a saját blogodról!
  5. Válaszolj a 12/10 kérdésre!
  6. Tegyél fel 12/10 kérdést a saját blogoddal kapcsolatban!
  7. Kommentelj annak a blogjához, akitől a díjat kaptad! (Lehet kritika, véleményezés, bármi, a lényeg, hogy építő jellegű legyen)
  8. Küldd tovább 12/10 embernek a díjat!
  9. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre! (pipa)

12 dolog RS blogjáról:
  1. Eric Saade fanfiction. 
  2. Egy érdek-kényszerházasság a fő bonyodalmi szál. 
  3. Érdekes a két főszereplő kapcsolata, a jó értelemben.:) 
  4. Több szemszögből íródik. 
  5. Van benne humor, ami nálam egy plusz pont. 
  6. Ericet abban a pár részben, amit sikerült elolvasnom, ki nem állhattam. 
  7. Nem igazán találtam helyesírási hibát, ami hatalmas pluszpont :D 
  8. A részek kellő hosszúságúak - se nem túl rövidek, se nem túl hosszúak. 
  9. Tetszenek a képek a fejezeteknél. 
  10. Odafigyelsz az olvasóidra, ami jó :D Bár én a fejezetek utáni írói megszólalásokat nagyobb betűtípusra állítanám. 
  11. Összességében nem rossz maga a történet. 
  12. Eric Saade rajongóknak ajánlom a blogot! :)  
10 dolog Esther blogjáról:
  1. Most láttam, hogy a blogot ideiglenesen bezártad, így nem tudom, mennyi értelme van ezt itt kitölteni. 
  2. Az alapötlet a prológus alapján nem lenne rossz. 
  3. Fogalmazás terén van még mit fejlődnöd, és hidd el, hogy fogsz is. :D Csupán nem szabad feladni. 
  4. Lehetne több leírás. 
  5. Egy design átalakítás mindenképp ráfér a blogra, ha egyszer újrakezded 
  6. Javaslom, hogy ha egyszer úgy érzed, hogy be tudnád fejezni ezt a történetet, dolgozd át kicsit az eddigi részeket.
Mivel bezártad a blogot (ha nem is biztosan véglegesen), így nem érzem, hogy több dolgot kellene mondanom. Olvass sokat, gyakorolj, és hidd el, hogy menni fog! :) Magadért írj, első sorban.   

12 dolog a saját blogomról:
  1. Egy krimis fantasy történet.
  2. Már készül az utolsó évad.
  3. Lassan 4 éve írom.
  4. A befejezése lesz a sztori legnagyobb csattanója. 
  5. Elena karaktere meglehetősen ellenszenvesre lett kitalálva, ahogy előrehalad a sztori az is megutálja, aki addig szerette.  
  6. A sztori vegyíti a krimi és horror elemeket a romantikával, humorral és egy kis fantasyval. 
  7. Az első évad fejezetei már kb. 3 évesek. 
  8. Ha végeztem, az egész átdolgozásra kerül, hogy javítsak a kezdeti fejezetek színvonalán.  
  9. A Donovan és Sullivan ellentétben a legtöbb olvasó egyértelműen foglal állást, mivel Elena szemszögéből látják a dolgokat, ezáltal az egyik família nagyobb szerepet kap. 
  10. Katherine és Clark Danken tartogatja a legtöbb meglepetést, mindig kiderül róluk valami meghökkentő.  
  11. Kevés az iskolai rész, ugyanis a történet előmenetele szempontjából lényegtelen. 
  12. Az utolsó évadban mindenki sírni fog. Sokat. Engem pedig felakasztanak.:P 
Válaszok RS kérdéseire:

1. Mit gondolsz a főszereplő karakteréről?
~ Mivel a történet 2 szemszögből íródik, így én úgy gondoltam, két főszereplő van, bár a kérdés mégis csupán egyre vonatkozott, gondolom ez esetben Laycie-re gondolsz. Megmondom őszintén, az első pár fejezet elolvasása után (többre sajnos nem volt időm, és így is sokáig húztam a díj kirakását) egyáltalán nem volt szimpatikus. Nem igazán tudok vele azonosulni, és ez nem a te hibád, hanem a jelleméé.

2. Neked bejön Eric, mint pasi?
~ Külsőre nem rossz, de nem kimondottan az esetem. Ami a személyiségét illeti, az még annyira sem. Összességében, mint pasi számomra nem túl férfias, inkább amolyan kisfiús.

3. Mi volt az első benyomásod az oldalamról, amikor még nem olvastál bele?
~ "Jéé, Ő jelentkezett az IC-n megrendezett blogversenyünkre! Zsír, két legyet ütök egy csapásra azzal, ha elolvasom. Frannak tetszene, már csak azért is mert Eric Saade van benne." Halál komolyan ez játszódott le bennem.:D

4. Na és utána?
~ Bevallom, ez az alapsztori valahonnan ismerős, de fogalmam sincs, hogy honnan. Alapjában azonban nem rossz történet, legalábbis ameddig eljutottam vele.:)

5. Szerinted mikor vallják be érzéseiket egymásnak?
~ Mint mondtam, csak az első pár fejezetet olvastam el, így fogalmam sincs, hogy ez megtörtént-e már. Mindenesetre és arra számítok, hogy az utolsó pillanatig húzni fogod.

6. Mi lehet Tris oka, hogy cserben hagyta a lányát?
~ Fogalmam sincs. Talán jót akart neki ezzel, viszont én képtelen lennék elhagyni a gyerekemet. Erre szerintem nincs jó indok, hacsak nem egy maffia üldözi vagy ilyesmi. Akkor megértem.

7. Dean miért nem jött még haza, ha öccse már igen?
~ Sosem voltam jó az ilyen "ki mit miért csinál"-dolgokban, amikor az író maga nem mondja el, így nem fogok találgatni.

8. Tetszenek a fent csatolt számok?
~ Nem szeretem a zenelejátszókat a blogokon, kifejezetten irritálnak, úgyhogy ne haragudj, de nem hallgattam bele, csupán átfutottam a címeket. Amiket ismerek, azok tetszenek.:)

9. Mit gondolsz a design-ról?
~ 10/7 körül van. Nem rossz, de lehetne jobb is. Ha most kritikát írnék az Infinity Critics-re, hosszasan taglalnám, hogy mi tetszett és mi nem (ha esetleg olvastad pár kritikámat az oldalon, akkor ez nyilván feltűnt), de itt kénytelen leszek rövidre fogni. A fejlécen változtatnék, illetve a modulsávban lévő betűméretet mindenképp nagyobbra állítanám. Számomra az is zavaró volt, hogy a modulsáv belelóg a fejlécbe. A legszembetűnőbb első ránézésre azonban az említett betűméret ott oldalt. Ezt mindenképp javítsd ki.

10. Na és rólam, mint a blog írójáról?
~ Mint író azt gondolom, hogy van tehetséged, de még fejlődnöd kell és fogsz is.:D Ha pl. végigolvastad már a blogom, akkor valószínűleg észrevetted a különbséget a 3 évvel ezelőtti és a mostani fejezeteim között - ég és föld. Biztos vagyok benne, hogy még te is rengeteget fogsz fejlődni, pedig már most sem írsz rosszul :)

11. Ki a kedvenc szereplőd?
~ A mellékszereplők sokkal inkább megfogtak, mint a főszereplők, talán pont azért, mert a két főszereplő személyisége nem túl szimpatikus számomra. Azonban a mellékszereplőkből sok van, így nem jut mindenki elég nagy szerephez, ezáltal kedvencet is nehéz választani.

12. Szerinted lesz valaha második csók?
~ Lehet, hogy idő közben megtörtént (csupán én nem olvastam), mindenesetre valamikor biztosan.:)

Válaszok Esther kérdéseire:

1. Szeretsz olvasni? Ha igen, melyik a kedvenc könyved?
~ Imádok olvasni! Rengeteg könyv van, amiért élek és halok, mint pl. Cassandra Clare Végzet ereklyéi sorozata, vagy a Pokoli szerkezetek trilógia, Leiner Laura Szent Johanna Gimi sorozata, Colleen Hoover The Slammed sorozata, Kerstin Gier-től az Időtlen szerelem trilógia és a legújabb kedvencem: Sarah J. Maas Üvegtrón sorozata.

2. Ha egy lakatlan szigetre költöznél fél évre, mit vinnél magaddal?
~ Tekintve, hogy nem adtál meg limitet, ezért azt hiszem, elég sok mindent. Először is mindent, ami a túléléshez kell: túlélőcsomag, kés, napelemes vízforraló, elsősegélydoboz, jelzőrakéta csomag stb. Illetve, hogy ne unatkozzak egy egész könyvarzenált, egy vastag füzetet jó néhány tollal, és egy telefont, hátha van térerő, sose lehet tudni. Ha meg nincs, akkor addig hallgatok rajta zenét, amíg le nem merül, esetleg vinnék hordozható aksit, ami napelemmel töltődik.

3. Mi a kedvenc tantárgyad a suliban?
~ Végzős gimnazistaként nem érzem, hogy nem létezik kedvenc tantárgy. Vagy azért utálom, mert érettségizek belőle, ezért sokat kell rá tanulni, vagy azért utálom, mert nem érettségizek belőle, mégis szenvednem kell vele, és semmi értelme. Per pillanat talán a tánc és dráma az, amire azt mondom, hogy a legjobb, amolyan lazítós óra (bár most épp gőzerővel gyakorlunk szalagavatóra).

4. Milyen okkal kezdtél el blogot írni?
~ A történetet puszta unalomból kezdtem el írni, aztán egyre inkább a szívemhez nőtt. A barátaim támogatására kezdtem el blog formájában publikálni.

5. Van háziállatod?
~ Halaink vannak, inkább amolyan díszállatoknak mondanám őket.

6. Ha dönthetnél, hol temessenek el, melyik országot/várost/falut/folyót/tengert...választanád?
~ Mindenképp a szeretteim közelében szeretnék végső nyugalomra térni, amikor eljön az ideje. Nem szóratnám bele a hamvaimat az óceánba/folyóba/tóba, és nem is szállíttatnám át magam egy másik országba. Mindig a közelükben szeretnék maradni, még akkor is, ha csak ilyen formában tehetem.

7. Van-e olyan álmod/terved, amit mondjuk 50 éves korod előtt véghez akarsz vinni? Ha igen, akkor mi az?
~ Mindenképpen el szeretnék jutni Japánba, és más keleti országokba.

8. Ha visszamehetnél az időben, akkor melyik időben és mi lennél (pl. király, királynő, kofa, parasztasszony)?
~ Hm. Érdekes kérdés. Talán a lovagkorba mennék vissza, ahol férfinak álcázva magam segítenék a rászoruló embereken. Tuti nem lenne hozzá bátorságom, de elképzelni jó.:)

9. Ha még nem írtál fanfictionöket, tervezel?
~ Még nem írtam, és nem is tervezem. Hacsak nem egy olyan történetet, ami pl. egy animén alapszik, de hírességekről semmiképpen sem. Szeretem magam megalkotni a karaktereket, és nem ragaszkodni egy-egy létező személyhez.

10. Ha egy napra választhatnál magadnak szuper képességet, akkor mi lenne az, és miért?
~ Ismét egy elgondolkodtató kérdés. Talán az időutazás, ha az annak számít. Mindig is szerettem volna visszamenni az időben, megnézni, hogyan éltek régen az emberek, számomra érdekes korokat megismerni. Néha a jövőbe is szívesen elutaznék, pl. az érettségit úgy ahogy van, átugranám.

2015. október 27.

Katherine nyomában - 24. fejezet

Drága Kiválasztottak!

Még a fejezet előtt szeretném megköszönni a Stay Strong illetve az A morning cocoa & little reading nevezetű blogok szerkesztőinek a blogversenyükön elért helyezéseimet! :)





Jó olvasást a fejezethez, várom a véleményeket! :)
További kellemes szünetet Mindenkinek!

Ezer csók és ölelés,
Vivienn J.

~*~

Mind dermedten álltunk, senki sem mozdult. Csak a szél süvített és hordta odébb a színes leveleket. A lény vicsorgott, fogai közt egy kar lógott ernyedten, ahol leszakadt, cafatokban látszottak a véres húsdarabok. Felfordult tőle a gyomrom. Most jól jönne Damien képessége, hogy mozdulatlanul tartsuk, viszont Ő most nincs itt. Csak Alex és én. Ahogy Linda sárga szemébe néztem, eszembe jutott, amikor először láttam. Gyorsan elhessegettem azt az estét, és a mostani „küldetésre” koncentráltam. Azonban még mielőtt bármit is tehettem volna, a véreb még egy utolsó morgást hallatott, majd eltűnt a fák között. Alexszel meghökkenve néztünk össze.
- Ez meg mi a fene volt?- kérdezte.
- Nem tudom – hazudtam. –De… te is láttad, mi volt a szájában, igaz?
- Igen, láttam. Sandra igazat mondott. Azt a manikűrözött kezet azzal a harminc ezüst-arany karkötővel bárhol felismerem.
- Itt kell lennie valahol. Meg kell találnunk –mondtam, miközben elindultunk.
- A közelben kell lennie. Nem hinném, hogy ez az izé messzire elkóborolt volna tőle. 
- Csak azt nem értem, hogy miért… wáh! – hirtelen megbotlottam valamiben. Azt hittem, hogy csak egy kiálló gyökér az. Aztán megfordultam.
- Elena, jól vagy? – hallottam Alex aggódó hangját, azonban nem figyeltem rá. Csak egy dolgot láttam magam előtt. – Ne nézz oda! Hallod?! 
- Semmi baj – feleltem elszakítva a tekintetem Cindytől. Vagyis… inkább Cindy maradványitól. A bal karját letépték, az egész testét szétmarcangolták, véres sebek tátongtak az oldalán, a mellkasán, a másik karján, a nyakát átharapták. Még Noránál is rosszabb látvány volt. Friss vértócsa terült el körülötte, s én is abban feküdtem. Az Ő vérében.
- Már hogy ne lenne baj? Mondtam, hogy maradj ott! Ezt nem kellett volna látnod! – förmedt rám a hajába túrva, de szerintem meg is tépte kicsit a kócos szőke fürtöket idegességében. 
- Mondom, hogy semmi baj – sikerült elszakítanom a tekintetem a tőlem pár centire heverő holttesttől. Szilárd volt a tekintetem, a hangom magabiztos, nem remegett. Bár belül undorodtam a látványtól, de megfogadtam, hogy erős leszek. És tartom is magam a megállapodásomhoz saját magammal. 
- Biztos ez?
- Nem látszik? Nem okádok, nem sírok, nem ájultam el. Jól vagyok, Alex. –idő közben sikerült feltápászkodnom. A karom és a ruháim vérben áztak, fintorogva néztem végig magamon. 
- Rajta már nem tudunk segíteni – mondta ki, amit eddig is tudtunk.
- Valóban nem. Vissza kéne mennünk a városba. Sandrát sem ártana hazavinni. Vagy lehet, hogy először inkább látnia kéne egy orvosnak.
- Bevisszük kórházba. És amint lesz térerő, értesíteni fogjuk a rendőrséget –ismertette a tervet, mire csak bólintottam, majd visszaindulunk az elkényeztetett osztálytársunkhoz. Csak remélhettük, hogy valóban ott van, ahol hagytuk.
Szerencsénk volt. Ugyanúgy ott kuporgott a farönkön, ahogy pár perccel ezelőtt hagytuk. A térdét rázta megállás nélkül, a fejét a tenyerébe temette, szőke haja előreomlott. Amint meghallotta lépteink zaját, felkapta a fejét, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy valóban mi vagyunk azok, felugrott. Egy pillanatra megszédült, azonban hamar visszanyerte az egyensúlyát. Én Alex mögött jöttem – addig jó, amíg nem lát meg. Bár ez elkerülhetetlen, de inkább utóbb, mint előbb.
- Megtaláltátok? – kérdezte reménykedve, sírástól vörös és feldagadt szemeibe ismét könnyek gyűltek.
- Megtaláltuk – felelte Alex halkan. – De már késő volt.
- Me… Meghalt? – a hangja remegett. A fiú csak bólintott.
- Sajnálom.
- Ó, dehogy sajnálod! – kiáltott rá sírva. – Mindig is utáltad, csak arra volt jó, hogy megdugd egyszer-kétszer, ha úgy tartotta kedved! – Erre a kijelentésre felkaptam a fejem. Ez komoly? Alex és Cindy? Bár, ha jobban belegondolok nem is olyan meglepő. Viszont jelenleg ez volt a legkisebb problémánk.
- Sandra fejezd be. – Teljesen nyugodt maradt, nem kezdett el kiabálni, de nem cáfolta meg az állítottakat sem. – Tudom, hogy zaklatott vagy, és hidd el, hogy mi is. Gyere, beviszünk a kórházba.
- A többes számról jut eszembe… hol van az újabb ribancod?
- Először is szeretném leszögezni, hogy nem vagyok ribanc – szólaltam meg. – Másodszor pedig készülj fel, mert nem lesz éppen kellemes… 
- Mi bajod van?! – sipákolta. Ekkor előléptem. Az arckifejezése rögtön megváltozott. Ledöbbent a véres ruháim láttán, a szemében összegyűlt könnycseppek legördültek az arcán, még jobban elkenve ezzel a már így is lefolyt fekete szemfestékét. – Miért vagy csupa vér?
- Találgass.
- Ez az Ő vére, igaz? – kérdezte, mire szótlanul bólintottam.
- Úristen, ez rengeteg! – A keze a szája előtt volt, a lábai összecsuklottak, visszazuhant a fatörzsre. – A… amikor eljöttem, csak a karját tépte le. Mennyire marcangolta szét miután eljöttem?
- Eléggé. Szinte mindenhol. Rengeteg vért vesztett, már nem lehetett rajta segíteni – közöltem a lehető legegyütt érzőbb hangon, amit ki tudtam préselni magamból. Sajnáltam, tényleg, de ahogy az előbb beszélt velem annak ellenére, hogy segíteni próbáltam, valamiért eltompította bennem ezt az érzést. – Sandra, kórházba kell vinnünk téged, és jelenteni kell az esetet a rendőrségen.
- Nem megyek kórházba! – csattant fel. – Semmi bajom! Azon kívül, hogy a legjobb barátnőmet épp most ölte meg egy farkas – medve – valami!
- Értsd meg, hogy az lesz a legjobb, ha téged is megvizsgálnak. Elég erős sokkhatás ért. Én már csak tudom – tettem hozzá halkan.
- Jól van – egyezett bele, mikor eszébe jutott, mire is gondoltam az utolsó mondatommal. – Beszélek a rendőrökkel is. Viszont ott akarok lenni, amikor elmondják a családjának.
- Rendben – feleltük egyszerre Alexszel. – A házunk itt van nem messze, viszont a kórház nincs közel. Szólok Garreth-nek, ő majd elvisz minket.
- Jól van – egyezett bele Sandra halkan, majd lassan felállt a segítségünkkel, és csendben indultunk el a Sullivan birtok felé.
Sandra az út során többször is majdnem összeesett, egyre sápadtabb lett. Már attól féltem, hogy elájul. Végül Alex úgy döntött, hogy inkább ölben viszi el a birtokig. Amikor már végre volt térerő megkért, hogy hívjam fel a bátyját, aki perceken belül meg is érkezett egy fekete dzsippel. Előre ült a „beteg”, hátra pedig a két kísérő.
- Elég éretten kezelted a helyzetet – néztem a mellettem ülő fiúra. – Nem néztem volna ki belőled.
- Mit hittél? – kérdezte közömbösen. – Hogy majd összevissza rohangálok és kiabálok, esetleg sírva összeomlok, és talán még el is ájulok? 
- Valami ilyesmire, igen. 
- Kemény gyerekkorunk volt, sok mindent láttam már. Fel vagyunk készülve hasonló esetekre. 
- Olyan kemény, mint a Donovanoknak? – kérdeztem halkan, mire összeráncolta a homlokát.
- Nem egészen – felelte lassan. – Nekik egy kicsivel rosszabb volt. 
- A legenda? – kérdeztem, mintha nem tudnék semmit a dologról.
- Igen. Tudod…
- Sok a duma ott hátul – szólalt meg Garreth komoran.
- Sok a duma? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Csendben szeretek vezetni. Örüljetek, hogy elhoztalak benneteket. – Ez az oldala meglepett, mivel nem ilyennek ismertem meg. Határozottan Michaelre emlékeztetett. 
- Oké – nyögte Alex. Lehet, hogy csak odaképzeltem, de… de mintha Garreth a visszapillantó tükrön keresztül egy figyelmeztető pillantást küldött volna az öccse felé. Lehet, hogy a beszélgetésünk tiltott terület határához érkezett?
Az út további része Garreth óhaja szerint csendben telt. Csak Sandra hüppögését lehetett néha – néha hallani. Amint megérkeztünk, a sofőrünk csak félrehúzódott, a motort nem állította le.
- Hívjatok, ha haza kell vinni benneteket.
- Te nem jössz? – kérdeztem meglepetten.
- Ez nem az én problémám – felelte, majd amint Alex becsukta az anyósülés ajtaját, elhajtott.
- Ne is törődj vele – szólalt meg az öccse a kocsi után nézve. – Mindig ilyen.
- Nem ilyennek ismertem meg – feleltem, miközben a recepciós pulthoz sétáltunk. Alex nagyvonalakban elmondta, mi történt, a szőkeséget azonnal a sürgősségire kísérték és hívták a rendőrséget. Mi ketten addig nem tehettünk mást, vártunk.
- Mivel beléptek a Sullivan – birtokra, és a baleset a határon történt, sok papírmunka vár még rá. Ideges és dühös. Legidősebb fiúként a birtok ügyeinek egy része ráhárul.
- De hisz a baleset a Sötét Erdőben történt, nem a birtokon.
- Lehet, de a birtokon keresztül jutottak oda. És az tiltott terület. Sajnos erről a családjuk értesülni fog, és nem kis probléma származik majd az ügyből. Bár a Nora – féle eset ennél komplikáltabb, mivel nem volt szemtanú, senki sem tudja, melyik birtokról jutott oda. Szóval mindkét családot bevonták a nyomozásba, de végül nem tudtak meg semmit, így ezt annyiban hagyták. Most viszont biztos, hogy a mi területünkön járt, így a felelősség minket is terhel.
- Titeket? Mégis miért? Hiszen nem ti öltétek meg.
- Valóban nem. Azonban a család feladata, hogy ügyeljen a birtokra és arra, hogy senki ne tegye be a lábát a területre. Szigorú a büntetőrendszerünk, ha ez mégis megtörténik. Ráadásul jegyzőkönyvezni is kell, ha valami érdemleges történik. Ez pedig sajnos nagy nem egy egyszerű szabályszegés volt. Az illető tisztában volt a tilalommal és a büntetéssel is. Ha valakit szabályszegésen kapunk, azonnal ki kell vinnünk a területről egyenesen a rendőrségre vagy a Sullivan kastélyba, attól függ, apa éppen hol tartózkodik – magyarázta. – Most viszont nem akadályoztunk meg semmit. És íme, itt is a probléma – dőlt hátra a kényelmetlen várószéken. 
- Még mindig nem egészen értem, hogy miért lennétek felelősek.
- Ki kellett volna vinnünk őket a területről, de ez nem történt meg. A birtokszerződésben benne van, hogy a területünkkel kapcsolatba hozható balesetekért, halálesetekért és egyéb dolgokért részben felelősséget vállalunk. Így egyeztek bele a büntetésbe annak idején, ha ezt az alpontot beiktatjuk. Talán harminc éve történt utoljára hasonló eset. Mármint, hogy valaki a területünkre merészkedett. Azonban a pénzbüntetés elég jelentős összeg, szóval ez mindenkinek elveszi a kedvét egy életre attól, hogy akárcsak a közelébe menjen.
- Azt hiszem, most már értem. Nagyjából. Fogjuk rá. 
- Nem baj, ha nem értesz mindent. Nem is kell. Ez a családunk ügye. Csak magyarázat arra, hogy Garreth miért viselkedett úgy, ahogy – magyarázta. Mielőtt bármit is mondhattam volna, kinyílt az orvosi szoba ajtaja, és Sandra lépett ki rajta egy fehér köpenyes férfi kíséretében.
- Hogy van? – kérdezte Alex az orvost. 
- Önök találták meg, igaz? – nézett végig rajtunk. 
- Igen – feleltük.
- A családja?
- Még nem értek ide. Csak a rendőrség – válaszoltam.
- Nos, a kisasszonyt erős sokkhatás érte, rengeteg pihenésre és legfőképpen nyugalomra van szüksége. Beszélnem kell a nyomozóval, aki majd kihallgatja. Ha túlságosan is felzaklatja akár komoly gondokat is okozhat. 
- Miért néz ki úgy, mintha bármelyik pillanatban elaludna? – kérdeztem, miközben aggodalmasan vizslattam Sandra arcát.
- Nyugtatót adtunk neki. Még egy darabig ilyen lesz. Az édesapja itt van? – fordult Alexhez.
- Igen, az előcsarnokban vár Scott nyomozóval. – A név hallatára megborzongtam. Engem is ez a nő hallgatott ki Nora ügyében. Nem szívesen emlékszem vissza rá. 
- Köszönöm– bólintott az orvos, majd karon fogtuk az ide – oda dülöngélő lányt, és elindultunk utána. Az aulában valóban ott állt Mr. Sullivan és Linda Scott nyomozó.
- Apa. Linda – biccentett Alex.
- Fiam. Elena – mosolygott rám bánatosan.
- Mr. Sullivan – erőltettem mosolyt az arcomra, majd alábbhagyó lelkesedéssel a társára néztem – Scott nyomozó.
- Nem számítottam rá, hogy ismét egy ilyen ügy kapcsán találkozunk újra, Elena Destiny Tisdale – mosolygott rám álszentül. – Szia, Alex.
- Ti már találkoztatok? – nézett ránk különös arckifejezéssel. Ez alatt a rendőrfőkapitány a Sandrát vizsgáló orvossal konzultált hevesen gesztikulálva pár méterre elvonulva a nyüzsgéstől.
- Sajnálatos módom – feleltem.
- Megértem, hogy nem szívesen emlékszel vissza az együtt töltött percekre – bólintott.
- Ó, csakugyan? – kérdeztem cinikusan.
- Nézd, nem te voltál az első ilyen esetem. Tudom, hogy milyen nehéz neked még most is. És persze azzal is tisztában vagyok, hogy én sem könnyítettem meg a helyzetedet.
- Hát tényleg nem!
- Szóval rajtam éled ki a dühöd… - csóválta a fejét. – Alexander, örülnék, ha féken tudnád tartani a barátnődet.
- Nem vagyok a barátnője.
- Nem a barátnőm – feleltük egyszerre.
- Ó, igaz is. Hiszen első találkozásunk alkalmával Damien Donovan volt a kísérőd – vigyorgott gonoszan. – Tudod, nem jó taktika kikezdeni mindkét család egyik kulcsfontosságú tagjával – vigyorgott, majd sarkon fordult, és csatlakozott a feletteséhez.
- Ez mi volt? – nézett rám Alex kérdőn.
- Ő hallgatott ki, miután megtaláltuk Norát. Nem mondhatnám, hogy szép emlékeim fűződnek hozzá – húztam el a szám.
- Meg tudom érteni. Gyilkossági nyomozóként nem bánik épp kesztyűs kézzel az emberekkel.
- Bár ahogy láttam, te jól kijössz vele.
- Mondhatjuk. Ismerem, amióta idekerült. Ha megismered, rájössz, hogy nagyon kedves ember. Az egyetlen hibája az, hogy halál komolyan veszi a munkáját.   
- Észrevettem – feleltem keserűen.
- Gyerekek! – jelent meg hirtelen Mr. Sullivan. – Be kellene jönnötök velünk az őrsre. Sajnálom, de ki kell hallgatnunk benneteket.
- Ki fogja vezetni a kihallgatást? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Mivel valamilyen módon mindkettőtökkel személyes kapcsolatban állok, ezért én sajnos nem tehetem. Scott nyomozóé az ügy. Viszont először a lányt hallgatja ki. Utána ti jöttök. Készüljetek fel. 
- Rendben – válaszolt Alex, én azonban lefagytam. Scott nyomozó? Linda Scott fog engem kihallgatni? Megint? Mit vétettem ellened, Istenem?
- Szálljatok be a kocsimba. Addig nem szívesen engedlek titeket a nő közelébe, amíg nem szükséges. Szerintem, ha vele mennétek, már a kocsiban elkezdené a vallatást – nevetett fel. – Gyertek!
Nagyon feszült voltam az út alatt, és ez az érzés csak erősödött, ahogy közelebb értünk a Dollivan Városi Rendőrkapitányság épületéhez. A gyomrom nem lehetett nagyobb egy mazsolánál, az ujjaimat addig birizgáltam, hogy ha Alex nem fogja le a kezem, ezer százalék, hogy eltöröm egy ujjamat.
- Ideges vagy? – kérdezte suttogva, hogy az apja ne hallja. Bár szólt a rádió, de azért inkább biztosra ment.
- Eléggé. Ki ráz a hideg attól a nőtől. Az a vörös haj és az a fürkésző zöld tekintet… Még rágondolni is rémes – megborzongtam életem első-és sajnos nem utolsó- rendőrségi kihallgatásának emlékére.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! – próbált biztatni, kevés sikerrel.
- Gondolom, az nem megoldható, hogy velem gyere abba a szürke szobába, igaz?
- Sajnos nem – rázta a fejét. – Szeretnél elsőnek bemenni?
- Meghagyom neked ezt a lehetőséget.
- Valahogy sejtettem – vigyorodott el.
Megérkeztünk. Ahogy ki akartam szállni a járműből éreztem, hogy valami húz vissza. Ez a valami a félelem. Valahogy azonban sikerült erőt venni magamon, így követtem a fiúkat az ismerős épületben. Megálltunk egy kis elkülönített folyosón.
- Itt várjatok – mondta Richard, majd bement az egyik ajtón. Néma csendben vártunk pár percig, mire ismét megjelent. – Jól van, Sandra végzett. Ki kezdi?
- Én – lépett előre Alex. 
- Jól van, gyere fiam. Elena, várj itt – utasított, majd a két Sullivan eltűnt az ajtó mögött.
Lerogytam a kényelmetlen műanyag várószékre, és a gondolataimba mélyedtem. Próbáltam nem Cindy vagy Nora holttestére gondolni. Katherine figyelmeztetett, hogy nem lesz veszélytelen a küldetés, hogy talán áldozatokat követel majd. Eddig ketten haltak meg, bár az utóbbi eset számomra egyáltalán nem világos. Hiszen ez a lány még a fogalom legtágabb értelmezésében sem állt hozzám közel. Bár az is lehet, hogy a véreb ezúttal nem a Mester parancsára cselekedett, csupán a területet védte. Linda a véreb. Vajon lehet valami köze Nora halálához is? Valami szétmarcangolta őt is, ahogyan a mostani áldozatot. Talán Ő volt az. Hirtelen hasított belém a gondolat, hogy Scott nyomozót is Lindának hívják. Milyen ironikus!  Így csak még nyomasztóbb ez a helyzet. Elvégre hamarosan ismét szembe kell néznem a vörös hajú démonnal, aki mindenféle kérdést szegez majd nekem. De hogyan válaszolhatnék rájuk, amikor még magamban sem tisztáztam a dolgokat? Őszintén szólva, még fel sem fogtam teljesen, hogy mi is történt pontosan. Kell egy kis idő, hogy átgondoljam a dolgokat. Idő, hogy megemésszem. Idő, hogy beszéljek Katherine-nel. Idő, hogy…
Nem tudtam befejezni a gondolatmenetemet, ugyanis az ajtó kinyílt előttem, és a szőke hajú Sullivan fiú lépett ki rajta.
- Te jössz. Nem lesz semmi baj, bízz bennem – mosolygott rám bátorítóan. Nagyot sóhajtottam.
- Köszönöm – feleltem halkan, majd lassú léptekkel beléptem a szürke szobába. Ismét az Oroszlán barlangjában találtam magam.

2015. október 24.

Előzetes - Katherine nyomában 24. fejezet

Sziasztok!

Eredetileg ezt a bejegyzést a születésnapomra (október 22. csütörtök) terveztem, viszont annyi minden közbejött, hogy egyszerűen nem volt időm rá. Már három napja tart a nagykorúságom ünneplése, de most végre van egy kis időm a blogra is, szóval itt az előzetes. :D Még a szünet folyamán érkezik maga a fejezet is! :)

~*~

- Mr. Sullivan –mosolyogtam vissza, majd a társára néztem –Scott nyomozó.
- Nem számítottam rá, hogy ismét egy ilyen ügy kapcsán találkozunk újra, Elena Destiny Tisdale – mosolygott rám álszentül. – Szia, Alex.
- Ti már találkoztatok?- nézett ránk különös arckifejezéssel. Ez alatt a rendőrfőkapitány a Sandrát vizsgáló orvossal konzultált hevesen gesztikulálva pá méterre elvonulva a nyüzsgéstől.
- Sajnálatos módom –feleltem.
- Megértem, hogy nem szívesen emlékszel vissza az együtt töltött percekre –bólintott.
- Ó, csakugyan?- kérdeztem cinikusan.
- Nézd, nem te voltál az első ilyen esetem. Tudom, hogy milyen nehéz neked még most is. És persze azzal is tisztában vagyok, hogy én sem könnyítettem meg a helyzetedet.
- Hát tényleg nem!
- Szóval rajtam éled ki a dühöd… - csóválta a fejét. –Alexander, örülnék, ha féken tudnád tartani a barátnődet.
- Nem vagyok a barátnője.
- Nem a barátnőm –feleltük egyszerre.
- Ó, igaz is. Hiszen első találkozásunk alkalmával Damien Donovan volt a kísérőd –vigyorgott gonoszan. –Tudod, nem jó taktika kikezdeni mindkét család egyik kulcsfontosságú tagjával –vigyorgott, majd sarkon fordult, és csatlakozott a feletteséhez.

2015. október 19.

Katherine nyomában - 23. fejezet

Drága kiválasztottak!

Ismételten nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket az előző fejezethez, hihetetlenül sokat jelentenek! Nagyon boldoggá tettetek vele, bearanyoztátok a napjaim, ihletet adtatok (igaz, hogy nem a TSF-hez, az új résszel eléggé meg vagyok akadva, hanem a következő blognak szánt történetemhez). Külön örömöt jelentett, hogy az én egyik személyes kedvenc fejezetem Nektek is ennyire tetszett! :)
Remélem, ehhez a fejezethez is szép számmal érkeznek kommentek, vélemények. :)

A Skyscraper Blogdesign által megrendezett blogversenyen elért helyezésemnek köszönhetően M. Gin egy blogajánlóval kedveskedett nekem, amit ezen a linket megtekinthettek! :)

Ui.: Elnézést a hatalmas betűméretért lentebb, de hiába állítottam be, a szerkesztőfelületen jól mutatja, viszont valamiért rendes blogger nézetben nem olyan, mint kellene lennie...:(


Furcsamód kipihenten ébredtem reggel. Lecsaptam az ébresztőórám, majd nagyot sóhajtva felültem az ágyon. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hol is vagyok. A Sullivan birtokon. Pedig egészen eddig csak reménykedtem, hogy ez az egész csak egy rossz álom volt: az, hogy ideköltözünk, az újabb találkozás a szőke cicababával, Alex bizarr témájú rajzai, a horrorfilm, és ami utána történt. Még csak egy napja vagyok itt, de mégis olyan, mintha egy év telt volna el az események óta.
Egy lila pulcsiban és fekete csőfarmerban lépkedtem lefelé a lépcsőn, egyenesen az étkező felé. Mikor beléptem, már szinte mindenki ott volt, a tegnapi helyén. Már csak Logan és Liz hiányoztak, ám nemsokára ők is csatlakoztak hozzánk. Mindenki beszélgetett körülöttem, csak én ücsörögtem csendben, a gondolataimba mélyedve. Néha-néha bólogattam, helyeseltem, de nem zaklattak. Végig éreztem magamon vagy Alex, vagy Liz aggódó tekintetét. Azért pedig mérhetetlenül hálás voltam, amiért nem hozták fel a tegnap este történteket. Gondolom Alex beszámolt húgának mindenről, miután magamra hagyott a szobámban. Azt viszont nem szeretném, hogy mások is megtudják. Nem akarom, hogy sajnáljanak, hogy kérdezősködjenek, hogy szomorú, együtt érző pillantásokkal bombázzanak. Nem akarom. Elegem van.
- Indulhatunk a suliba?- nézett rám Liz halvány mosollyal. Válaszul csak bólintottam, majd felmentem a szobámba a bőrdzsekimért és a táskámért. Már november közepe van, viszont még egész kellemes, kora őszi az időjárás. Na meg persze nagyon ködös.
Furcsa volt ekkora társasággal iskolába menni. Mind az öt Sullivan, a bátyám és én. Mint egy banda, úgy vonultunk be az épületbe. Persze minden szempár azonnal ránk szegeződött. Ahhoz már mindenki hozzászokott, hogy a testvérek együtt jönnek, viszont minket is velük látni meglepő volt mindenki számára.
Az aulában feloszlott a csapat, mindenki a saját terme felé igyekezett, így ketten maradtunk Alexszel. Zsebre tett kézzel jött szorosan mellettem, a karunk összeért, a nyüzsgő folyosón esélyem sem lett volna eltávolodni tőle. Megkockáztattam egy oldalpillantást felé: szőkés haja kissé kócosan meredt az ég felé, fáradt, komor tekintettel nézett maga elé, a szeme alatt sötét karikák jelezték a kialvatlanságát. Miért nem tudott aludni? Inkább nekem kéne így kinéznem az éjszaka eseményeit tekintve.
- Minden oké?- kérdeztem hirtelen, viszont nem néztem rá. A szemem sarkából láttam, hogy egy pillanatra felém néz, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg neki szóltam-e. 
- Ezt inkább nekem kellene kérdeznem –mosolygott keserűen.
- Nem ezt kérdeztem.
- Miért ne lennék jól?- kérdezett vissza. Kerüli a témát.
- Hát nem úgy festesz, mint aki jól van –jegyeztem meg.
- Csak… fáradt vagyok –nyögte ki. –Ennyi az egész. De te? Veled minden rendben?
- Persze. Miért ne lenne?
- Tudod te azt.
- Jól vagyok –bizonygattam, és így is gondoltam. A maradék pár métert csendben tettük meg az osztályteremig. Köszöntünk, mire a legtöbben ránk sem nézve visszaköszöntek, akik azonban mégis felén fordultak, úgy is maradtak. Nem törődtem velük, egyenesen Miához és Reach-hez mentem.
- Sziasztok!
- Szia!- köszöntek kórusban, közben furcsán méregettek.
- Miért néztek így?
- Te és Alex…?- kezdett bele Reachel, de egy intéssel félbeszakítottam.
- Jelenleg együtt élünk. Ezen nem kellett volna így meglepődnötök, hiszen tudtok róla.  
- Igaz –bólintottak.
- Társadalomismeret lesz?- kérdeztem homlokráncolva, amikor az osztály kifelé kezdett áramlani a teremből.
- Igen. Menjünk, mindjárt csengetnek –ragadott karon Mia, és maga után húzott. Ahogy visszanéztem, láttam Damien kérdő és dühös tekintetét, úgyhogy inkább elfordultam. Nincs kedvem vele megint összeveszni.
Csengőszóra értünk be, Mr. Howard már a teremben volt, és türelmetlenül terelte be a maradék osztályt az előadóba. Igen, a fizika tanárunk tartja ezt az órát is. Mire végre a mindig késő Kirk és Chris is megérkeztek, belekezdett a mondandójába:
- Nos, gyerekek egy kis csoportmunka következik –jelentette be, mire a teremben zúgolódás támadt. Mindenki szervezkedett, hogy kivel legyen egy csoportban, a feladatokat latolgatták. Hangos csattanás hallatszott, mire mindenki elhallgatott. – Örülök, hogy ismét rém figyelnek. Ha így folytatják, ez a szekrényajtó hamarosan letörik. Igen, Mr. Green?
- Lou bácsi! Én Miát akarom társamnak!- jelentette be Kirk, miközben az említettre mutatott. Felvont szemöldökkel meredt rá mindenki, de csak vigyorgott.  Az ehhez hasonló gyerekes megnyilvánulásaival sokszor az agyamra megy. Újabb mániája, hogy a tanárokat a keresztnevükön szólítja bácsi vagy néni jelzővel, mint most is. Mr. Howard, teljes nevén Louis Howard, de neki csak „Lou bácsi”. 
Hogy mondta Mr. Green?- kérdezte ingerülten. Nos, igen. Ő nem az a tanár, aki értékeli a poénokat.
- Úgy értem, hogy Miss. Jonest szeretném partnerül választani a feladathoz, Mr. Howard. Tanár úr –javította ki magát.
- Nos, sajnálattal kell közölnöm, hogy a párokat én szabom meg –mondta a tanár, mire az egész osztály egy emberként mordult fel, kifejezve nem tetszését. –Mindenkinek a padtársával kell együtt dolgoznia. 
- Na, erre kíváncsi leszek – morogta Alex előre meredve. Már engem is nagyon érdekelt, milyen témát kapunk Seggfejjel.
- Most pedig kiosztom a feladatokat –feltette a szemüvegét es egy lapról olvasni kezdte a beosztást. Ezek szerint az emberi kapcsolatokról lesz szó. Vajon mi jut nekünk?
- Sullivan – Tisdale páros. A maguk témája nem más, mint a nemi szerepek a családban és a társadalomban, a szerepek átalakulása, a házasság –közölte, mire Alexszel összenéztünk. Komolyan a házasságot kellett nekünk kapni?
- Tökéletes –dörmögte a partnerem. –Már most olyanok vagyunk, mint a húsz éves házasok.
- Valóban?- kérdeztem.
- Valóban –bólintott. –Veszekszünk olyan sokat, ráadásul együtt is élünk. Ennél jobb téma már csak a nemi kapcsolatok lehetne.
- El tudom képzelni, hogy azt mennyire élveznéd.
- Miss. Tisdale, Mr. Sullivan! Van valami problémájuk netán a feladattal?- szólt ránk éles hangon Mr. Howard.
- Nem, tanár úr!- feleltük egyszerre.
- Helyes –bólintott, majd folytatta. – Minden párostól öt perces prezentációt várok el, amit itt az osztály előtt kell előadniuk egy hét múlva. Remélem, ennyi idő elég lesz, mert nem kapnak többet. Kérdések?- nézett körbe a teremben, mire néhány kéz azonnal a magasban lendült. –Nincs? Helyes –Ezt már megszokhattuk volna. Viszont ha úgysem hallgatja meg a kérdéseket, miért kérdezi meg, hogy van-e egyáltalán? Sosem fogom megérteni ezt az embert. Ahogy azt sem, hogy miért nem rúgják már ki innen. Hiszen már rég nyugdíjba ment! Persze az is igaz, hogy az igazgató nagy kosárlabda rajongó, ennek a vénembernek pedig a fia az edző, így elintézi neki a jegyet.
- De tanár úr!- hallottam Sandra bántóan magas hangját.
- Igen, Miss. Mayer?- sóhajtott fáradtan, a szemüvegét feljebb tolta az orrán.
- Én nem akarok vele lenni!- mutatott dühösen a mellette ülő fiúra. Ő Mason McGruder, egy igazi balfék. Az osztály sereghajtója a tanulást illetően, viszont az iskola focicsapatának egyik oszlopos tagja. Persze, ez mindig így van mindenhol, akárcsak a filmekben. Az igazi klisé élő példánya.
- Most mér’?- kérdezte Mason intelligensen.
- Sajnálom, Miss. Mayer, de kénytelen lesz megbirkózni a helyzettel. Nem áll szándékomban megváltoztatni a párokat. 
- Na, de…- visította ismét, azonban a szekrényajtónk és a fülünk bánta.
- Leülni!- ordította a tanár. Duzzogva, csapkodva és pufogva ugyan, de Sandra lenyugodott, és az óra a szokásos nyugalmában és unalmában folytatódott. A csengő szokás szerint a megváltást hozta el. Mindenki egy emberként állt fel, és rohamozta meg az ajtót.
Tanítás után Alexszel ketten indultunk haza, ugyanis a többiek vagy már korábban végeznek, vagy majd utánunk fognak.
Nem éreztem kínosnak a köztünk fennálló csendet. Mindketten elmerültünk a saját gondolatainkban, akárcsak reggel.
Szokás szerint az éjszaka történtek töltötték be a gondolataim. Amikor megpróbáltam valami másra gondolni, valami furcsa módon végül mégis annál az éjszakánál kötöttem ki. Minden út Rómába vezet. Az én esetemben a gondolatok és emlékek pókhálójában minden szál egy helyre futott. A tizenegy évvel ezelőtti éjszakára, ahol minden elkezdődött. Oda, ahova álmomban visszatértem. Sok minden értelmet nyert ezzel az „álommal”. A baj csak az, hogy ahány dolog helyre került a fejemben, ugyanannyi új kérdés fogalmazódott meg bennem. Ki mutatta meg nekem ezeket a képeket? Katherine? És miért? Vagy miért éppen most? Miben segít ez most nekem? Persze ezzel csupán az eddigi feltételezések igazolódtak be. Meg akarnak ölni, csakhogy ezt akkor még nem tudták megtenni. El akarják mellőlem távolítani azokat, akik meg tudnak védeni, ezzel szabad utat engedve a Mesternek. „A lány úgysem halhat még meg, de attól még elintézhetjük, hogy minden családtagja meghaljon. Biztosan árvaházba kerül, ott könnyen elkapjuk, vagy majd ha kikerül… És még csak nem is fogja tudni, miért kell meghalnia”. Ez a három mondat visszhangzott a fejemben megállás nélkül. Azt akarták, hogy mindenki meghaljon. Nem csak apa, hanem Danny és anya is. Azt akarták, hogy egyedül nőjek fel egy csapat másik árvával. El akartak venni tőlem mindenkit. El akartak venni tőlem mindent. Mindkét kezem ökölbe szorítottam az oldalam mellett, az állkapcsom megfeszült. Szerintem még a szemem is szikrákat szórt a dühtől. Éreztem, ahogy a harag szikrája végigáramlik az egész testemen. Még szerencse, hogy nem sikerült a tervük. Épp elég az, hogy apa nélkül kellett felnőnöm. Ha a másik két családtagomat is elveszítettem volna, akkor most biztosan nem menekülne senki sem a haragom elől. Tudom, mit terveznek. Fel vagyok készülve. Nem tudtak olyan ártalmatlan kis madárkává tenni, mint azt eltervezték.
- Minden rendben?- szólalt meg Alex halkan. Ezek szerint még ő is érezte a belőlem áradó negatív energiát.
- Persze –préseltem ki magamból a szót, azonban a testtartásomon nem tudtam változtatni.
- Biztos?- nézett rám összeráncolt szemöldökkel. – Olyan merev vagy. És ideges.
- Jól vagyok –feleltem a szememet az úton tartva.
- Akkor miért van ökölbe szorítva a kezed?- kérdezte, és megfogta a jobb csuklómat, elfehéredett ujjaimat kifeszítette. –Mi a baj?
- Nem érdekes. Csak eszembe jutott valami. 
- Biztos, nincs semmi baj?- gyanakvóan méregetett.
- Persze –magamra erőltettem egy mosolyt, amit egy sóhajjal nyugtázott.
- Megértem, ha nem bízol meg bennem annyira, hogy elmondd. Ha nem akarod megosztani velem, hát én nem fogom erőltetni.
- Nem arról van szó, hogy nem bízom…- kezdtem, de félbeszakított.
- Nem kell szabadkoznod –rázta a fejét. –A helyedben én sem bíznék magamban.
- Alex, én…
- Elena. Semmi gond. Tényleg –ezzel a határozott mondatával le is zárta a témát. Persze valóban nem akartam elmondani, abban azonban nem vagyok teljesen biztos, hogy nem is bízom meg benne. A tegnapi után nem.
Halkan fütyörészett mellettem, ahogy tovább haladtunk. Elértük az erdő szélét, ami egyet jelentett azzal, hogy nemsokára „hazaérünk”.
Éles kiáltás hasított a levegőbe, mire azonnal megtorpantunk. Alex is elhallgatott, figyeltünk, hátha ismét felhangzik a sikoly. Pár pillanatig semmi, de a néma csendben sokkal többnek tűnt az eltelt idő. Aztán meghallottuk.
- Segítség!- magas, vékony női hang volt.
- Az erdő felől jön –állapítottam meg ingerülten.
- Mintha Sandra lenne –gondolkozott Alex.
- Segítség!- hallottuk ismét, ezúttal hangosabban. Közelebb került.
- Ez Sandra. Mit keres az erdőben?- kérdeztem szemöldök ráncolva a fák közé meredve. Senki. Még mindig nem látni, pedig már a fákról mind lehulltak a levelek, így a lobkoronák sem zárták a látóteret.
- Nem tudom, de kiderítem. Te addig itt maradsz!- jelentette ki határozottan, majd futva a hang irányába eredt. Ez a Sullivan terület, itt nem kerül bajba.
- Szó sincs róla!- jelentettem ki - inkább magamnak -, majd utána rohantam.
- Nem megmondtam, hogy maradj ott?- kérdezte ingerülten, amikor beértem. 
- Nem fogok tétlenül álldogálni egyedül az erdő szélén –feleltem, majd megálltam, a kezemmel pedig Őt is maradásra kényszerítettem.
- Mi az?
- Csend. Hallgasd!- utasítottam halkan. A hangosan zörgő avar futó lépteket tükrözött. Egyre közeledett.
- Segítség!- hallatszott ismét a könyörgés. Mert az volt ez, mintsem segélykiáltás vagy hisztérikus roham. Sírásba fulladt könyörgés.
- Onnan jön a hang –mutattam balra, majd elindultam.
- Se…segítsen val…valaki!- egyre kétségbeesettebbé vált a hang. 
- Sandra!- kiáltotta Alex. –Sandra, te vagy az?
- A…Alex? Segíts!- kérlelte szipogva. Már láttuk, nem volt messze. 
- Sandra?! Sandra, jól vagy? Mi történt?- kérdezte Alex, amint odaértünk mellé. Teljesen fehér volt az arca, alig állt a lábán, a szeme tágra nyílt a rémülettől.
- Alex, holtsápadt, ültessük le!- adtam ki az utasítást, majd egy farönkre óvatosan leültettük. –Mi történt?
- Ci…Cindy…- nyögte erőtlenül.
- Mi van Cindyvel?- sürgette Alex.
- A…az erdőben voltunk, és ott… és ott…- nem tudta befejezni a mondatot. Előre dőlt, és hányni kezdett. Gyorsan felfogtam a haját, hogy legalább az ne lógjon bele. Nem volt valami szép látvány. Mikor végzett, még öklendezett párat, de amikor nem jött már semmi, kiegyenesedett, a száját a pulcsija ujjába törölte. Lett volna zsebkendőm, de hát megoldotta.
- Most mondd el nekünk, hogy mi történt –guggolt le elé Alex, kicsit távolabb a hányadéktól.
- Cindy-vel az ösvényen sétáltunk, amikor hirtelen letért az útról…- kezdte mesélni az eseményeket. – Nem akartam utána menni, de nem hagyhattam egyedül. Végül követtem. A Sullivan birtok felőli oldalon sétáltuk. Azt mondta, nem érti, miért nem jöhetünk ide, amikor nincs is itt semmi. Próbáltam rávenni, hogy menjünk inkább vissza az ösvényre, mielőtt még eltévedünk. De persze nem hallgatott rá, hiszen ismeritek. Egyre beljebb mentünk, egyre sűrűbbek voltak a fák körülöttünk. Szerintem elértük a Sötét Erdőt is, de nem tudhatom biztosan, elvégre semmilyen tábla nem jelzi. Aztán… aztán valami hirtelen ráugrott. Mintha egy veszett kutya lett volna, vagy egy farkas. Leteperte a fölre, és harapdálni kezdte. Én teljesen lefagytam, csak sikítani tudtam. Aztán a hangomra az az izé megfordult, és… és a szájában Cindy leszakadt karja volt!- fakadt ki sírva. A hátát kezdtem simogatni nyugtatásképpen, de ebben a helyzetben kétlem, hogy bármi is segítene. – Ő még élt, de teljesen sokkos állapotba került, azt sem tudta, mi történt vele. Annyira megijedtem attól a mutánstól, hogy elhallgattam, az pedig azonnal visszafordult Cindy felé, és tovább marcangolta. Nem tudtam neki egyedül segíteni, mert engem is összetépett volna! Nem találtam az utat vissza az ösvény felé, ezért csak előre futottam, és itt kötöttem ki –szipogta, fekete szemfestéke teljesen elkenődött, a könnyei fekete csíkot hagytak az arcán.
- Jól van, Sandra, nyugodj meg! Oda tudsz minket vezetni?- kérdeztem, mire Alex ingerülten pillantott rám.
- Olyan nincs, hogy minket. Én megyek, te maradsz!
- Alex! Nem tudsz egyszerre mindkét lánnyal foglalkozni, főleg ha az az izé még ott lesz!- érveltem emelt hangon.
- De…- kezdett tiltakozni, azonban nem hagytam magam.
- Én találtam meg Norát. Nem kell félteni. Kétlem, hogy annál rosszabb lenne –a hallottakon elgondolkozott, szinte láttam, ahogy forognak a kerekek az agyában. Végül egy sóhaj kíséretében megadóan bólintott.
- Rendben. Menjünk!- mondta, majd felállította Sandrát.
- Odatalálsz?- kérdeztem, mire kábán bólintott, majd futva elindultunk.
- Azt mondtad, hogy mutáns támadta meg. Hogy értetted ezt?- kérdezte az egyetlen fiú a társaságban egy kis idő után.
Ahogy mondtam. Nem tudnám behatárolni, hogy pontosan milyen állat lehetett. Valami kutyaszerű medve szerűség.
- Hogy mi?- kérdezett vissza értetlenül.
- Kutyánál vagy farkasnál jóval nagyobb volt, akár egy medve. Viszont a teste szinte teljesen olyan volt, mint egy farkasé. A feje pedig inkább egy kutyára emlékeztetett. Még sosem láttam hasonlót!
- Különös. Nem tudtam, hogy ilyen lények élnek az erdőben –gondolkodott el Alex.
- De a Sötét Erdőről keringenek pletykák és történetek különös állatokról –szúrtam közbe.
- Igaz. Viszont ezeket még senki sem látta, vagy ha igen, az… -. Nem fejezte a mondatod, bár mindannyian tudtuk, mire gondolt. Helyette az pár lépéssel előttünk haladó Sandrára pillantott. Ő is hallotta minden szavát, így jó döntés volt hagyni a mondat végét, hadd lebegjen köztünk a levegőben. Már ahogy a lány vállai megfeszültek, érezhetően nőtt a feszültség körülötte.
Csendben tettük meg a maradék távot. A Sullivan birtok és a Sötét Erdő határán azonban megtorpantunk. Sandra ismét lefehéredett, és nagyon úgy tűnt, hogy ismét hányni fog. Bár szerencsére ez nem történt meg, nem akart megmozdulni.
- Mi a baj? Jól vagy?- Alex lépett elé, fürkésző tekintettel méregette, ő azonban nem reagált. Miután gyengéden megrázta a vállát, égre megszólalt.
- Ne…nem akarok odamenni – nyögte.
- De nélküled nem találjuk meg –próbáltam biztatóan mondani, bár ez kétlem, hogy sikerült. –Ha segíteni akarsz, csak így tudsz. Te vagy az egyetlen, aki tudja, hol történt a dolog. 
- De már úgyis késő. Biztosan meghalt –suttogta, és ha ez lehetséges, még fehérebbé vált az arca.
- Még semmi sem biztos. Vezess minket oda. Ha nem akarod, akkor nem kell megnézned, hogy van. Majd mi odamegyünk.
- Nem hiszem, hogy képes vagyok rá, Elena. Még a leszakadt keze látványától is kis híján elájultam. Mostanra biztosan több darabban van. Talán inkább szólni kéne egy felnőttnek, vagy…
- Azzal csak az időnket vesztegetnénk –szólalt meg Alex. –Errefelé nincs térerő, telefonálni nem tudunk. Ha pedig visszamegyünk segítségért, biztosra vehetjük, hogy meghalt. Most még lehet esélyünk arra, hogy életben találjuk. És minden gondolkozással, tétovázással eltöltött perccel csökken ennek az esélye –érvelt. Meglepett a határozottsága, és hogy ilyen tisztán képes gondolkozni egy ilyen helyzetben. Persze én sem pánikoltam, mivel sejtem, hogy mi vár rám, és sajnos már láttam ilyet. Vagy legalábbis hasonlót.
- Igaza van, Sandra. Nincs elég időnk. Meg kell mutatnod, merre találjuk.
- Jól van –bólintott. – Jobbra történt, nem messze innen.
Innen már nem rohantunk, bár mi Alexszel bírtuk volna, Sandra így is alig állt a lábán, és még mindig rettentő sápadt volt.
- Itt lesz, nem messze. Menjetek előre, nekem le kell ülnöm –állt meg egy kidőlt fánál, majd letelepedett rá.  
- Itt kéne vele maradnod –szólt Alex halkan. –Nem szívesen hagynám egyedül.
- Nem!- tiltakozott a fejét a tenyerébe temetve. –Keressétek meg! Egyedül kell lennem egy kis ideig. Minden rendben, itt leszek, amikor visszaértek.
- Én sem szívesen hagylak magadra. Nem hinném, hogy ez jó ötlet –tiltakoztam.
- Kedves vagy, hogy így aggódsz értem, pedig nem is kedvelsz. És mivel én sem kedvellek túlzottan, nem szívesen maradnék veled egyedül, amíg ilyen állapotban vagyok –jelentette ki élesen. Au. Ez fájt. Pedig én vagyok az, aki idejött segíteni, mindenféle kifogás nélkül. És ez a köszönet? Végül is mi mást vártam egy elkényeztetett libától, akinek a mai napig az volt a legnagyobb baja, hogy letört a körme?
- Biztos ezt akarod?- minden együttérzés hiányzott a hangomból.
- Igen –bólintott.
- Hát jó. Menjünk Alex –szóltam komoran, majd elindultam arra, amerre az imént mondta.
- Mi volt ez a jelenet az előbb?- kérdezte amint Sandra hallótávolságon kívül került.
- Miféle jelent?- adtam az ártatlant.
- Eléggé nagy volt a feszültség kettőtök között.
- Még az ilyen helyzetekben is annyira… Sandra marad!
- Úgy érted, a nagyképű liba?
- Mert szerinted nem?
- Tény, hogy lehetett volna kedvesebb is, de nekem nem tűnt annyira annak. Ez most nehéz neki, teljesen a sokk hatása alatt van az események miatt. El van borulva az agya. Kétségbe van esve. Megértőbbnek kellene vele lenned.
- Mert velem aztán mindenki rohadt megértő!
- Tessék? Most ezt miért mondtad?
- Nem érdekes, keressük meg Cindy-t –feleltem nagyobb sebességre kapcsolva, azonban megragadta a karom és visszahúzott. –Mi az?!
- Minden rendben?
- Alex! Nem érünk rá a bájcsevejre!- kiáltottam rá. – Cindy-t megtámadta valami, lehet, hogy meghalt! Vagy ha még nem, akkor, amíg mi itt beszélgetünk, minden másodperccel közelebb sodródik hozzá! Szóval ezt ráérünk megbeszélni később is, de most keressük meg!
- Igazad van. De ez a téma még nincs lezárva –jelentette ki, a mutatóujját fenntartva nyomatékosította a mondandóját. Csak sürgetőn bólintottam, majd futva kerestük tovább Cidy Rogers-t.


Nem telt el sok idő, mire morgást hallottunk, nem messze előttünk. Egyre közelebb értünk a furcsa hang forrásához, végül megláttam az ismerős bundát a fák között. A medve-farkas szörnyeteg, hideg sárga tekintettel, éles fogakkal vicsorgott felénk. Linda, a véreb.